A férfin bizony osztozni kell - Kalandozások az atlanti szigetvilágban

2019. november 2. 16:55 - szerző: Bódy Gergő

Afrika egyetlen stabil demokráciájának is nevezik a partoktól 670 kilométerre lévő szigetországot, a Zöld-foki Köztársaságot. A 15. századig lakatlan szigetcsoport később rabszolga-átrakodó állomásként vált híressé. Itt álltak meg az amerikai kontinens felé tartó hajók, hogy vizet és élelmet vételezzenek, és itt osztották szét a rabszolgákat a különböző amerikai célállomások szerint. A portugál kalózoknak is kedvenc célpontjuk lett, így a mai zöld-fokiak a portugál hajósok és a rabszolgák leszármazottai. Valiskó Gyöngyi, a hátizsákos világutazó, a Magányos Bolyongó blog szerzője azt mondja, elvonási tünetektől szenved, ha évente legalább egyszer nem jut el ide.

– A szigetlakók a feketéknek túlságosan fehérek, a fehéreknek viszont túlságosan feketék. Nem okoz ez bennük kisebbségi komplexust?

– Szerencsére nem, viszont ez a furcsa, kevert identitás egy sajátos kultúrát hozott létre. Egyszerre brazilos, egyszerre afrikai, közben mégis Európához köti őket. Van igazi dél-amerikai hangulatú karneváljuk, hemzsegnek a szigeteken az olasz éttermek, miközben itt született meg az egyik legkülönlegesebb hangzású afrikai zene, a lassú, szomorkás dallamú morna, amelynek a mezítlábas énekesnő, Cesaria Evora volt a leghíresebb képviselője. Ahány sziget, annyi világ, pedig az országot alkotó tíz sziget összesen nincs akkora, mint a mi Veszprém megyénk. A turisták túlnyomó része Sal szigetére érkezik, és itt el is veszítjük őket, mert a többségük valamelyik nyaralóközpontban száll meg, amit én csak turistarezervátumoknak hívok, mert egész idejüket ott töltik, nem mernek kimozdulni, félnek. Azt hiszik, mert Afrikában vannak, itt minden veszélyes. Lehetnének akár Mexikóban vagy Egyiptomban is, a Zöld-foki-szigetekből lényegében semmit nem látnak. Nem így a vízisportok rajongói, hiszen ez itt a világ egyik legnagyobb szörfparadicsoma. Külön partszakaszok vannak a hullámszörfnek, a wind- és a kite surfnek. Rajtuk kívül jönnek olyan utazók is, akik valóban fel akarják fedezni a szigeteket.

Fotó: Valiskó Gyöngyi

– A tengerparti strandokon kívül mit érdemes felkeresni?

– Mindjárt Sal szigetén van egy vulkán, benne egy sóbányával és sós vizű tóval, ebben fürdeni legalább akkora élmény, mint a Holt-tengerben. Ha északról haladunk dél felé, itt van Santo Antao szigete, ahol nagyszerű túraútvonalak vannak a csipkézett formájú sziklák között. Sao Vicente a karneválról és az óriási tengeri kikötőjéről híres, Sao Nicolau pedig arról, hogy a helyi cukornádból itt főzik a rumot féllegális üzemekben. Boa Vista egy sivatagos sziget, gyönyörű, 22 kilométer hosszú tengerparttal. És itt van az én kedvencem, Fogo, ami portugálul tüzet jelent. Az egész sziget tulajdonképpen egy vulkán, hatezer méteres, de a tengerszint fölött ebből csak háromezer méter látható. A legendák szerint ennek a mai napig aktív vulkánnak az állandón látható tüze segített a korabeli hajósoknak a tájékozódásban. A helyi falvak magában a kráterben helyezkednek el, és az itt élők a vulkáni talajon szőlőt termesztenek, amelynek különleges íze van. A vulkán néhány évente kitör, felperzseli a falvakat, de az emberek utána ismét utat vágnak a kihűlt lávában, és újrakezdik az életüket.

Fotó: Valiskó Gyöngyi

A szigetek között nincsenek hajójáratok, mert annyira kiszámíthatatlan a tenger, így csak kisrepülővel lehet közlekedni. Egyszerre támadt nevethetnékem és hűlt meg bennem a vér, amikor első alkalommal felszálltam a szigetek közötti menetrendszerű kis gépre. A pilóta egy pálmafás strandgatyában és flip-flop papucsban ült a helyén, és elégedetten vigyorgott ránk. Láttam, hogy nem viccel: tényleg így fogja vezetni a gépet, de aztán azt is láttam, hogy rajtam kívül ezen senki nem lepődik meg. A Zöld-foki-szigeteken ez így megy.

– Szörfösök, tengeri kikötő, üdülőcentrumok, szőlőtermelés. Mindebből arra következtethetnénk, hogy ez viszonylag gazdag ország, és jól élnek a helyiek.

– A látszat csalóka, az élet inkább afrikai, mint európai. Az ország GDP-jének húsz százalékát nem az itt lakók, hanem a világ egyéb tájain élő és dolgozó mintegy 800 ezer állampolgár hazautalásai teszik ki. A 19. század végén a rabszolga-kereskedelem alkonya válságot okozott, viszont egy ideig volt két olyan adottsága a szigetnek, amelyet jól kihasználtak. Egyrészt a köztársaság lett a tenger mélyén futó kábeleket kiépítő társaságok csatlakozóállomása. A másik a légi közlekedés, ugyanis amíg nem lehetett egyszerre átrepülni az óceánt és az afrikai kontinenst, addig mind a polgári, mind a katonai repülők itt álltak meg üzemanyagért. Amint ezek az idők is elmúltak, maradt a turizmus meg a tengeri forgalom, és ez nem ad mindenkinek megélhetést. Ráadásul az országba minden árucikket importálni kell, ezért az itthonihoz hasonló az árszint, ami a helyieknek megfizethetetlen. Marad a külföldi munkavállalás. Talán sokaknak ismerős a portugál válogatott futballistája, Nani. Neki például tipikus zöld-foki sors jutott. A szülők a jobb élet reményében hagyták el az országot, így Nani már Portugáliában született. Pár évvel később hazalátogattak, de a papa egyszerűen felszívódott, elhagyta a családját, így az anyukának újra külföldre kellett mennie, hogy pénzt keressen. Nanit végül a nagynénje nevelte fel az egyik nyomornegyedben, innen sikerült aztán focikarriert felépítenie. Egyébként az teljesen megszokott a Zöld-foki-szigeteken, hogy a gyerek annál a családtagnál lakik, aki iskoláztatni tudja, tehát nem feltétlenül a szülőknél. Ennél durvább a „hazajáró férj” típusú családmodell.

Fotó: Valiskó Gyöngyi

– Miért durva ez? Hiszen sok férfi vállal külföldön munkát Európában is, nem egy közülük csak havonta vagy félévente látogat haza.

– A Zöld-foki Köztársaságban nem így van. Mivel sok férfi dolgozik külföldön, és az országban sokkal több a nő, kialakult egy különös modell; egy férfi több családot látogat, a gyerekeket is ő támogatja, ennek fejében élvez némi, férjnek járó kényeztetést. Ehhez nem kell semmilyen hivatalos papír, a társadalom ezt normálisnak tekinti.

Fotó: Valiskó Gyöngyi

– Ehhez valóban Afrikában kell lenni, ez Európában elképzelhetetlen.

– Akkor tegyük hozzá, hogy közben hithű katolikusok. Ezért mondom, hogy a látszat ellenére ez itt Afrika, annak minden izgalmával, érdekességével és ellentmondásosságával. Hiszen miközben a külvárosokban egyre-másra épülnek az apartmankomplexumok – ahol többek között brit nyugdíjasok élik fényűző életüket az otthoni nyugdíjukból –, a városok központja továbbra is felhőkarcolók és plázák nélküli, sok, kicsi, színes házak világa, macskaköves utcácskákkal. A helyiek a szegény ember eledelén, a cachupán élnek, ami borsó, krumpli, kukorica valami kis hússal, és mindenki talicskával közlekedik. A talicskának ilyen kreatív, sokrétű felhasználásával én még sehol sem találkoztam. Az természetes, hogy a halat talicskával szállítják, de a gyerek is a talicskában ül, és a kutyának is éjjelre a talicska a helye. Egyébként meg szinte egész évben süt a nap, így a szegénység ellenére alapvetően jó az emberek hangulata.