„A mozikat nem adjuk”
Hogy teltek az elmúlt napok a Budapest Film számára?
Szomorúan, bár ez már ismerős szomorúság. Márciusban ugyanígy láttuk, ahogy kimennek az utolsó nézők, mi meg lekapcsoltuk a villanyt annak tudatában, hogy hetekig, sőt hónapokig nem csinálhatjuk azt, amit igazán szeretünk. Történelmi viszonylatban is óriási sokk volt ez, hiszen mióta a Lumière fivérek Budapestre hozták a vetítőgépüket 1896-ban, nem volt példa ilyen hosszú vetítési szünetre. Második alkalommal viszont rutinosabban ment az átállás, mert mindenki tudta, milyen lesz a beosztása, mire lehet számítani. A tavaszról áttett, illetve a mostanra tervezett események szervezőivel is úgy állapodtunk meg, hogy aktívan terveztünk erre az eshetőségére is.
Ezek szerint most újból fontos szerepet tölt be a Távmozi szolgáltatás.
A fesztiválokat és a vetítéseket a Távmozi teszi lehetővé, amit márciusban, a lezárás utáni hetekben fejlesztettünk ki, nyáron és ősszel kevesebb vetítéssel, de folyamatosan működtettünk, és most könnyedén újra ki tudtunk bővíteni. Ennek a lényege az, hogy egy moziszimulátorban elfoglalja a helyét az otthonról dolgozó személyzet: a jegykezelők chaten keresztül üdvözlik a szintén otthonról bekapcsolódó vendégeket, akik egy közös online térben tudnak beszélgetni addig, amíg a gépész nem jelez, hogy indul az előadás. A mozi közösségi élményét akartuk ezzel reprodukálni, mert ez az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti a tévétől vagy a streamingtől. Főleg az utóbbi még a járványtól függetlenül is veszélyeztetett fajtává tette a mozikat az elmúlt években. Amikor gyerek voltam, körülbelül hetven városi tulajdonú mozi volt, amelyekből mára csak hat maradt. Én mindig is fontosnak tartottam, hogy ezt a folyamatot megpróbáljam meggátolni – mozi nélkül nem város ez a város.
Anyagilag mennyire terhelte meg önöket a járvány? Voltak leépítések?
Ahol lehetett, csökkentettük a kiadásainkat, de húztunk két vörös vonalat is. Az egyik az volt, hogy a mozikat nem adjuk, a másik az, hogy a csapat nem eshet szét. Itt rengeteg olyan emberről van szó, akinek ez a szakma az élete, és az elmúlt húsz-harminc évben olyan mértékű tapasztalatot gyűjtött össze, amit gyakorlatilag lehetetlen lenne visszaépítenie a cégnek, ha őket elbocsátanánk. Így hihetetlen veszteségeket könyveltünk el. Tavasszal három hónapig gyakorlatilag nulla bevételünk volt, százmillió forintos veszteséggel. Júniustól novemberig is csak körülbelül az ilyenkor szokásos forgalom negyedével működtek a mozik, közben pedig nagyjából száz ember fizetését kellett havonta utalnunk. Most pedig, a második lezárás után, ismét teljes a vákuum.
Erősödött a szolidaritás a szakmában?
Határozottan. Forródrót él a mozisok között: a legnagyobb plázamozis lánctól kezdve a legkisebb vidéki mozikig – amelyek a legkomolyabban megérzik a bezárásokat – folyamatosan érdeklődünk egymás túlélési technikáiról. Örülünk annak is, hogy úgy néz ki, a következő EU-s költségvetésben a jelenlegi helyzet miatt több pénzt szánnak a szakmára. Erre külön szükségünk van, ugyanis a tartalékok, amelyeket most feléltünk, eredetileg a mozitechnika fejlesztésére lettek félretéve, így segítségre lesz szükségünk abban, hogy fenn tudjuk tartani a színvonalat. Huszonkét mozivászonnal működünk, egy-egy mozigép pedig körülbelül harmincmillióba kerül, és digitális felszerelés lévén ezeket időnként cserélni kell.
Milyen visszajelzéseket kaptak a közönségtől ebben a nehéz időszakban?
Főként megható, pozitív és bátorító reakciókat, ahogy az első zárás idején is. Nagyon szeretik a mozijainkat a budapestiek, és most nagyon hiányzunk nekik. Reméljük, hogy minél gyorsabban vissza tudunk térni a régi kerékvágásba: a filmszínház nem csak egyfajta médiaszolgáltatás, ez a szívügyünk, és látjuk, hogy a közönség is nagyon kötődik ezekhez a helyszínekhez, és ehhez a formához.
