Arab rádió, Budapest: avagy mibe került Magyarország felvétele az ENSZ-be?

2018. november 17. 19:00 - szerző: Miklós Gábor

Volt-e Magyarországnak közel-keleti politikája az államszocializmus éveiben? Némi leegyszerűsítéssel e kérdésre keresi a választ J. Nagy Lászlónak, a szegedi egyetem emeritus történészprofesszorának a könyve. Leegyszerűsítéssel, mert ezenkívül képet kaphat még az olvasó a pártállam külpolitikai apparátusának a működéséről, felkészültségéről, illetve annak hiányáról, változó prioritásairól is. Valamint arról, felbukkant-e, és milyen szerepben az akkori arab médiában és az arab politikai vezetők számításaiban önállóan Magyarország.

A szerző alapos munkával tárta fel a szóban forgó évtizedek külügyi és pártiratait, külföldi levéltárakat. Rengeteg könyvet, visszaemlékezést dolgozott fel, interjúkat folytatott hajdani politikusokkal és szakértőkkel, alaposan tanulmányozta az arab országok frankofón sajtóját. Szűkebb szakterülete az egykor a francia gyarmatbirodalomhoz tartozó Észak-Afrika.

A könyv egyik érdekes epizódja arról szól, hogy 1954-ben Budapesten észak-afrikai kommunisták rádióadót kezdtek működtetni, amely Algériába sugárzott műsorokat arabul.

A szerző feltételezi, hogy erről Moszkva döntött. Az adó léte felettébb felbosszantotta a francia hatóságokat, erőszakra buzdítónak minősítették. Úgy találták, hogy a kairói Arabok Hangja mellett a budapesti adás is szítja az algériaiak felkelését.

A diplomáciai iratokból felidézett párbeszédek néha kabaréjelenetbe illenek. A magyar külügyi illetékesek szemrebbenés nélkül állítják, hogy nem hallottak még ilyen rádióról, miközben a francia diplomata közli velük, hogy az a Magyar Rádió adástervében is szerepel. Az adó munkatársai a rádió Benczúr utcai vendégházában éltek. A franciák végül azzal fenyegetőztek, hogy megakadályozzák Magyarország ENSZ-felvételét, ha nem rendelik el az adó bezárását. 1954 október végén megszűnt a sugárzás, hazánk pedig 1955 óta tagja a világszervezetnek.

Érdekes eleme a könyvnek a magyar 1956 arab visszhangja is. A szabadságukért és függetlenségükért harcoló arab népek nem voltak ugyanis szolidárisak a budapesti felkelőkkel. Az arabok többsége a szovjeteknek drukkolt, mert Moszkva kiállt mellettük a nagyjából ugyanakkor zajló szuezi válság ügyében, s általában véve is támogatta a pánarab törekvéseket, a gyarmati rend felszámolását. Az arab média s az arab utca is a felkelés elnyomóinak tapsolt, s amíg volt „magyar ügy” az ENSZ-ben, kormányaik a szovjetekkel szavaztak.

Nem viszonzásként, hanem a szövetségi rendszer tagjaként a kádári Magyarország szorosan kötődött a szovjet politikához az arab világban. Ez elsősorban az Izraellel kapcsolatos viszonyra, a felszabadító, másnak terrorista szervezetek támogatására vonatkozott. A külügyi iratokból az rajzolódik ki, hogy a magyar diplomaták szovjet forrásokból vagy a helyi kommunistáktól tájékozódtak a helyi politikáról és társadalmakról. Csak később jelentek meg reálisabb értékelések, amelyek bemutatták a szekuláris arab nacionalista, „szocialista” diktatúrák lényégét, a despoták személyiségét. A magyar képviseletek ezekben az évtizedekben a fő erőfeszítéseiket a gazdasági kapcsolatok fejlesztésére, minél több magyar áru eladására összepontosították, még a kommunista pártok tagjainak megtizedelése sem nagyon zavarta őket ebben.

(J. Nagy László: Magyarország és az arab világ. 1947–1989. JATEPress 2017.)