A pálya kezdete

Körülbelül akkor, amikor Zsuzsa lányunk megszületik, 1957 nyarán újraindul a minisztérium képes szakfolyóirata, a Népművelés. Oda kérem magam, s jutok ezzel olyan hivatáshoz, mely iránt régi késztetést érzek. A Népművelés unalmas orgánumocska, és nem azért, mert szakmai arculatú, hanem azért, mert cikkeit gyakorlatlan szerzők írják.

A szakigazgatás emberei, intézményvezetők, a kultúrházi és könyvtári hálózatban dolgozók. De alkalmat nyújt arra, hogy az újságírás és -szerkesztés elemi ismereteihez jussak. Úgynevezett olvasószerkesztői stallumot kapok hamarosan, ez a beérkezett ákombákom szövegek fogyasztásra alkalmassá tételét jelenti, sok esetben felére rövidítését, a gondolatmenet kibontását a szóhalmazok takarója alól, az alany és az állítmány egyeztetését. Kiváló lecke annak, aki maga is most tanul írni. És aki örömét leli abban, ha biztosnak kezdi érezni kezében a pennát, ha természetes szavakat talál a szakmai témák kifejtésében is, ha leírván az első mondatot, mintha alaphangot szólaltatott volna meg, amelyet végighullámoztat az egész íráson, ha saját metaforákra lel, s ha mondatai nem a semmitmondás homokjába fulladnak végül, hanem zárópoénba csattannak el. Egy ilyen folyóirat szövegkörnyezetében nem nehéz feltűnést kelteni, hamarosan ajánlatot kapok a Népszabadságtól: menjek át hozzájuk. A lap mindenes szerkesztője, Rényi Péter tárgyal velem, az egyik lába gipszben, felpolcolva tartja egy széken, félfekvő helyzete akaratlanul a hatalmonbelüliség pózát sugallja, több fizetést, nagyobb rangot, külföldi utakat ígér, nagyon megtisztelve kéne éreznem magam, de jó ösztönöm arra int, ne fogadjam el az ajánlatot. 1962-ben kapok egy másikat: menjek az Élet és Irodalomhoz. Azonnal tudom, hogy ezt el kell fogadnom. [...]

Egy szobában kezdeni a munkát Cseres Tiborral (ha úgy tetszik, földik is vagyunk, hiszen Tibor Békéscsabán dolgozott az egyik megyei lapnál 45 után), naponta látni a költő Nagy Lászlót, ahogyan fejedelmi kedvességgel fogadja a hónuk alatt mappával érkező grafikusokat, találkozni és beszélni a kortárs irodalom valamennyi hírességével, eleinte megilletődötté tesz. Felhívom Móricz Zsigmond lányát, Virágot, mondom, ki vagyok, közlöm vele, amit akartam, de mielőtt búcsúznék, az írónő megkérdi: „Hogy is hívják magát? Faragó? No, ezzel a tucatnévvel akkor válhat csak ismertté, ha jó írásokkal provokálja a szakmát meg az olvasót.” Tóth Árpádra gondolok, Kiss Józsefre, Szabó Dezsőre, Molnár Ferencre, Nagy Lajosra, csupa tucatnév. De honnan vegyek hozzájuk mérhető tehetséget?

Aztán, noha igazán nem akarom, sikerül provokálnom a szakmát meg az olvasót. A főszerkesztő, Nemes György kolumnistarendszert vezet be a kritikai rovatban. Alkalmi bírálók helyett állandók jelentkezzenek a lapban. Így lesz rendszeres színikritikussá a nagy dramaturgiai érzékenységű Létay Vera, a robbanó újdonságokkal jelentkező magyar filmművészet szemlézője, a megvesztegethetetlen B. Nagy László, az országos vitatnivalókat kínáló televízióadások szellemes reflektálója, Hámos György, a szocreál kalodájából szabaduló képzőművészet tájékozódását segítő Perneczky Géza, a rádiót Mágori Erzsébet figyeli, az új magyar zene értékeire Kárpáti János, majd Kroó György hívja fel hétről hétre az olvasók figyelmét, s mert irodalmi lap vagyunk, két belső munkatársat tesz próbára Nemes György. A kortárs külföldi irodalom recenzálását Koroknai Zsuzsára bízza, s nem kell csalódnia benne: Zsuzsa igényesnek bizonyul, hiteles ítéletűnek, elegáns stílusúnak. A kortárs magyar irodalom pedig az én dolgom lesz. Mielőtt bármit mondanék erről, a rovat minden írásáról ki kell jelentenem, hogy az úgynevezett zsurnálkritikai zsánerba tartoznak. Az irodalomtudomány papjai lenézéssel nyilatkoznak erről a zsánerről: a „tetszik, nem tetszik” leegyszerűsítéssel operáló impresszionista kritika rotációs újságpapíron megjelenő alváltozatába sorolják, ítéleteit a befogadó szubjektív hangoltsága határozza meg, mondják, vagy ami még rosszabb, esztétikai divatok, sőt politikaikonjuktúra-sugallatok befolyása alatt áll. Kérdés, mondják, megítélni kell-e egyáltalán az irodalmi-művészeti alkotást, vagy megérteni inkább, a befogadói szubjektivitást kikapcsoló tárgyszerű közelítéssel. Minthogy karakteres egyéniségek az ÉS kolumnistái, a zsurnálkritikának is megannyi személyes változatát művelik: Kroó György zenei jegyzetei már-már szakkritikák, Hámos György tévés jegyzetei már-már humoreszkek.

A többiek e skála valamelyik pontján. A kolumnistarendszer azért jó találmány, mert noha személyhez köti a lap kritikai véleményét, mégis a lap egészének népszerűségét növeli. Nem az ad egységes kritikai arculatot a lapnak, hogy a szerkesztő maga szócsövévé idomítja a kritikusokat, hanem éppen az, hogy mindegyik a maga ízlését követi. Az egyféleség uniformizál, a sokféleség karaktert ad. Az olvasó azzal a kíváncsisággal veszi kezébe az újságot, hogy lássuk, mit ír a héten Hámos György, a többi oldalt el sem olvassák, vagy szalonnát csomagolnak bele. Ez utóbbi persze ritkán következik be, mert az érdekes egyéni teljesítmény versenyt támaszt, ami arra is kíváncsivá teszi az olvasót: vajon ki az e heti győztese a versenynek.

Hogy ez mennyire volt tudatos választás, ma már nem tudom megmondani, de tény, hogy én a versenyben álnaiv attitűddel igyekeztem helytállni. Vagyis kitűnni. Az író, akinek könyvét megemlítem, kortársunk. Itt él a városban, az országban. Az utcán bármikor szembejöhet velem. A helyzet kényes, a vélemény nemcsak eleven érzékenységbe talál, hanem egzisztenciára is mehet. A rossz kritikai fogadtatás nem annyira az olvasót riasztja el, mint inkább a kiadót. Ha ennyi baj van X. íróval, legközelebbi művét vigye máshova. Máshova? Épp az a baj, hogy kevés a kiadó, kicsi az írói mozgástér. Bár az irodalompolitikai diktatúrapuhuláshoz az az írót segítő munkamegosztás is hozzátartozik, hogy a hatalom – kiadói révén – a jó ember szerepét kezdi vállalni, s a kritikusokat biztatja a rossz ember szerepére. „Mi kiadunk, te szegény író, te kritikus pedig bírálj keményen. Mi engedményeket teszünk – ideológiait, színvonalbelit –, a kritikus legyen tántoríthatatlan őre az eszmének és a színvonalnak.” Mint amikor a nyájas házigazda mindenkit beenged a kertkapun, aztán mélyen sajnálja, hogy az erre idomított házőrző ugatva, vicsorítva fogadja a vendéget, sőt némelyiknek a lábikrájába is belekap.

Az én álnaiv attitűdöm arra jó, hogy e fenti kényes helyzeteket elkerüljem. Ha nem ismerem az írókat, jöhetnek szembe velem az utcán, elsétálhatok mellettük. Könyvük olvasásakor nem kell az arcukat, életkorukat, egészségi állapotukat, éhező gyerekeiket magam elé képzelni: csak a művet látom. Ha mégis rájuk gondolok, hihetem azt, hogy jobban ismerik művüket, mint én, látható, sőt rejtett hibáikról nálam többet tudnak, amikor némelyiket szóvá teszem, még örülnek is: lám, a recenzens igazolja aggályaimat – gondolják. A munkamegosztásról, a házőrző kutya szerepéről pedig nem tudok, nem is hallottam soha, az irodalompolitikai diktatúra puhulhat, keményedhet, nekem nincs közöm hozzá. Irodalmi barátságok és ellenszenvek, szekértáboros elfogultságok nem befolyásolnak, mert irodalmi barátaim nincsenek, szekértáborhoz nem tartozom, a beavatatlan olvasók egyike vagyok, csak abban különbözöm tőlük, hogy a könyvekről szerzett benyomásaimat formába rendezem, s egy hetilap kinyomtatja, amit írtam.