A macska melegségre vágyik

2019. január 21., 21:06

Szerző:

Hosszan és jólesően zuhant, bundájának belső kis pihéin oly kellemesen fújt át a szél, hogy szinte csupasznak érezte magát. Lehuppant a fagyott talajra. Itt vagyunk, gondolta M-3-3. Mintha már jártunk volna itt. Mindent szeretett, ami jólesett, és M-3-3 most is jól esett. Ez is csak olyan sóhajtásszerű gondolat volt. S gondol-e valaha is valamit egy közönséges házimacska?

M-3-3 karácsony előtt zuhant alá a harmadikról most is, mint minden évben rendesen. Hiába mondta tavaly a doktor:

– Vigyázzon, újra kiesik, ha nem csinál egy védőhálót. Vagy ne engedje ki az erkélyre őket.

De hát mondhatta a doktor. Védőhálók már nincsenek. H. doktor fiatal ember volt, de macskaügyben igen rutinos. Három cicája volt (Brutus, Casca és Cassius), s ez már a harmadik nemzedék. Az első hármas csapatot elsiratta, a másodiknál volt macskaháló, U-szögekkel oszlopra rögzítve.

– Ezek hülyék – mondta ajkbiggyesztve a macskadoktor. – A sérthetetlenség, a kilenc élet is legenda. Ugye, kis ejtőernyős? – lágyult el, és végigsimította M-3-3 okos kis fejét. M-3-3 álnokul hunyorgott vissza, mert erről is szól sok macskalegenda. Hogy a kutya őszinte, a macska pedig álnok. Konrad Lorenz, a világhírű etológus hosszabb passzusban fejti ki, hogy ez pont fordítva van, a macskánál őszintébb tekintetű, nyíltabb szellemű lény nincs. M-3-3 viszont – tanúsíthatom – elvetemült és álnok. Élettársa (férje), a kövér, öreg kandúr képtelen vele tempót tartani. Hét év van köztük, és az már ilyenkor sok. Csulesznek bőven megteszi egy öblös puha bőrfotel, a szabadba ki se szagol, és ha nyílik a fagyos erkélyajtó, az ágyneműtartóba gyömöszöli magát. Úgy van ezzel, mint a nagy Immanuel Kant, a filozófia Kopernikusza, aki a tengert sem nézte meg soha két utcával odébb. „Tudom, hogy milyen”, mondta lakonikusan. Csulesz is mindent látott, mindent átélt, ami az életben fontos. A Félix kacsahústáptól indult és a halas konzervnél meg is állt. A tanulságot máig emészti.

De M-3-3 más, ő nőstény, cuki és magakellető. A hajnal már a virágágyás peremén, félig a korláton találja a csókák felé kiabálva. Ilyenkor nyekeregve madárhangokat imitál. Csak jönnétek… Úgy él, ahogy az Edda-sláger mondja: minden hajnal övé marad, látja szállni a madarakat. Csipisszel mindig madarat lehetett fogatni. Erre most ráfizetett.

– Nyau – kommentált tárgyilagosan, és csöndesen lezuhant. Ebben már gyakorlata van.

Az M-3-3 fantázianév eleve magyarázatra szorul. A nevet az angyalföldi állatkórház docense adta, aki Csipiszt a „második zuhanás” után megvizsgálta. M-3-3 vacsoránál az erkélykorlátnál maradt, és hiányát éjfélkor vettük észre. Gyanús volt persze, hogy egy ideje cérnavékony macskahang miákol a távolból, de hát szerelmi idők jártak, a parkban párbajképes kandúrok csoportosultak. Mire lementünk, kiderült, hogy a Kicsi a tüdejét majd kiköpte, farokcsontzúzódást szenvedett.

– M három-három – diktálta a docens a röntgenképet megtekintve, és bal kezével kihúzta az infúziós tűt Csipisz jobb vádlijából. – Macska. Hármas típusú sérülés. Harmadik emelet. Egy kicsit sánta is lesz. Három napig nálunk marad.

Hát így történt. Csipisz később hazakerült, de a név ráragadt, s ezen a télen újra leesett. Leesett és el is veszett. Fémes vergődést hallottam a mélyből, ahogy az alattunk lévő szomszéd klímájában megkapaszkodott, de a körmök, azok a csodás körmök a műanyagon tehetetlenek voltak. M-3-3 lassan, kalimpálva birkózott és csúszott mélybe, a vak feketeségbe. Földet ért, sokkot kapott, és a világból kiszaladt.

Hosszú némaság telepedett a szobára. A plakát, amit az utcában kiraktunk, arról tájékoztatott, hogy ötéves vagyok, szürke, fehér és kicsit tarka, fajtajelleg nélküli, jelentéktelen parasztmacska. Nincs rajtam semmi különös.

Kezdődhetett a hajsza. Az erkélyről jól feltérképezhető, hogy a környéket négy domináns kandúr uralja. Csipet (a főnök) külseje maga a csalás. Termete lányos, mint M-3-3-é, foltjai szórtabbak, de megtévesztőek. Ha a sövény mögül közelít feléd, már-már felkiáltanál (Csipisz, az anyád!), de nem, Csipisz sosem tudott így lopakodni, váratlanul földre hasalni, óvatosan föltápászkodni, mint egy igazi neolit vadász. Ahogy a Csipet kandúr cserkészi be a két éve kiürített galambfészket, az a vadászás szakmai tökélye. Persze nincs a fészekben soha semmi, de azt mindig el lehet kapni. Csipet hobbi- és sportvadász, mert van gazdája, háza, vacsorája, de fő az ösztön, még akkor is, ha a dolog nem galambvérre megy. Csipet mindig adott is arra, hogy naponta háromszor a köznek magát megmutassa. A szemközti ház ablakában néma Buddha-szobor. A vörös perzsa (neve nincs) napi nyolc órában rezzenetlenül meditál. A világ dolgait nem kavarja meg, de befogadja és érti. Egy óvatos léptű, körültekintő fekete a polgármester háza előtt egerész, onnan, mint rosszakarói mondják, mindig leesik valami maradék. Lazacos szendvicsből lazac, fasírtgolyó, az expolgármester aktív bankettjáró. A futballpálya felől feltűnik néha Nyafi, a tigriscsíkos szürke, hogy Csipet kandúrt a galambfészeknél beelőzze. De ő mindenevő. Kitűnő csemege a frissen hullott rigótetem is.

Tánya még október-novemberben kezdte el idei misszióját. Tánya érdekes hölgy, hatvanas, spleenes, magányos és okos. A kiejtése kissé oroszos, ahogy ő maga mondja, lényingrádi, néha két hétre eltűnik, majd újra feltűnik. Maga a titok. Éjszaka nyit a Tánya macskakonyha, pontosan tizenegykor. Ilyenkor érkezik a kóbor macskák hada.

– Valamennyien kóborok vagyunk – mosolyodik el Tánya. Napi öt tasak táp minimum van nála, és fél liter tej a Nyafinak. Nyafi gyengélkedik, bár meglehet, hogy ez is csel. A kliensek csöndesen kerülgetik Tányát, a szerelem éteri, mert Tánya sohasem simogat senkit, de mindig ad. Az élkandúrok persze simulnának, dorombolnának, de Tánya ellép előlük finoman, elegánsan. Fél tizenegykor aki él és mozog (és nagy az élet ilyenkor, néha befut egy süncsalád is), a B kapu előtt, a fenyőfánál gyülekezik. Csipet itt is első, pedig ő egész nap csak vadászott a semmire. Tánya macskahírközpont, infóhatalom. Mobilok csörögnek, hírek pörögnek, titkos kapcsolatok szövődnek. A környéken Tánya mellé szerveződve működik néhány macskavédő nő. Többnyire magányos nő. Tudjuk, hogy Káposztásmegyerre, ahol Tánya egyik hazai barátnője halas menüt vezetett be, Tánya egyik cicája átszökött. Tányának nyolc kliense van, volt. Decemberre ketten már el is tűntek, de egy törékeny félszürke váratlanul feltűnt. Azelőtt sosem látták, és hopp, egyszer csak itt van. Nincs ennek gazdája, mit potyázik itt? Tartózkodó és finom modorú (igazi macskaúr), a sorát türelmesen kivárja, beéri azzal, amit a többiek hagynak.

– A bal hátsóra kicsit sántít – mondta Tánya.

Nagyot dobbant a szívem akkor. Csak nem?

– De igen – mondja látnoki hévvel Tánya. – Hasonlít kicsit a te cicádra.

A hírek tovább gyűltek. A szomszéd utcában Kutyás Kriszta, egy kis fehér havanez boldog tulajdonosa (mellékállásban Tánya macskafelhajtója) mintha szintén őt látta volna, de a féltékeny havanez csúnyán elhajtotta. A döntő perc közelgett, mert, ahogy Tánya mondta, Csipisznek, ha még él, „színt kell majd vallania”.

– Ki kell terítenie a lapjait – mondja oroszos lejtéssel Tánya, aki vízözön előtti, ósdi könyvből tanulhatott magyarul, mert olyan bizarr fordulatokat ismer, mint „bércre hágni” (hegyet mászni), „kihirdettetik”, „meghallgattatik”. Tánya nemrég a szülőföldjén járt, tőle tudjuk, hogy „az orosz kék macska sora jól megy”, de nem kell mindig kaviár.

– Mi lesz veletek itt, Magyarban? Így nem fogtok ti bércre hág – csóválja fejét Tánya. Nyáron az orosz vb-n is járt.

– Nagy ott a procc. Itthon ország, Pest le van pattanva.

Persze ő csak Pityert látogatta. Az már félig Nyugat. Múltak a napok, s elmaradt a Nyafi. Elhunyt. Előző este még öt percre megjelent, már kóválygott, de idejött, hogy magát megmutassa. Hajszálpontosan tudta, hogy utoljára látják. A macskák tudják.

És ekkor tört meg a jég.

– A mocsadék (ez Csipisz új neve) – robbant a lakásba feleségem dühöngve. – A mocsadék. Újra elfutott.

Kinéztem, a sövény előterében M-3-3 ült. A száját nyalta, pofája ragyogott. Szinte derűs volt, ahogy fehér mellényén a déli napfény áttűzött. Három hétig lapult a sombokorban. Tánya konyháját persze megtalálta. Túlélte.

Elkeseredett hajsza indult. Lecsaptunk rá, bekerítettük, letepertük, és lakásra cipeltük. Szívet tépően nyávogott. Bundája dús volt, alakja soványabb, de élt. Most itt szundít a radiátor tetején.

– A macska melegségre vágyik – mondja kaján mosollyal Tánya, aki Örkényt is olvas. – Pedig már idehoztam a hatodik tasak kaját is, hogy Nyafi emlékére meglegyen a tor. Nem baj. Mindegy, hogy macska-e, vagy ember, aki él, előbb-utóbb leesik.

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői kísérték utolsó útjára Tordy Géza Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt, a nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.