A tehetség gyümölcse – Tenki Réka: Szeretem azokat, akik tudnak dönteni

2017. december 18. 15:12 - szerző: Kormos Lili

Pontos, precíz, végletes, magával türelmetlen, gyönyörű, humoros – így jellemezte Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház korábbi igazgatója Tenki Rékát, az Örkény István Színház művészét, a Budapest Noir című film egyik főszereplőjét. Eckhardt Krisztina karakterén kívül beszélgettünk bátorságról, kiállásról, elfogadásról és persze színházról is.

– Az Egyasszony próbája közben mondta az egyik interjúban: „Sokkal erősebb vagyok most, mint bármikor.” Most épp hogy érzi magát?

– Ezt mondtam? Talán azért, mert nagyon sokat kaptam az Egyasszony előadástól. Egyáltalán attól, hogy ki mertem állni és meg tudtam csinálni. Paczolay Béla rendezőnek nagyon hálás vagyok a munkafolyamatért, hogy bízott bennem, nélküle nem ez lenne a végeredmény. Segített abban, hogy ura tudjak lenni az előadásnak, hogy én irányítsak, ne az előadás engem, ehhez pedig sok munka, szorgalom, belső figyelem, koncentráció és megerősödés szükséges. Azt hiszem, erre gondoltam. Meg akkoriban volt egyéves a kislányunk, aki felülírta a mindennapokat. Amikor gyereked születik, megtanulsz sokkal inkább jelen lenni a pillanatban, irányítani az életedet, mert már nincs meg az, hogy úgyis úgy lesz, ahogy én akarom.

– Mennyire lehet uralni helyzeteket egy kisgyerek mellett, aki pillanatok alatt felül tud írni bármilyen tervet?

– Ez új élethelyzet, amihez alkalmazkodni kell. Meg kell tanulni a pillanatból kihozni a legtöbbet, most vagyok itt, most tudom csinálni. Koncentráció és szoktatás kérdése, az ember mindenhez tud alkalmazkodni, ha akar. Azt gondolom: meg kell barátkoznom azzal, hogy nem tudok a világ legjobb anyukája lenni, nem tudhatok mindent, de az együtt töltött minőségi, szeretetteli időért én felelek, és ez az ő élete szempontjából a legfontosabb.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Színészként is erre jutott?

– Sosem vagyok magammal megelégedve. A színházban a próbafolyamat az, amit igazán szeretek, ott alakul minden, ott dől el, milyen minőségben leszek jelen később az előadásokon. Így a rendelkezésre álló időt igyekszem a lehető legjobban kihasználni. Mióta gyerekem van, sűrítenem kell az időt, már nem tudok csupán egyetlen dologgal foglalkozni egész nap. Ez változott, de ettől még ugyanúgy állok a munkához, mint régen. Addig nem nyugszom, ameddig mindent ki nem próbáltam, és be nem jártam a különböző utakat, hogy megtaláljam a legvégsőt.

– A Budapest Noir Krisztinájaként is megtett mindent: kevesellte a karakter leírását, ezért a film rendezőjéhez, Gárdos Évához fordult, hogy segítsen kapcsolódási pontokat találni a szerephez.

– Nem keveselltem, inkább arról van szó, hogy ilyenkor szeretnék minél többet tudni arról az emberről, akit meg kell jelenítenem. Éva hívta fel a figyelmemet a spanyol polgárháború fotósára, Gerda Taróra, és valóban: személyiségében, hozzáállásában Krisztina hozzá hasonlít a legjobban.

– De a kevesebb tudás sokszor nagyobb szabadságot is jelent, nem?

– Mondok egy példát: amikor az Orlai Produkcióval csináltuk a Római vakációt, akkor direkt nem néztem meg a filmet, mert tudtam, mennyire jól játszott benne Audrey Hepburn, és nem akartam rá hasonlítani. Ezt a karaktert viszont még nem látta soha senki, Krisztinát én jelenítem meg először. Az viszont, hogy látod, kikre hasonlít, nagyon hasznos. De attól még nem kell ugyanúgy csinálni. Hiába néztem meg Humphrey Bogart–Lauren Bacall-filmeket, én nem a végzet asszonya voltam ebben a filmben, kellett egy másik szálat találnom. Amit Krisztina tesz, és ahogy teszi, az már én vagyok, Kondor Vilmos, aki kitalálta, és Szekér András, aki a film forgatókönyvében átdolgozta Krisztinát.

– Pedig a Hosszú álomban Bacall sem az a klasszikus femme fatale, ő is inkább segíti a férfit.

– Abban lehet hasonlóságot felfedezni, igen, de például én a Budapest Noirban egészen másképp öltözködöm, mint Lauren Bacall abban a filmben, mert alapvetően más az élethelyzet. Számtalan gyönyörű, a korra jellemző ruhát próbáltam fel, estélyiket is, mégis én voltam az a szereplő, akinek a legkevesebb ruhája volt, hiszen egy Berlinből menekülő fotóriportert játszottam, akinek mindenét ott kellett hagynia. Van néhány nadrágja meg blúza, és ennyi. Azt hittem, meg fogok őrülni, hogy mindenki csodás estélyikben van, én meg nem, mert Krisztinának nincs ilyenje.

– Ennyire fontos ez?

– Nem a szép fontos, hanem az, ahogy a jól kitalált öltözet hozzáad az egészhez. Felveszel egy kesztyűt, legyen az bőr vagy csipke, és másképp tartod a kezedet. Kapsz egy szipkát, és nem úgy fogsz dohányozni, mint egy sodort cigarettával. A Budapest Noirban én például sodort cigarettát szívtam, mert ezzel is férfiasabb, határozottabb karaktert akartunk adni Krisztinának. A színházban is azokat a jelmezeket szeretem, amelyek másik tartást adnak, amelyekhez lehet alkalmazkodni. Ezek nagyon sokat segítenek.

– Krisztina a filmben végül újra elhagyja Budapestet. Ön szerint bátor döntés volt?

– Jó döntés volt. Ott volt a lehetőség: ha a férfi szereti, akkor tegyen valamit, ha nem tesz, ez a következménye. Akkoriban a Krisztina-típusú nők veszélyes helyzetben voltak. A világháború kirobbanása előtt anyagi biztonság és férfitámogatás nélkül, fotóriporterként nekivágni a világnak, és háborús övezetekben dolgozni – szerintem nem épelméjű dolog, de hatalmas bátorságra utal. Ez egy embertípus, és én szeretem az ilyeneket, legyenek férfiak vagy nők. Szeretem azokat, akik tudnak dönteni.

– Saját magát is ilyennek tartja?

– Ha van egy megérzésem, körbejárom, aztán kimondom azt, amit először gondoltam. Általában az a legjobb, amit először gondolsz. Ezzel együtt nem baj, ha az ember alszik rá egyet, és nem első felindulásból dönt.

– Könnyen mond nemet?

– Persze. Ha azt érzem valamiről, hogy nem stimmel, akkor senkinek nem jó, ha mégis belemegyek.

– Mi van akkor, ha elvállal egy darabot, mert tetszik a szerep, de a próbákon kiderül, nem érzi benne jól magát?

– Akkor addig megyek, ameddig nem érzem jól magam. Ha egy színész a színpadon nem érzi jól magát a bőrében, akkor az egész nem lesz jó. Rá lehet erőltetni koncepciókat, de fölösleges. Viszont ha sikerül megtalálni a közös utat, amire néha nagyon nehéz rálelni, akkor onnantól kezdve működik a dolog.

– Előfordult, hogy ezt az utat valakivel annyira nem találta, hogy azóta sem dolgoztak együtt?

– Igen.

– Hogy élte meg?

– Van olyan, hogy valakivel nincs meg a kémia, nem érzitek egymást. Mással jól tud dolgozni, ti meg nem passzoltok. Ezt nehéz beismerni. Viszont azt is meg kellett tanulnom, hogy nem szerethet mindenki, nem tudok mindenkinek jót csinálni. Azt gondoltam korábban, ha valamiben tényleg igazán jó vagyok, akkor azt még a legnagyobb ellenségem is elismeri. Pedig ilyen nincsen. Sosem fogok mindenkinek tetszeni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel mások véleménye, de a legfontosabb mindig is az volt számomra, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Szeretem a színházat, szeretek játszani, szeretek forgatni, azért lettem színész, mert ez éltet engem. Szeretek részese lenni egy alkotó folyamatnak, és nem akarom, hogy félelmek befolyásoljanak.

Jelenet a Budapest Noir című filmből

– Mondta is egy interjúban: azt örökölte a szüleitől, hogy be mer olvasni bármikor bárkinek.

– Ez egy kicsit sarkos megfogalmazás volt. De ami a lényeg: nem élhetünk állandó félelemben. Mert akkor egyből visszaveszel, pedig lehet, hogy teljesen jó, amit gondolsz és ahogy működsz. De a félelemtől nem mersz ellentmondani, mert ő az igazgatód vagy a rendeződ vagy az idősebb kollégád, akit tisztelsz, és kezdődnek a hatalmi játszmák. Én ezt nem tudom végigjátszani. Ebből sok bajom is volt már, pedig teherbíró vagyok, és tisztelettudó, ne értsen félre, nem vagyok állandó lázadó. De azt gondolom, hogy akkor tudok tiszta maradni magammal szemben, akkor tudok dolgozni, ha ki tudok állni azért, ami a fejemben van, és merek ennek hangot adni. 32 éves vagyok, ezek a legszebb éveim, ezekre fogok később emlékezni. És nem akarom a félelmekre pazarolni ezt az időszakot. Akkor sem, ha ezért bizonyos emberek nem fognak szeretni vagy nem fogom megtalálni velük a közös hangot. Idővel felismered: nagyon kevés olyan ember van, aki tényleg szeret, akiben megbízhatsz, aki segít téged. Ha ők megvannak és melletted állnak, akkor el kell engedni bizonyos kötelezőnek vélt kapcsolatokat, mert egyszerűen nincs rájuk idő.

– Pedig sokszor úgy tűnik, épp ezek a kapcsolatok tarthatják az embert a pályán.

– Tökéletesen tudom, hogy ki mikor, hol, miért kap szerepet. Ezzel mindenki tisztában van, és akinek ez jó, az csinálja, nincs ezzel semmi gond. Én azzal próbálok munkát szerezni, hogy maximális szinten dolgozom, alázatos, szorgalmas vagyok, és ha feladatot bíznak rám, azt megcsinálom. Tudom és látom, mi történik, nem mondom, hogy nem vagyok ideges, amikor van egy több hónapos casting, és tudom, nem a teljesítményemen múlt, hogy nem én kaptam a szerepet. De majd jön másik. Néha én is összeroppanok, féltékeny vagyok, és ideges, vannak ilyen időszakok, de ezeken túl kell lenni.

– A mindennapok nem feltétlenül azt igazolják, hogy a szorgalom, a terhelhetőség, az alázat a siker záloga.

– Akkor álljak be egy olyan sorba, amit úgysem bír a gyomrom? Ilyen téren elég naiv vagyok. Szerintem ha valaki akar, szorgalmas, és szereti, amit csinál, annak meglesz a gyümölcse. Nem tudok mást mondani, csak ezt, hiszen nagyon szeretem a szakmámat.