A lemezek nagymestere – Magyarország a gyűjtők Mekkája

2019. február 17. 21:00 - szerző: Mészáros Márton

Egyre kilátástalanabb a legtöbb kisbolt jövője Magyarországon. Meglehetősen kevésnek sikerül huzamosan profitot termelnie, ezáltal fenntartania önmagát. A főváros szívében, a Király utcában található Lemezkuckónak az elmúlt harminchárom évben ez sikerült. Divatok jönnek-mennek, a hanghordozók is változhatnak, de a zene szeretete örök. A kérdés csak az, lesznek-e kézzel is fogható zenei termékek a jövőben.

Talán meglepő, de az idén ötvenhat éves Bánházi István, az üzlet alapító-tulajdonosa kezdetben nem lemezekkel foglalkozott. Legalábbis nem a szó hagyományos értelmében. A nyíregyházi származású bolttulajdonos professzionális sakkozónak készült. Húszéves korában azonban úgy döntött, nem dédelgeti tovább a gyermekkori álmát, nem áll meg az élet akkor sem, ha nem lesz belőle sakknagymester. Arra jutott, talán nem elég tehetséges, és arra is rájött: azzal sem jár túl jól, ha az életét valami olyasmire teszi fel, ami vagy prosperál, vagy sem.

– Karosszéria-lakatos a tanult szakmám. Azt szoktam mondani, hogy jó, nem az autószerelésben helyezkedtem el, de végül lemezekkel foglalkozom.

Átmegyünk egy Kertész utcai kávézóba, a Lemezkuckóban ugyanis folyamatos az ajtónyitódás. De hiába menekülünk, a bolt két alkalmazottja a fontos rendelések és a sürgős vásárlói igények miatt húszpercenként rácsörög. Mint mondja, a januári eladások néha még a karácsonyi, decemberi csúcsforgalmat is meghaladják, az igazi visszaesés márciustól érzékelhető a kereskedelemben. De hozzájuk évszaktól függetlenül többtucatnyian térnek be naponta. Sokan csak nézelődni jönnek, de legalább annyian vásárolni. Nagyon sok a fiatal és külföldi vevőjük is.

Magam már tíz éve járok a Lemezkuckóba – anyám már a születésem előtt látogatta a zeneboltot –, így aztán állíthatom, hogy meg lehet élni az üzletből. Bánházi István ezt nem cáfolja, de azt mondja, ezért meg kellett dolgoznia.

Fotó: Mészáros Márton

– Az a titkom, hogy komolyan veszem a munkámat. Szinte mindennap bent vagyok az üzletben, foglalkozom az ügyféllel, kíváncsi vagyok a véleményére, idővel megjegyzem a nevét, később már kialakul egyfajta elképzelésem arról is, hogy milyen zenét szeret. Ha úgy alakul, zárás után is az üzletben maradok, néha hat órát, vagyis olyankor éjfélig molyolok. Ha bizonyos megrendeléseket problémás leadni vagy összeállítani, ha az ügyfél bonyolult kérdéskötegekkel bombáz, kénytelen vagyok tovább maradni. És a szakmai háttér, mint a legtöbb foglalkozás esetében, itt is kiemelten fontos. Érteni kell a hanghordozók kiadásának és eladásának csínját-bínját, hiszen nagyon nem mindegy, hogy mit veszünk meg, mert a rossz beszerzések miatt könnyen elúszhat a nyereség. Ha eddig csak azt vettem volna figyelembe, hogy milyen újdonságokat ajánlanak a világ legmarkánsabb kiadói, már régen tönkrementünk volna.

A lemezbolt-üzemeltetés valóban nem egyszerű foglalkozás. Manapság alig nyílnak ilyen üzletek (nagyjából tíz hasonló van az egész városban), de szakértelem, szenvedély és némi anyagi háttér nélkül biztos kudarc is lenne újat nyitni. Bánházi István úgy tartja, a lemezboltozás afféle kultúrterület, amelyhez nemcsak a zene, a lemez meg a CD, hanem a kultúra számos aspektusa, a képi és fizikai anyag is hozzátartozik.

Bánházi a sakkversenyeknek köszönhetően a nyolcvanas évek hajnalán összebarátkozott egy vele nagyjából egyidős sráccal, aki szenvedélyes lemezgyűjtő volt.

– Olyannyira beszippantotta ez a szubkultúra, hogy maga is kereskedett, az akkori klasszikus helyszínen, a Múzeum körúton. Sok hatvan év körüli vagy még idősebb visszajáró kuncsaftom meséli, hogy a hetvenes évek legvégén kialakult egy olyan lemezeket adó-vevő kör, amelynek a törzshelye a Nemzeti Múzeummal szemben volt. A fiatalok az utcán bizniszeltek – az egyiknek a hóna alatt volt húsz, a másiknak ötven lemez. És a barátom volt a császár köztük, neki annyi lemeze volt, hogy azokat a kispolskijában tartotta, úgyhogy ő a parkoló autójának a csomagtartójához hívta az érdeklődőket, ott átböngészhették a kínálatot.

A barát aztán kinőtte az autót – lemezboltot nyitott, s oda hívta dolgozni a sorkatonai szolgálatát letudó Bánházit, mert egymaga nem bírta a munkát.

– Szörnyűek voltak azok az idők. Akkoriban az NDK-sok tízezrével jöttek Budapestre bevásárolni, és míg a nők a kisboltban ruhákat újítottak be, addig a férfiak a lemezboltok kínálatát pörgették át. De szinte csak olyan előadókról beszéltek, akikről halvány lila gőzöm nem volt.

Ez persze nem csoda, elvégre Marius Müller-Westernhagen vagy Herbert Grönemeyer nevére még ma is csak kevesen figyelnének föl.

Bánházi másfél évet töltött el barátjának üzletében, ez elegendő volt ahhoz, hogy képbe kerüljön, aztán 1986-ban néhány száz méterrel odébb meg is vette a Lemezkuckónak azóta is otthont adó bolthelyiséget. Harminchárom évnyi sikeres működés után meglepően hangzik, de a korábbi tulajdonos óvni próbálta utódját; udvariasan puhatolódzott, hogy vajon biztosan ez volna-e, amit egy huszonéves csinálni szeretne.

De Bánházi nem bánt meg semmit sem. Eleinte csak a ház belső lépcsője alatti, öt négyzetméternyi területet nyitotta meg.

– Ez is nagy dolog volt. A szocializmusban nem volt olyan, hogy az utcafronton csak úgy megnyit egy üzletet valaki, a maszekvilág képviselői örültek annak is, ha valahol hátul, egy klasszikus belvárosi polgári ház udvarában létrehozhatták a maguk kis boltját.

Mint mindennek, a Lemezkuckónak is kellett kis idő ahhoz, hogy beérjen. De annak hamar híre ment, hogy az új üzletben a tulajdonos szinte mindig a pult mögött áll, a legtöbb zenei irányzatban elboldogul, megbízható, stabil árakkal dolgozik, és nemcsak adja, hanem veszi is a lemezeket, a kazettákat. Hét év múltán aztán az épületen belül átköltöztek egy huszonkét négyzetméteres üzletrészbe, és ekkor váltotta fel a mágnesszalag-alapú adathordozót a CD.

–1988-ban még csak tíz CD-t hozattam, csak azért, hogy a vevőim lássák, van ilyen is. Két-három évvel később az anyagilag nagyon jól állóknak már volt olyan szerkezetük, amely audió CD-k lejátszására is alkalmas volt. Harminc-negyvenezer forintba került egy lejátszó, ami akkor nagy pénz volt. Aztán 1993-ban mintha az országra öntötték volna az összes Thomson-lejátszót: tízezer forintért lehetett a Keravill üzletek utódjában vásárolni őket, így rengetegen vettek. És ha otthon már van lejátszó, úgy az igazi, ha bele is tudunk tenni egy korongot, hogy legyen mit lejátszania.

Viszont ettől kezdve a hanglemez eladhatatlanná vált. Noha Bánházi cége sürgősen leállt a bakelitvásárlással, az egykori lemezek közül jó sok máig porosodik. Elutasítja azt a fölvetést, hogy megérezte volna ezt a változást: azt mondja, csak abban bizonyos, hogy a zenebolt fennmaradásáért szívósan fog küzdeni.

Fájhatott a feje nemcsak a hordozóváltás miatt, hanem azért is, mert a nagy multinacionális cégek is megjelentek a magyar piacon. De a mamutcégek végül nem tették tönkre a kisebbeket; alapvetően azért tudtak sikerrel meglenni egymás mellett, mert másfajta struktúrával működtek. Két-három éve azonban a nagy elektronikai és kiskereskedelmi áruházláncok elkezdték bezárni a CD- és DVD-osztályaikat.

– Sajnos az ilyen lépésektől a magyar előadók és zenekarok pánikba esnek – mondja erre Bánházi. – A zenekar menedzsere úgy gondolkodik, hogy mi lesz akkor, ha már a Media Marktba sem vihet CD-t. Úgy gondolják, a még meglévő öt-tíz boltocska biztosan nem fogja tudni eladni azt, amit egy nagyáruház könnyedén megtenne. Ez az egyik mozgatórugója annak, hogy 2010 óta jelentősen megcsappant a magyar kiadású zenei albumok száma, holott szerintem a marketingtervezés részének kellene lennie annak is, hogy a hazai zenészeket ne borzassza el az a lehetőség, hogy csak négy-öt év alatt fogy el a korongjuk.

Az elmúlt nyolc évben bekövetkezett egy másik fontos változás is: másodvirágzását éli a hanglemez. A hanglemezipar egyrészt a független kiadóknak köszönheti a reneszánszát, másrészt pedig annak, hogy az átlagos bakelitrajongók szerint a lemez jobban szól, mint a kistestvére. De ez csak részben igaz.

– A hanglemez esetében tűvel érintkezik a felület, ennélfogva idővel fizikailag sérül: elkezd kopni és sercegni. Az ötvenedik alkalommal már máshogyan szól, mint korábban. De az tuti, hogy a fülnek kellemesebb az analóg hangzást hallgatnia. Azzal viszont nem lehet vitába szállni, hogy a CD, amely méretéből adódóan praktikusabb, nem serceg. Ugyanakkor annak egy kicsit sterilebb a hangja.

Hangzás ide vagy oda, a város nagy, a zenerajongók sokan vannak. A Lemezkuckó átlagos forgalmának húsz százaléka külföldiekből származik. Jött már ide angol házaspár, brazil és izlandi turista, távol-keleti ötfős, alkalmi összeverődésű zenebolond csoport, de tavaly akadt olyan harminc év körüli indiai fiatalember is, akinek mindegy volt, hogy pop, rock vagy dzsessz műfajú bakelitet vásárol-e, csak az volt a fontos, hogy indiai kiadású nyugati zene legyen, aztán mindet maga után küldette az írországi lakhelyére. A nyugat-európai térségben a rendszerváltozás után híre ment annak, hogy Magyarország a lemezgyűjtők Mekkája, ugyanis itt indiai és jugoszláv nyomású, vagyis Nyugat-Európa országaiban ebben a kiadásban soha nem forgalmazott lemezek tárháza fogadja őket. A közelmúltban egy észak-európai fiatalember a nagyszüleinek korosztályához tartozó Koós János lemezeiből szeretett volna bevásárolni a Lemezkuckóban. A YouTube-on fedezte fel magának, és egyből megszerette a dalait.

Hiába virágzik a lemezkultúra, egyre kevesebb az olyan előadó, akinek az albummegjelenése nagy durranásnak számítana idehaza. Persze a Rolling Stones, a Pink Floyd, Paul McCartney, Marianne Faithfull, Tom Jones vagy éppen Hobo és Charlie által fémjelzett munkák szépen fogynak a Király utcában is, de ki tudja, meddig. És Bánházi sem tudja, mit hoz a kézzel fogható zenei termékekkel való kereskedelem jövője.