Amerikában szabadnak éreztem magam – Boros Anna: Ez kőkemény verseny, élet-halál harc

2018. július 29. 18:11 - szerző: Sándor Zsuzsanna

A fiatal színésznő a kaposvári egyetem színészosztályát végezte, jelenleg a k2 Színház tagja. Boros Annának négy bemutatója volt az elmúlt évadban, emellett ő szervezte meg barátaival az első kortárs magyar színházi fesztivált Amerikában. A hazai színészek és zenészek több New York-i és washingtoni helyszínen felléptek. Az idei nyári Hungary Live Festival olyan nagy sikert aratott, hogy máris tervezik a folytatást.

– Mielőtt Amerikáról kérdezném, beszéljünk az itthoni dolgokról. Közismert, hogy a színészi pálya presztízse csökkent, nem készülnek tévéjátékok, filmek is alig, színházi szerződés is egyre kevesebbeknek jut. Miért akart mégis színész lenni?

– Engem a színházban kezdettől fogva leginkább a csapatmunka vonzott. Gimnazista voltam, amikor eljutottam az Összpróba nevű nyári színjátszó-diáktáborba, amelyet a kaposvári színész, Nagy Viktor vezetett, és ott volt a legendás kaposvári társulat több tagja is. Nagyon megszerettem ezt a közeget, rendszeresen visszajártam hozzájuk. Onnantól kezdtem színházban-színészetben gondolkodni. Pedig korábban nem voltak ilyen ambícióim, sőt utáltam szerepelni. Ha az iskolában, az osztály előtt verset kellett mondani, lámpalázas voltam, a tanár rá is szólt a többiekre: senki meg ne mukkanjon! A színházi táborban sokat oldódtam. Noha a családommal Budapesten éltünk, én mégis a kaposvári egyetem színész szakát jelöltem be elsőnek. Érettségi után egyből felvettek 2007-ben. Ha nem sikerült volna, valószínűleg többé nem próbálkozom.

– Mit csinált volna helyette?

– Csavarogtam volna a világban. Mindig is imádtam utazni. A szüleim a pénzüket nem jobb autóra, drága cuccokra költötték, hanem arra, hogy világot lássunk. Apukám ügyvéd, azt szerette volna, hogy én is az legyek, és közös irodát nyissunk. Engem azonban a színház jobban érdekelt.

– Épp a legviharosabb időszakban került Kaposvárra. A teátrum igazgatóját, Babarczy Lászlót politikai okokból akarta leváltani a fideszes városvezetés. Miután a mandátuma lejárt, utódját, Znamenák Istvánt csak egy évre nevezték ki direktornak, majd a helyére jött Schwajda György, halála után pedig a szintén jobboldali kötődésű Rátóti Zoltán. Milyen volt ezeket a politikai csetepatékat diákként testközelből átélni?

– Szörnyű. Leginkább az viselt meg, amikor a színházi tanszék vezetőjét, Csáki Juditot eltávolították az egyetemről. Ő nagyon sokat segített nekünk, odafigyelt ránk. Aztán Csáki helyére odaültették Vidnyánszkyt, és szép lassan kirúgták a tanárainkat. Felháborodásomban írtam egy levelet a rektornak, kértem őt, mutassanak példát a fiataloknak, és a politikai ellentéteken túllépve működjenek együtt az egyetem érdekében. Nem kaptam választ.

Fotó: Hernád Géza

– Elment a kedve a színházi szakmától?

– Á, dehogy! Próbáltam a „felnőttek” játszmáit eltartani magamtól. Még Csáki idejében megkaptuk osztályfőnöknek Mohácsi Jánost. Mi voltunk az első ötéves egyetemi osztály, előtte hároméves színészképzés volt. Gyakran játszottunk Budapesten is, például a Merlinben. Felfelé ívelő időszaka volt a kaposvári képzésnek, ezért sem értettem, miért kellett az egészet úgy, ahogy van, elvágni.

– A fővárosban végzett színészeknek sem könnyű színházaknál elhelyezkedni. Vidéki diplomával még nehezebb?

– Éreztünk egyfajta hátrányos megkülönböztetést, de a mi osztályunkból mindenki talált munkát. Én a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződtem, két évig maradtam ott, majd szabadúszó lettem. Kemény időszak volt az áhított szabadság, az is felvetődött bennem: van-e így értelme ennek az egésznek? Visszajöttem Budapestre, hívogattam az itteni színházakat, mindenütt kedvesek voltak, de sehol sem kellettem. Már kezdtem lemondani a színészetről, amikor Orlai Tibor felrázott: színésznő vagyok, szedjem össze magam, és kaptam tőle több lehetőséget. Majd Fábián Péter és Benkó Bence, a k2 Színház alapító rendezői is megkerestek. Őket még Kaposvárról ismertem, az ottani színházi osztályba jártak két évfolyammal alattam. A két rendező srác kaposvári színészhallgatókból alapította meg a k2-társulatot. Dolgoztam is velük többször. Megkérdezték, nincs-e kedvem hozzájuk csatlakozni. Boldogan mondtam igent, végre újra csapathoz tartozhattam.

– A k2 független társulat az operettől a fantasyig mindenféle műfajjal kísérletezik, ugyanakkor súlyos társadalmi problémákat dolgoz fel. Máris több szakmai díjat nyertek, Fábián Péter és Benkó Bence Junior Prima-díjasok. Az ELTE bölcsészkara fogadta be önöket, és biztosít állandó próbatermet.

– Már kitettek minket onnan. Az ELTE-től kaptunk egy helyiséget, a saját pénzünkből felújítottuk, aztán úgy döntöttek, a terem mégis más célokra kell nekik. A jövőben a MU Színházban leszünk gyakrabban, de játszottunk már az Átriumban, a Trafóban, a Jurányiban, a Szkénében, a Stúdió K-ban és a Miskolci Nemzeti Színházban is. Az állandó létbizonytalanságot nem könnyű elviselni.

– Az utóbbi két évben színházi feladatai mellett rengeteg más munkát is végzett: megszervezte az első magyar kortárs színházi fesztivált Amerikában. Egy ilyen projekttel, azt gondolnám, elég sokat lehetne keresni.

– Én ezt önként vállaltam, és a szervezőtársaim – Boncz Ádám, Erdélyi Adrienn, Levkó Esztella, Lukácsi Erika, Tóth Péter – is önkéntesen dolgoztak a megvalósuláson.

– Miért vágott akkor bele? Úgy érezte, a színészet önmagában nem elég?

– Nagyon sok jobbító szándék van bennem. Úgy látom, az emberek fiatalkorukban még lázadnak, változtatni akarnak, később a többségük belesimul a rendszerbe, és éli a maga szűkös életét. Ez szellemileg bezárkózó társadalom, én viszont szeretem nyitogatni a határokat. Ahhoz, hogy rálássunk az itteni dolgainkra, olykor el kell menni innen, és távolról visszanézni. Azt, hogy mit is jelent a szabadság, először Amerikában tudtam átélni. Első éves egyetemista voltam Kaposvárott, amikor kimentem New Yorkba egy egy hónapos nyelvtanfolyamra. Alig vártam, hogy induljak, megviselt az itteni iskolakezdés. Rajtam kívül mindegyik osztálytársamnak volt már valamilyen színházi tapasztalata, nekem semmi. Gátlásos voltam, és bizonytalan. Majd kimentem New Yorkba, az angol nyelvű csoportunkba Japántól Koreáig, a világ minden részéről jöttek a fiatalok. Sokféle kultúrát megismertünk, és remekül éreztük magunkat együtt. Más emberként jöttem haza. Magabiztosabb lettem, nyitottabb. Többször visszamentem New Yorkba, baráti köröm alakult ki ott is. Utolsó évesek voltunk Kaposvárott, és arra gondoltam, ajándékként kiviszem a színészosztályomat Amerikába, és előadjuk ott is a vizsgaelőadásunkat, a Cseh Tamás-emlékkoncertet.

– Hogy talált ehhez támogatókat?

– Az órák között, a tanítás után egyfolytában szponzorok után rohantam, az összes Kaposvár-környéki céget, gyárat felkerestem. Azt ígértük nekik, az utunkról dokumentumfilmet készítünk, és ebben a támogatóink neveit is feltüntetjük. Közben kint leszerveztem a fellépési helyszíneket is. Felkerestem a New York-i Magyar Ház akkori igazgatóját, Szarvassy Mihályt, hogy hívja meg a koncertet, és felvettem a kapcsolatot a washingtoni magyar nagykövetséggel, ott Gedeon Béla kulturális attasé segített. Mindkét intézményben bemutathattuk a produkciónkat. Senki nem bízott abban, hogy ezt az amerikai turnét megcsinálom, mégis összejött.

Fotó: Hernád Géza

– A mostani Hungary Live Festivalra viszont már hatvan művész barátját vitte ki.

– Akadtak, akik saját költségükön, kísérőként jöttek velünk, de ötven alkotó valóban aktívan rész vett a fesztiválon. Két évig tartott a szervezés, és majdnem belehaltam. Két évig ezzel keltem, ezzel feküdtem. Eleinte azt hittem, könnyedén megy majd minden, amikor pedig már láttam, mibe vágtunk bele, nem lehetett visszalépni. Amúgy sem tudok feladni ügyeket. Délelőtt próbáltam, este játszottam, éjjel pedig Skype-on, e-mailben intéztem a fesztivált. A lakás tele volt cetlikkel, mikor kit kell felhívnom. Fontosnak tartottuk, hogy ne csak a kinti magyaroknak játsszunk, hanem amerikai színházakban, amerikai közönségnek is. A kinti barátok segítettek abban, hogy sikerült ingyen megkapnunk három napra a New York-i Abrons Arts Center egyik színháztermét, valamint a legendás La Mama Theatre-ben is szerepelhettünk. Koncertet adtunk a Nublu 151 nevű klubban, Washingtonban pedig a Woolly Mammoth Theatre-ben léphettünk fel. Három hazai ősbemutatót vittünk ki.

– Milyen koncepcióval válogatták az előadásokat?

– A magyar történelmi emlékezetre tettük a hangsúlyt. Bemutattuk a k2 Holdkő-előadását, amelyet az ötvenhatos forradalom hatvanadik évfordulójára készítettünk. Két éve kint jártunk a csapattal Amerikában, hogy ötvenhatos emigráns magyarokkal interjút készítsünk. Ezekből a beszélgetésekből állította össze Závada Péter a darab szövegkönyvét. Emellett Konrád György Kutató kézben hamu és csontdarabkák című, holokausztról szóló írásából koncertelőadást csináltunk, Boncz Ádám és a Szakértők zenekar közreműködésével. Washingtonban és New Yorkban előadtuk A Dohány utcai seriffet, amelyet Mohácsi János rendezett. Holokauszttúlélők visszaemlékezéseiből készült az előadás szövegkönyve. Megtanultuk angolul, és úgy mutattuk be. Nagy sikere volt, egyik amerikai nézőnk azt mondta: még sohasem volt ilyen színházi élménye. Pozitív visszajelzést kaptunk mindenhonnan, úgyhogy már tervezzük a folytatást 2020-ra. Az tenne boldoggá, ha a fesztivál hagyományt teremtene, és minél több izgalmas magyar előadás jutna el az amerikai nézőkhöz is.

– Több színészünk próbálkozott Amerikában karrierrel, de komoly eredményeket még senki nem ért el. Ön gondolt arra, hogy kint marad?

– Mit jelent a nagy siker kint? Ha valaki egy-két színházi produkcióba bekerül, az már nagy dolog. Három hónapig lehet egyfolytában legálisan kint tartózkodni, munkát csak engedéllyel lehet vállalni, azt meg nagyon nehéz és drága megszerezni. Amerikában más a színészek helyzete, mint nálunk, kevés színész tud a színházi munkáiból megélni, mellette muszáj mást is dolgozniuk. A társulati lét ott szinte ismeretlen, a színészek állandóan castingokra járnak, és produkciókra szerződnek. Folyamatosan képezik magukat, hogy jobbak legyenek a többieknél, de ez is sok pénzbe kerül. Tudom, hogy itthon is nagyon nehéz a színészek sorsa, mégis, a társulati létezésbe könnyű belekényelmesedni, és így sokszor nincs, ami hajtsa, motiválja a művészeket. Amerikában ha valaki elmegy egy castingra, azt látja, hogy ott van még kétszáz ember, akik ugyanolyan jók, mint ő. Csak a legeslegjobbak vagy a szerencsések jutnak el odáig, hogy a színészetből fenntartsák magukat. Persze mindenki arra vágyik, hogy közéjük kerülhessen. A lehetőség valóban ott van, bármikor megtörténhet, hogy valakit felfedeznek vagy szerepet ajánlanak neki egy hollywoodi filmben. Ez kőkemény verseny, élet-halál harc. Ha elkeseredem, az amerikai színészek helyzetére gondolok. Ahhoz képest nekünk idehaza egészen jó dolgunk van.