Az emberi méltóság szigete - Grecsó Krisztián a belső emigrációról

2019. március 17. 07:39 - szerző: Sándor Zsuzsanna

A József Attila-díjas írónak a napokban jelent meg új könyve, a Vera. A korábbi önéletrajzi kötetek után ez az első olyan regénye, amelynek a főhőse kitalált személy. A könyvnek ezért is volt nagy a tétje: vajon lehet-e egy írói pályát megújítani, újba kezdeni? Nem sokkal azután, hogy a szerző befejezte művét, áttétes rákot diagnosztizáltak nála. Hosszú hónapokra eltűnt a nyilvánosság elől. A nemrég megtartott könyvbemutatója a gyógyulás és visszatérés eseménye is lett.

- Új regényének, a Verának egymás után két könyvbemutatót rendeztek a Radnóti Színházban. A közönség vastapssal fogadta önt. Mire véli a nagy sikert?

- Sokan lehettek ott, aki korábban író-olvasó találkozókon vagy más fellépéseken láthattak engem, de az utóbbi bő fél évben már sehol. Az Élet és Irodalom karácsonyi interjúja óta ennek okát is lehet tudni. Álszent dolog lenne tehát a részemről azt gondolni, hogy az a fölszabadult szeretet, amivel a színházban fogadtak, csakis az új regényemnek szólt. Ebben nyilván benne volt kölcsönösen a viszontlátás öröme is.

- Szép dolog, ha egy könyvbemutató a visszatérés ünnepe is.

- Kegyes volt a Jóisten, hogy ez így megtörténhetett velem. Persze igyekeztünk is a könyvbemutatónak olyan időpontot választani, amikor már biztosan rendben vagyok. Tavaly októberben ért véget a kezelésem, a február végi megjelenés megfelelő biztonsági játéknak tűnt. A regény különben már rég készen volt, a megbetegedésem előtt befejeztem, de szerettem volna árnyék nélkül megélni ezt a napot, s nem rettegni attól, hogy esetleg öt-tíz perc után elmegy a hangom.

- A rákból való felgyógyulást sokan újjászületésnek élik meg. Ön is így van ezzel?

- Az újjászületést túlzó, némileg patetikus kifejezésnek tartom, de megértem azokat, akik ezt így fogják fel. Gyakran hallom én is a sorstársaimtól. A második születésnap talán segít elfogadni, hogy súlyos betegség, baleset után az ember megváltozott testbe, másmilyen fizikai állapotba kerülhet. S noha a betegség engem is új tapasztalatokkal gazdagított, és sok minden változott, attól ez még ugyanaz az élet. Én mégiscsak én vagyok.

- Említette, a Vera megírása után lett beteg. Ez visszamenőlegesen átminősíti önben a regényt?

Fotó: Marton Meresz

- Inkább régi emlékek társultak a könyvhöz. Évekkel ezelőtt megkeresett egy gyógyszergyártó cég, amely a rák egy speciális fajtáját gyógyító készítményt akart a piacra bevezetni. Alkalmazott szöveg írására kértek fel. Azt mondták, a gyógyszerrel kapcsolatos szakmai tájékoztatást megoldják, de a betegek lelkéhez nem értenek. Ebben kellene segítenem. Sosem kaptam előtte ilyen feladatot, fogalmam sem volt, hogy oldjam meg. Úgy gondoltam, meggyógyult emberekkel készítetek interjúkat. Arról kérdeztem őket, hogy élték meg a betegségüket, mi okozta a legtöbb nehézséget, hogyan tudtak erről a családtagjaikkal kommunikálni. A beszélgetések alapján írt szövegem is bekerült abba a csomagba, amely az orvosokhoz, majd a páciensekhez is eljutott. Ezután kezdtem bele a Jelmezbál című novelláskötetembe, amelynek az egyik fontos mellékszereplője Vera volt, akiről csecsemőkorában lemondtak a szülei. A történetben Vera már felnőtt nő, aki megtudja, hogy szintén súlyos beteg. Egykori hősnőm a mostani regényem címszereplője lett, csakhogy ebben a regényben visszamentem a gyerekkorába: Vera még csak tizenegy éves. Démoni ismétlődés, hogy miután elkészültem a könyvvel, engem is próba elé állított a sors.

- Segített, hogy korábban elmélyült a témában?

- Annyiban igen, hogy volt rálátásom arra, min megyek keresztül, de annyira racionális elme nem vagyok, hogy ne éltem volna át ugyanúgy az önvád és az öngyűlölet fázisait. Én is okot, magyarázatot akartam találni arra, hogy miért pont velem történik mindez, és eleinte tudni akartam, miért kaptam ezt a „büntetést”. Ráadásul a társadalom többsége is úgy véli: a beteg valahol magának is köszönheti a bajt, bizonyára ő is felelős érte. Ez bizony tipikus áldozathibáztatás. Én nem hibáztatok senkit, nem gyűlöletből gondolják ezt, inkább félelemből. Az emberek azzal hitegetik magukat, nekik nem lehet bajuk, hiszen ők „rendesen” élnek.

- Vera az első olyan regénye, amely nem önéletrajzi, nem a családi, paraszti múlt krónikája. Vera kitalált főhős. A könyvnek nagy a tétje: vajon meg lehet-e újítani egy írói pályát, lehet-e még újba kezdeni?

- Ez tényleg benne van ebben a könyvben, épp ezért nagyon fontos is a számomra, és mindent, amit csak tudok, íróilag beletettem. Nem érzem úgy, hogy kimerítettem volna a családi múltat, hiszen például édesapám regényével még adós vagyok. Biztosan fogok még ezekről írni, de később, más élethelyzetben, más látószögből. Ugyanakkor régóta foglalkoztatott, hogy olyan regényt írjak, ami nem alanyi, és női főszereplőm legyen.

- Kamaszokról sok regény szól, de ez a tíz-tizenkét éves korosztály ritkán kerül irodalmi fókuszba. Pedig izgalmas életkor: egy kiskamasz már sok mindent ért, érez az élet súlyából, de ez még az ártatlanság és romlatlanság korszaka.

- Ez egy gyönyörű életszakasz, amelyben a gyermekkor védett univerzuma már repedezik, egy paradicsomi állapot elvesz. Legalábbis ezt élik meg az olyan szerencsések, amilyen Vera is, aki biztonságot nyújtó anyai szeretetben nő fel. Aztán egyszer csak összedőlnek a dolgok. Vera esetében egy korán jött szerelem borít fel mindent, és gubancolja össze a családi szálakat.

- Az Oidipusztól a Hamletig a világirodalom legmélyebb drámái ábrázolják azt a tragikus helyzetet, amikor a főhős azzal szembesül, hogy a körülötte lévő emberek nem azok, akiknek hitte őket, az élete nem az, aminek látszik, és saját énjében is elbizonytalanodik. Hasonló helyzetbe kerül Vera is. Neki azzal kell szembenéznie, hogy sem a szülei, sem a nagyszülei nem azok, akiknek gondolta őket.

- Vera gyanítja, hogy örökbefogadták, a valódi szülei lemondtak róla. Nem tudja miért, s mivel a Szegeden játszódó történet mindössze fél évet mutat be az életéből, a titok titok marad. A nyolcvanas évek elején vagyunk, amikor is sokszor tényleg görög tragédiákba illő helyzeteket teremtett az örökbefogadás. Akkoriban ugyanis az volt a szokás – nyilván azért, hogy a gyerekeket megkíméljék a traumáktól –, hogy nem mondták el nekik, a szüleik nem vér szerintiek. A gyerek környezetében szinte mindenki tisztában volt ezzel, csak ő nem. Ugyanakkor az örökbe fogadott gyerekek pontosan érezték, hogy valami nincs rendben, valami nem stimmel a családjukban, de erről nem szabad beszélni. Elképesztő szorongásokat éltek át. A regényemben Vera édesapjáról is lemondanak a szülei, ez egy vészkorszakbeli történet, és ez Verára is kihat. Bár szereti a szüleit, szintén szorong, mert ő is érzi, hogy semmi sem az körülötte, aminek látszik.

- Azt gondolom, hasonlókat élhet át az az ember is, akivel közlik: áttétes rákos. És a látszólag stabil élete egy pillanat alatt összeomlik.

- Amikor kiderült a betegségem, én is elveszítettem azt a paradicsomi illúziót, hogy az az élet, amit negyven év alatt felépítettem, lényegében rendben van. Hirtelen mindennek vége szakadt, és már semmi sem az volt, ami tegnap. Többé nem tudtam magamat abba a hitbe ringatni, hogy nem félek a haláltól.

- Nem jelezte előre semmi a bajt?

- Most úgy látom, voltak jelzések, de hogy én ezt éreztem-e akkor, vagy csak utólag vetítem bele, magam sem tudom. Érdekes, hogy akkoriban valamiért nagyon fontosnak éreztem, hogy megnövesszem a szakállamat, ami eltakarja az arcomat. Lehet, hogy ebben az álcázásban, elbújásban volt valami tudattalan sejtés, hogy baj lesz, de ettől még a betegségem úgy jött, mint derült égből a villámcsapás.

- A hangját is elveszítette egy időre, de a némaságból versek születtek. Több mint húsz évvel ezelőtt verseskötettel indult a pályán, s csak azután váltott prózára. A betegsége hozadéka, hogy visszatalált a lírához?

- Ez a lírai hang már előbb is megjelent, de valóban most mélyült el. Írtam egy versciklust, amelynek Babits Mihály után a Balázsolás címet adtam. Babits a harmincas évek második felében, a kezelések és műtétek között gyakran elveszítette a hangját, és versekben imádkozott Szent Balázshoz, a torokbetegek védőszentjéhez. Óriási hatással volt rám, hogy van egy nagy költőnk, aki a némasága idején beszélgetőfüzeteket írt, és amikor néha visszatért a hangja, bement a rádióba, és felolvasott az esszéiből. Megmaradtak ezek a felvételek. Én a betegségem alatt úgy éreztem, már nincs mit veszítenem, és lírában tudtam pőrén őszinte lenni. Önmarcangoló, szigorú önvizsgálatok ezek a versek. De a legmélyebb időszakaimban már ez sem ment. Bár akkor is írtam: tévékritikákat. Régóta van egy ilyen sorozatom az ÉS-ben, kéthetente publikálom az írásokat benne. A főnököm nagyon rendes volt, meghagyta nekem ezt a lehetőséget, s azt is felajánlotta, ha nem tudom megírni a szöveget, ne erőltessem, megíratja mással. Sokszor rezgett a léc, de a kritikákat mindig sikerült megcsinálnom. Sokat jelentett ez nekem, sokkal többet önmagánál. Kapaszkodót adott az élethez. Az emberi, szellemi méltóságomnak maradt egy olyan szigete, ahol még megőrizhettem valamit abból, ami én vagyok. A feleségem mindig hozta az Élet és Irodalmat, benne a megjelent kritikámmal, és még soha nem okozott az írásom megjelenése akkora örömöt, mint akkor. A betegség szembesített azzal is, hogy elfelejtünk örülni azoknak a dolgoknak, amiket az élet ad. A kemoterápia egyik mellékhatása, hogy átmeneti memóriazavarokat is okozhat. Az írás ebben is gyógyító gyakorlatozás lett számomra.

Grecsó Krisztián
Fotó: Marton Meresz

- Gyakran hallani, hogy a beteg megküzdött a betegségével. De ennek hamis üzenete is van. Azt sugallja, azok halnak meg, akik nem küzdöttek elég jól.

- Ez abszolút igaz. A megküzdésnek tényleg van egy olyan konnotációja, hogy az ember büszke arra, hogy meggyógyult. Holott nem kellett mást tennie, mint kibírni ezeket az állapotokat, a fájdalmat, a kezeléseket. Bár minden porcikám tiltakozott ellene, el kellett viselni. Amikor először találkoztam az onkológusommal, azzal kezdte, hogy ez nem küzdelem. Ne úgy fogjam fel a betegséget, mint ami a nyerésről és vesztésről szól.

- Nehéz nem erre gondolni, ha az ember élete a tét. A gyógyulás egyébként nehéz érzésekkel is együtt jár?

- Igen, csak erről nem szokás beszélni. A negatív változás tabu. Nem azt mondom, hogy gyáva lettem, de a félelemnek másfajta súlya, realitása van bennem. Eltűnt az a pimasz, pökhendi önteltség, hogy nekem az elmúlással nincs semmi gondom, bármikor állok elébe. Ez nincs így, nem állok elébe. A legmélyebb pontokon kétségbeesve éreztem, hogy mennyire szeretnék még élni. Persze én is szívesebben beszélek a pozitív változásaimról. Például azelőtt sok családi, munkahelyi elvárást olyan feladatnak fogtam fel, amely csak viszi az időmet és az energiámat. Most meg úgy élem meg, mint ami ad nekem. A hozzáálláson múlik minden. Sokan sok energiát küldtek, küldenek nekem gondoskodással, jó szóval, figyelemmel, aggódással, és ezt most már örömmel elfogadom. A betegség alázatra tanított, hogy el tudjam fogadni a segítséget, a fizikai segítséget is.

- Azelőtt gyakran írt és megszólalt közéleti témákban is. Ám a hazai gyűlölködő társadalmi közeg önmagában is mérgező. Ezentúl távol tartja magát tőle?

- A gyógykezelés közben és utána is kénytelen voltam egyfajta belső emigrációba vonulni. Minden energiámmal befelé kellett összpontosítanom. De már egy jó ideje olvasom a híreket, látom, mi történik körülöttem, elkeserít az úgynevezett „kultúrharc” vagy ami az Akadémia körül zajlik. A belső emigrációban védettebb vagyok, másfelől viszont lelkifurdalást okoz, hogy azért nem akarok valamivel foglalkozni, nehogy megbetegítsen. Miközben íróként mégiscsak felelősséget érzek a hazámért.

- Feloldható az ellentmondás?

- Talán újféle önvédelmi technikákat kellene kiépíteni magamnak, de hogy milyeneket, még nem tudom. Itt bármilyen ügyben megszólalsz, elképesztően sok gyűlöletet kapsz vissza. Magukból kivetkőzött emberek borzalmas reakcióit. Nem tudom, hogy lehet ezzel együtt élni. És ez a gyűlölet már a legártatlanabb hétköznapi helyzetekben is utolér. Pár napja például a Nagyvárad téri aluljáróban egy büfénél szendvicset akartam venni. Előttem egy anyuka állt a kisfiával, a gyerek sírt, hogy éhes, szendvicset kért, de az anyjának nem volt rá pénze. Romák voltak amúgy. Vettem egy szendvicset a gyereknek is, ő boldog volt, az anyuka megköszönte, hogy milyen figyelmes vagyok. Volt még egy vevő a pultnál, elkezdte mondani, hogy ha nekem ilyen jól megy, vegyek neki is, miért az ilyen semmirekellők kapnak. A boltos is rám förmedt, hogy odaszoktatom a cigányokat, mit képzelek magamról. Nem szóltam semmit, továbbmentem, de utána még sokáig forrt bennem az indulat. Ez az eset is megmutatja, milyen mentális állapotban van a társadalom, mekkora indulatok dúlnak a mélyben. Féltem magamat a gyűlöletáradattól, nem vagyok még felkészülve erre. Viszont elrejtőzni előle képtelenség.