A magyarnak született indiai festőnő

2017. március 8. 06:33 - szerző: Erdélyi S. Gábor

Ez a könyv csalódás. Már az sem elég a sikerhez, ha főhősnőnk híres festő, akit India vall a magáénak, noha magyarnak született? Amikor elődeit, mintáit keresik, a mexikói Frida Kahlóhoz mérik (világnagyság!). Apja, Umrao Singh Sher-Gil pandzsábi arisztokrata filozófus, magyar anyja a „léha és parázna” Gottesmann Marie-Antoinette zongoraművész. Amrita élt Budapesten, Dunaharasztiban, Firenzében, Párizsban, Ceylonban, India több városában. Viszonya volt Nehruval, a későbbi miniszterelnökkel, a tulajdon első unokatestvérével, valamint számos férfival és nővel Európában és Indiában (köztük néhány „kapitális barommal”). Első vőlegényétől, a maharadzsafitól szifiliszt kapott. Festményei, akvarelljei bármily finom mércének megfelelnek. Már húszévesen elnyerte a párizsi Grand Szalon Aranyérmét. (Kár, hogy műveiből alig láttat valamit a könyv! Ám interneten megnézhetők.)

Viharos, de rövid élete tele volt családi villongással. Húgával vetélkedtek, anyjával, akit a könyv „aljasnak és hitványnak” mutat be, „emberi ruhába bújt szörnynek”, gyakoriak voltak a hisztérikus összeveszések. Ezekből apja inkább kihúzódott. Amrita a családból csak nagybátyjára, a híres Kelet-kutatóra, Baktay Ervinre számíthatott. Férjéül a már említett unokatestvért választotta, akit a család – orvos létére – műveletlennek és infantilisnak tartott.

Őt magát az utókor egyértelműen zseninek, korszakos tehetségnek, nagyon művelt asszonynak látja. Képeire Indiában nemzeti kincsként tekintenek.

A róla szóló könyv csalódás. A „halhatatlannak” nevezett (ezt jelenti az Amrita) életének ponyvaregénybe kívánkozó részét tudta csak megírni a szerző. Amikor effélét olvasunk: „Élete szerelme örökre érzéki üledéket hagyott ­Emily lelkében” – biz’ a piros ceruzáért nyúlnánk. Indokoltan.

(Alfredo De Braganza: Amrita. Fordította Kőrösi Ivett. Európa Kiadó.)