Az ostobaság diadalát üli – Horváth Péter: A propaganda ma annyira fontossá vált, amennyire a Kádár-rendszerben sem volt az

2019. február 17. 06:52 - szerző: Sándor Zsuzsanna

A József Attila-díjas író-rendező egyik legsokoldalúbb alkotónk. Regényeken és novellákon kívül olyan nagy sikerű film forgatókönyvét is írta, mint a Szerelem első vérig. A padlás, a Valahol Európában és az 56 csepp vér musicalek szövegkönyveit is jegyzi. Áprilisban a Váci Dunakanyar Színházban mutatják be a Canterbury mesék című új slampoetry-musicaljét, amelynek zenéjét Mihály Tamás szerezte. Horváth Péter tíz éve a Kolibri Színház dramaturgja, nemrég jelent meg Az operett és én című kötete, amely doktori dolgozata alapján készült. A 168 Órának arról is beszélt: újabban egyre jobban izgatja a tényirodalom: olyan műveket ír, amelyek létező személyek valóságos történeteit beszélik el. Ilyen a Getnó című kötete is, amely látlelet a nagy generációról és elmúlt évtizedeinkről. A könyvhétre várhatóan elkészül a könyv folytatása is.

– A Getnó a hazai nagy generációról szól, és arról is, milyen társadalmi viszonyok közt éltünk az elmúlt hatvan évben. A könyv letehetetlen, mégis nagy a csend körülötte, még egy kritikát sem találtam róla.

– Magyarországon nem az számít, hogy egy könyv jó vagy rossz, hanem hogy ki írta.

Én pedig nem tartozom a divatos szerzők közé. Két foglalkozásom is van, és nálunk eleve gyanús, ha valaki több dologhoz ért.

– Eredetileg színész diplomát szerzett, de nemrég egy rádióriportban azt mondta magáról: „Foglalkozásom: nem színész.”

– Kazimir Károly színészosztályába csak azért jelentkeztem, mert abban az évben, 1969-ben nem indult rendezői szak a főiskolán. Elsősorban írónak tartom magamat, mindig is több műfajban dolgoztam. Drámától az operettig, gyerekelőadásoktól a hangjátékokig sok mindent írtam és rendeztem. Voltak nagyon sikeres dolgaim is, ami persze szintén gyanús, hiszen a siker, bizonyos honi körökben, egyenlő az értéktelenséggel. Ráadásul én semelyik politikai oldalhoz, szekértáborhoz nem csatlakoztam: ez is nyomós oka annak, hogy nem tartozom a felkapott szerzők közé.

Fotó: Bazánth Ivola

– Mostani könyvének alcíme is van: Kivezetés a szépirodalomból. Megmagyarázná?

– Ez játékos utalás Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című regényére. Ugyanakkor az alcím komoly is, mivel egyre fontosabb számomra az olyan tényirodalom, amely valódi szereplőket és valóságos eseményeket mutat be. Gyakran tapasztalom ugyanis, hogy az emberek elképesztően magabiztosan beszélnek olyan dolgokról, amelyekhez nem értenek, ítélkeznek olyan személyekről, akiket nem ismernek. A tényekre mintha már nem is lennének kíváncsiak.

– A Getnó főhőse, Kutassi Jóska is létező személy, parasztember, helyi képviselő Medgyesbodzáson. Ez egy apró falu Békésben. Sokan a nevét sem hallottuk eddig. Hogyan talált rá a szereplőjére, mi a könyv története?

– Úgy három éve kaptam egy e-mailt Medgyesbodzásról, egy ismeretlen asszonytól. Azt írta, van egy kedves szomszédja, elég idős már, nem ismeri a számítógépet, Kutassi Jóskának hívják, és szeretné elkérni a telefonszámomat, hogy felhívhasson. A név hallatán megdobbant a szívem: Kutassi Jóskával több mint negyven éve nem találkoztam. A hatvanas évek közepén kollégiumi társak voltunk a szegedi Ady Endre Diákotthonban. Én 16 évesen megalapítottam ott a Flyers zenekart, akkoriban ugyanis minden srác zenekart alapított és gitározott. Az volt a lázadás maga. Játszottunk Illést is, de főleg Beatles- és Rolling Stones-számokat. Jóska is gitározni tanult, jelentkezett az együttesünkbe. Tömzsi, bivalyerős birkózóbajnok volt, virslinyi vastag ujjakkal. Mivel szükségünk volt egy ritmusgitárosra, bevettük a bandába. Több mint egy évig volt velünk, majd lapátra tettük.

– Miért?

– Jóska nem volt egy gitárvirtuóz, a vastag ujjaival gyakran egy húr helyett kettőt fogott le. Nem sértődött meg, azt mondta: „Igazatok van, srácok, jobbak lesztek nélkülem.” Én aztán elköltöztem a kollégiumból, és többé nem hallottam róla. Nagy örömmel látogattam meg ennyi idő után a falujában. Azt hittem, majd felidézzük a régi emlékeket, elővesszük a gitárt, és eljátsszuk újra a Getnót. Ennyi. Csakhogy kiderült: Jóska született elbeszélő, hihetetlen mesélőkedve van, és nagyon magányos. Feleségével, Katival kettesben élnek. Csak később mondta el, hogy volt két fiuk is, és mindkettőt elveszítették. Azt egyik húszévesen lett öngyilkos, a másik egy év múlva, tizenkilenc évesen autóbaleset áldozata lett. Őszintén megkedveltem Jóskát, barátok lettünk. Többször is visszamentem hozzá, magnóra vettem a beszélgetéseinket, mert úgy éreztem, a történeteit meg kell írni.

– Kutassi Jóska látszólag egyszerű vidéki kisember, valójában igazi hős, aki minden tragédiából fel tud állni. Pedig a politika is meghurcolta a családját: a kommunizmusban kuláknak minősítették őket, mindenüket elvették. Jóska a származása miatt folyton konfliktusba került a helyi pártvezetőkkel, téeszelnökkel, ronggyá verték a rendőrök, de ő hihetetlen szívóssággal és kreativitással mindig újraépítette az életét.

– Jóskán keresztül megismertem azt a falusi világot, amelyről addig szinte semmit nem tudtam. Abban a faluban megtörtént mindaz, amihez hasonlókat én is átéltem a múlt rendszerben. Egy eldugott kistelepülésen a hatalmi erőszak, a kiszolgáltatottság azonban sokkal végletesebb és végzetesebb. Jóskához képest én egy elkényeztetett félentellektüel csávó vagyok. Bár én is kerültem kellemetlen helyzetekbe a múlt rendszerben, de mi az ahhoz képest, amit Jóska átélt! Annak idején például egyik aláírója voltam a Charta 77-nek, amelyben a Csehszlovákiában elkövetett emberi jogsértések ellen tiltakoztunk. Emiatt itthon elestem egy írói ösztöndíjtól. Ennyi volt a retorzió. De senki nem vert félholtra, mint Jóskát a falujában. Az ő történetei tükröt mutattak nekem is. Miközben az életéről beszélt, felidéződtek a saját emlékeim is, és úgy döntöttem, ezeket is beleírom a könyvbe, mert a párhuzamos elbeszélések együtt jóval szélesebb képet mutatnak a generációnkról.

– Nemzedékével kapcsolatban azt is írta: biztos kulturális háttér nélkül semmit nem ér a tehetség. Hogy érti ezt?

– Minden generáció számára fontosak a gyökerek s azok a hozott minták, amelyek segítenek élni. A mi nemzedékünk viszont úgy indult, hogy lázadtunk a szüleink ellen, azt gondoltuk, minden, amit ők csináltak, ósdi és hazug, de mi majd megreformáljuk a rendszert. A csehszlovákiai bevonulás után vált világossá, hogy a rendszer nem megreformálható. Nemzedékem tagjai közül azok lettek a legsérülékenyebbek – például az első generációs értelmiségiek –, akik mögött már nem maradt semmilyen stabil kulturális háttér. Nem volt mibe kapaszkodniuk. Sokan közülük nem bírták a nyomást, legalább negyven százalékuk lett alkoholista, és többen öngyilkosok. Ráadásul a kommunista rendszer kezdettől arra törekedett, hogy minden addigi kulturális hagyományt eltöröljön, a polgári, paraszti, vallási gyökereket felszámolja. Szerencsére ez nem sikerült tökéletesen. A kulturális háttér megtartó erejét én a hetvenes években leginkább a zsidó barátaimnál éreztem. Ők megtanulták a szüleiktől, nagyszüleiktől: csak az a tiéd, ami a fejedben van. Bármikor bármit elvehetnek tőled, de a tudásodat nem. A másik hasonlóan erős kultúra, amely még nyomokban fennmaradt, a paraszti kultúra volt, és ennek megismerését Kutassi Jóskának köszönhetem.

– A maga területén ő is rendkívül tehetséges ember, bármibe fog, mindent felvirágoztat.

– Elmesélte nekem, hogy például gyerekkorában egyfolytában futnia kellett. Hol a szántóba zavarta ki az apja valamiért, hol a szomszéd településre cigarettáért, de Jóska mindig futott. Később, ha épp nem akadt dolga, az apja átrakatta vele a szénakazlakat egyik helyről a másikra. Egy parasztfiút arra neveltek, hogy mindent ki kell bírnia. Ezért is válhatott Jóskából annyira szívós, legyűrhetetlen ember. A paraszti mentalitáshoz hozzátartozik a spórolás is. Mindent el kell dugni. Akármi történik, van rejtett vésztartalék. Ha lesöprik a padlást, marad tíz tojás. Ha azt is elveszik, ott van még két tyúk. Ez a túlélőmód nagyon jellemző rájuk.

– És ön miféle életstratégiát örökölt a szüleitől?

– A mi családunkban hiányzott a stabil kulturális háttér, leginkább a szerencsémnek köszönhetem, hogy a felszínen tudtam maradni.

– Meglep, hiszen a szülei a korszak ismert művészei voltak: édesapja Horváth Jenő színész-rendező, édesanyja Szentirmay Éva színésznő.

– A szüleim lumpenértelmiségiek voltak: máról holnapra éltek, tervek nélkül, pillanatnyi vonzalmaik szerint. Az anyámnak voltak ugyan polgári gyökerei, vámtiszt volt az édesapja, de ő 17 éves korában bejelentette otthon, hogy színésznő lesz, és felszámolt maga mögött mindent. Férjhez ment apámhoz, aki egy részeges felvidéki mészáros és egy megesett cselédlány gyereke volt. Egyébként zseniális ember, akinek a fővárosi teátrumok élén lett volna a helye, de elpazarolta a tehetségét. Hányszor hallottam tőle: „Fiam, nekem egész regényfolyamok vannak a fejemben, nem olyan ócskaságok, mint amiket te írsz!” De soha nem írt semmit. Győrben laktunk egy évig, majd átköltöztünk Békéscsabára, Szegedre, ahol épp szerződést kaptak. A mi életünkben nem volt semmi stabilitás.

– Édesapja az ’56-os forradalom idején Szegeden rendezett, és az ottani forradalmi nemzeti bizottság titkára lett. Később ezért három és fél évet ült a börtönben. Közben a családjuk szétesett, a szülei elváltak, ön az öccsével együtt egy időre intézetbe került. Ezek a tragikus emlékek is belejátszottak abba, hogy, ellentétben édesapjával, ön soha nem politizált aktívan?

– A világmegváltás vágya apámból is elmúlt a börtönbüntetése után. A hetvenes években mondta nekem egyszer: „A közösségi társadalom megszüntette a közösségi érzést.” E téren én is sokat csalódtam. A főiskola után a fővárosi Bartók Színházba kerültem, vállaltam, hogy KISZ-titkár legyek, és kiharcoljam a műszakiak és színészek ki nem fizetett hétvégi pótlékait. A színház KISZ-szervezete egyöntetűen támogatott, majd mire bejutottam az igazgatóhoz, mindenki kihátrált mögülem, engem pedig elbocsátottak a színháztól. Közéleti vircsaftokba később már nem akartam belekeveredni. A nyolcvanas évek végén részt vettem a demokratikus ellenzék néhány értelmiségi összejövetelén, de úgy éreztem, a hangzatos eszmék mögött ott sem minden makulátlanul tiszta.

Fotó: Bazánth Ivola

– A rendszerváltás idején generációjának tagjai erejük teljében lévő negyvenesek voltak. Mégsem sikerült élhető demokráciát teremteniük. Vajon miért nem?

– Elemzésekhez nem vagyok elég felkészült. Mint ahogy kortársaim zöme sem volt eléggé tapasztalt és felkészült egy alapjaiban új rendszer megalkotásához. Lehet, hogy szégyellnem kellene, de engem a rendszerváltás egyáltalán nem érdekelt. Úgy gondoltam, az emberi viszonyok alapvetően úgysem változnak meg. Abban egy kicsit bizakodtam, hogy Nyugat-Európában az embereket inkább a képességeik és a teljesítményük alapján értékelik, és ez majd itthon is így lesz. A szabad verseny nálunk is azt jelenti majd, hogy aki jobb minőségben, olcsóbban tud előállítani valamit, többre viheti. Aztán gyorsan szembesültünk azzal, hogy mindez hiú ábránd. Sok pozitív változásra tehát nem számítottam, de azt semmiképp nem gondoltam, hogy sokkal rosszabb lesz minden. Mert az lett.

– Miben érzékeli ezt?

– A kisszerűség, a végtelen önzés, az ostobaság diadalát üli. Az alapvető emberi értékek – a tisztességesen elvégzett munka és az adott szó becsülete, a szolidaritás, a pontosság – nemhogy erősödtek volna, inkább devalválódtak. A lázadás számomra ma leginkább azt jelenti, hogy betartom az emberi minimumokat, és másoktól is ezt várom el. De olyan indulatokkal, gyűlölettel teltek meg a szívek, ami elborzaszt.

– Írta azt is: „Az apám ellenforradalmár volt, én nem voltam a múlt rendszer ellensége, de híve sem. Valahol a partvonalon mocorogtam. Akkor még volt partvonal.” Vagy: „A Kádár-korszak kultúrpolitikájában létezett a »tűrt« kategória, ami ma már nincs, vagy sokkal keskenyebb.” Úgy érti, a nyolcvanas években szabadabb volt a művészet, mint ma?

– Valami ilyesmit gondolok, bár tudom, a véleményemért minden oldalról megkövezhetnek. Ha a saját hivatásomat nézem, az irodalmat és a színházat a rendszerváltás után akkor érte az első csapás, amikor kiderült: ez az egész korántsem fontos annyira, mint ahogyan azt mi hittük. Igaz, a szocializmusban is leginkább azért volt fontos az értelmiség, hogy hátteret, igazolást adjon arra: ami itt van, az a világok legjobbika. 1989 után erre már nem volt szükség. Egy szűk rétegen kívül kit érdekelt, hogy mit játszik egy színház, mit ír az író? Most eljutottunk egy újabb fordulathoz: a kultúra szerepe ismét megváltozott, újra a politikai propaganda eszköze lett.

– A kultúrharcra utal?

– Persze. A kormány újra uralni akarja ezt a terepet is, mégpedig vaskézzel, egyetlen központból irányítva mindent. Nemrég került nyilvánosságra a PIM élére kinevezett Demeter Szilárd igazgatói pályázata. Ebben alapelvként fogalmazza meg, hogy azok a legjobb írók, akik a Magyar Művészeti Akadémia tagjai. Az európai liberális gondolkodás szerinte rossz. Kifejti azt is, hogy vannak fontos identitások és kevésbé fontosak: gyakorlatilag értelmezhetetlen identitások.

– Ez már tisztára az ötvenes évek.

– Nem: ez a régebbi.

Csak akkoriban úgy hangzott, hogy van a nagy német nép és az ő identitása, a többieket meg el kell pusztítani vagy leigázni.

Mai szóval: integrálni kell. Demeter pályázatában az is szerepel, hogy van a keresztény magyar nemzeti identitás, a többi alábbvaló. A PIM legyen az irodalom központi pénzosztó szervezete. Ez egyértelmű beszéd. A politikai propaganda ma annyira fontossá vált, amennyire a Kádár-rendszerben sem volt az.

– A nagy generáció tagjai még úgy érezhették: nem számít, ki honnan jött, mert a céljaik közösek. A mai társadalom azonban megosztott, egy falusi szegény srác sose jutna be olyan iskolába, ahol az értelmiségi vagy újgazdag csemete tanul. A találkozási felületek is megszűntek.

– Ez a legborzasztóbb. Megszületik egy csecsemő, és máris predesztinálva van arra, hogy a hátrányos helyzete miatt ne legyen belőle semmi. Sok mindenről lehet vitatkozni ebben az országban, de az, hogy reménytelen életbe szülessenek bele milliók, az elfogadhatatlan.