A jó művészet irritálja a hatalmat – Bagossy László a múlt többszólamúságáról és a háborúk algoritmusáról

2018. november 10. 19:31 - szerző: Lakner Zoltán

Az Örkény Színház Secondhand (szovjetűdök) címmel hozott létre előadást a Nobel-díjas fehérorosz író, Szvetlana Alekszijevics magyarul is olvasható négy könyve alapján, a rendszerváltás emberi traumáit középpontba állítva. A rendezői csapatot rendhagyó módon összesen nyolcan alkotják, közülük Bagossy Lászlóval, a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházrendező osztályának osztályvezető tanárával beszélgettünk a hétköznapi történetek és a vitában születő, de soha véglegesnek nem tekinthető történelmi konszenzus szükségességéről.

– Az elhallgatott, el nem mesélt történetek elbeszélésének fontossága és a könnyű ítélkezés elkerülésének szándéka erősen érződik az előadáson, ahogyan ez általában jellemző Alekszijevicsre. Ennyire direkt megfontolások vezették a munka kezdetén, vagy egyszerűen jó szövegeket talált, amelyekkel dolgozni akart?

– Ott kezdődött az egész, hogy kíváncsi voltam, 2015-ben egy Szvetlana Alekszijevics nevű fehérorosz írónő mire kapott Nobel-díjat. Akkor olvastam el az Elhordott múltjainkat, ezt angolra Secondhand Time címmel fordították, ami közelebb áll az eredeti orosz címhez. Az volt az érzésem az Alekszijevics könyveiben megjelenő frusztrációkról, hogy sok minden hasonlóan történik velünk, mint a szovjet utódállamokkal, hasonló traumákat él át a posztszovjet világ, aminek a részesei vagyunk, és mostanában egyre kevésbé is letagadható ez az örökség. Ez volt a kiindulópont. Ez az én generációm érzékenysége, nézőpontja, amelynek van felnőtt élménye erről a korról. A kérdés az volt, hogyan lehet megosztani ezt a fiatalokkal, a hallgatóimmal, akikkel együtt dolgoztam, és lehet-e ebből színházat csinálni.

Fotó: Merész Márton

– Mi volt a tapasztalata? Adott egy hetven körüli szerző, egy ötven körüli rendező, egy harminc körüli rendezőtárs, Kovács D. Dániel, és hat, még fiatalabb, rendező szakos egyetemista. Mi lehet a közös pont?

– Több művet is górcső alá vettünk, ezek közül az Elhordott múltjaink minden olyan nagy traumát érint, amiről Alekszijevics külön is írt könyveket, a második világháborútól Afganisztánon át Csernobilig. Alapvetően a rendszerváltás optikáján keresztül gondoltam ezekről elmélkedni, de nagyon nehéz volt rögtön az elején valamiféle dramaturgiai keretet találni. Ráadásul sokan dolgoztunk az anyagon, majdnem az egész társulat. Figyelnem kellett arra is, hogy ne domináljak túlságosan, és hogy a hallgatóim a saját egyéniségükkel is meg tudjanak jelenni ebben a munkában. A társulattól pedig extra türelmet igényelt az ő keresgéléseik, rutintalanságuk elfogadása.

– Miért volt fontos, hogy bevonja a saját hallgatóit éppen ebbe a munkába?

– Olyan típusú volt a szöveg, amiről úgy éreztem, alkalmas arra, hogy etűdöket készítve ne egy egész előadás súlya nyomja a vállukat, hanem nagy szabadsággal, sokféle megközelítési móddal próbálkozhassanak. Ezekben a könyvekben hatalmas élménytömeget találunk, hihetetlen részletgazdagsággal. Maga Alekszijevics erősen stilizálja ezt az összegyűjtött, kavargó anyagot. Az is kérdés, mi az irodalmi értéke ennek a stilizációnak, egyes vélemények szerint az már hamisítás, amikor valaki ennyire egységes tónusú szöveggé formálja az interjúiban megszólalók színes mondandóját.

– Ez olyannyira így van, hogy Alekszijevics a könyveiben folyamatosan reflektál arra, hogy vitatják a művei irodalmi értékét. Emiatt viszont sűrűn számol be arról, hogyan dolgozik, és mi motiválja őt az írás során.

– Inkább azt mondanám, sokat tépelődik, dilemmázik, hogy milyen módon lehetett volna jobban megszervezni irodalmilag ezt a burjánzó anyagot. De a részletek annyira gazdagok, hogy mindig át tudnak törni az irodalmi stilizáción, és engem elsősorban ez nyűgözött le. Viszont rátukmálni huszonévesekre ezt a történelmi anyagot, ez már pedagógusi dilemma volt. Nekem azon is izgulnom kellett, hogy vajon mennyire inspirálja majd őket ez a világ, egyáltalán mit tudnak róla, és megértik-e, hogy ennek a világnak ma is hurcoljuk az örökségét.

– Egy olyan generációról beszélünk, amelynek a tagjai nem szereztek saját élményeket a rendszerváltásról, nem élték át annak a korszaknak a várakozásait, atmoszféráját, másfelől viszont a családi történetek szűrőjén keresztül vannak közvetett tapasztalataik, és ezekhez mégiscsak van személyes viszonyuk. Mit láttak bele ők ezekbe a szövegekbe?

– Szinte a nulláról kezdték el tanulmányozni ezt a korszakot, filmeken, háttérirodalmon és magukon az Alekszijevics-könyveken keresztül próbáltak vele ismerkedni. Életkoruknál fogva nem vehettek részt a rendszerváltás illúzióiban, csalódni sem tudnak valamihez képest, és a saját bőrükön még nem érezték, mit jelent egy túlságosan is monolit politikai struktúrában létezni és boldogulni. Viszont az Alekszijevics-könyvek nem teóriákat állítanak fel, hanem történeteket mondanak el, ezért úgy gondoltam, mindig lesz mibe kapaszkodni. És mivel az írónő kollázsszerűen, interjúkból rakja össze a műveit, mindenki választhat magának olyan motívumokat, impulzusokat, amelyek neki megtetszenek, amelyekkel tud dolgozni.

– Alekszijevicsre nemcsak az jellemző, hogy több száz interjú alapján tárja elénk egy korszak hangulatát, hanem az is, hogy az ő főszereplői a hétköznapi emberek, nem a politikusok, a döntéshozók. Így viszont az általa rajzolt kép is összetettebb, gyakran zavarba ejtő.

– Szerintem a művészetcsinálásban a többszólamúság, a polifónia nagyon fontos dolog. Minél plakátszerűbb az, ahogyan gondolkodunk, annál művészietlenebb. Kínosnak érezném, ha az előadásunkban politikai ideológiák mellett vagy ellen próbálnánk kampányolni. A művészet éppen olyankor izgalmas, amikor az igen és a nem egyszerre igaz, amikor tragédia és komédia összecsattannak egymással. A polifónia irritálja azokat, akik együgyű politikai üzenetekben, a saját politikai érdekeik mentén igyekeznek fogalmazni. A mindenkori hatalom rendszerint ezt teszi. A jó művészet irritálja a hatalmat.

– Az Alekszijevicset érő támadásoknak fontos összetevője a puszta tény, hogy hétköznapi történeteket gyűjt. Már az is eretnekségnek számít, hogy a történelem eseményeit és azok átélőit kiemeli a hivatalos heroikus narratívából, hogy megmutassa, milyen érzéseket, fájdalmakat megélve mentek mindezen keresztül. Tényleg ennyire veszélyes a hétköznapokról, az egyes emberről, az emberi viszonyokról szólni a történelem kapcsán?

A politikának nem érdeke közel menni és részletgazdagon, ellentmondásaival együtt tárgyalni valamit. A politikai marketing szlogenekben gondolkodik, eladható üzenetekben, és a részletek, amelyekben az ördög is lakik ugyebár, rejtve maradnak – csak megzavarnák az üzletet. Alekszijevicsnél viszont szemtanúk beszélnek, és azt, hogy ők valódi tanúk, éppen a részletekből érezzük. Olyan apróságok, testközeli élmények fogalmazódnak meg, amelyeket nem lehet kitalálni, ez állandó élményem volt olvasóként. Ugyanakkor a színházban nem lehetett az a dolgunk, hogy ezt a több ezer oldal szöveget egy az egyben színpadra állítsuk. Az Alekszijevics által felhalmozott életanyag, jobban mondva annak egy-egy motívuma voltak az alapjai a jeleneteknek, pontosabban az etűdöknek. A nézőpontok sokfélék, hiszen nyolcan csináljuk, és sokféle stílussal játszadozunk.

Fotó: Örkény Színház

– Akkor ez a magyarázata annak, hogy hol a bulgakovi groteszk, hol pedig a jellegzetesen alekszijevicsi emberi dráma váltogatja egymást?

– A monológokban közelebb tudunk jutni az írói intenciókhoz, ami természetes, hiszen erre vannak hangszerelve az Alekszijevics-szövegek. Amikor ellépünk ettől, másfajta struktúrákkal kísérletezünk, akkor más nézőpontok jelennek meg vagy erősödnek fel, és távolabb kerülünk a könyvek eredeti atmoszférájától. Ez adottsága az egész vállalkozásnak, nagyon nehéz lett volna másképp bonyolítani.

– Ha jól értem, ennek az alternatívája az lett volna, hogy monológok váltják egymást két órán keresztül, majdhogynem felolvasószínházi jelleggel.

– Valami ilyesmi, igen, illetve az alkotói folyamathoz tartozik az is, hogy nem tudhattuk, mi lesz az a színházi anyag, amit végül közösen létre tudunk hozni. Mindenki szabadon keresgélhetett, kipróbálhatta az ötleteit, és közben kihullott, ami nem működött. Ilyenkor leginkább a közös belátásra apelláltam, egymásra is oda kellett figyelnünk. Ráadásul azt gondolom, hogy a legfrissebb generációk érdeklődésére nem lehet totális a befolyásunk, az ő dolguk is, hogy kitalálják a saját jövőjüket, amit majd ők tesznek hozzá a történelmünkhöz vagy a színháztörténetünkhöz. Aki azzal az illúzióval tanít, hogy teljesen birtokba veheti ezeket az ifjú lelkeket, az téved. Nekem az a dolgom, hogy amit fontosnak tartok és fontosnak tartottam megörökölni a mestereimtől, azt szenvedélyesen képviseljem, aztán majd ők eldöntik, hogy ebből mit visznek tovább. Ez is egyfajta történetírás.

– Ez részben a pedagógus hangja, másfelől viszont érdekes problémája az időkezelésnek, hiszen a múlt értelmezését valamilyen jelenértelmezésen szűrjük keresztül. A hallgatóinak adott szabadság arra is vonatkozott, hogy a műfaji, ízlésbeli szűrő mellett egyfajta egyéni történelmi szűrő is működhessen?

– Én már azzal is beérném, ha a hallgatóim megsejtenének valamit a történelem kibeszélésének a fontosságáról. A múltról meg a jövőről szóló viták leegyszerűsítésével könnyű háborúkat szítani, a konszenzuskereséshez nívós vitákra lenne szükség. Ráadásul ez állandó feladat, a múltról való gondolkodás nem lezárható.

– Azért is fontos ez, mert a múlt értelmezésével kapcsolatos küzdelem jelenleg is zajlik. Mekkora lehet az erejük az egyre nyíltabban megfogalmazódó kormányközeli igényeknek? Kikényszeríthetnek-e egy új kánont?

– Nap mint nap értesülünk ezekről a kísérletről, de a kultúra evolúciója legalább olyan bonyolult, mint a biológiai evolúció, soktényezős, kiszámíthatatlan, egyetlen nézőpontból kontrollálhatatlan. Politikai indíttatásból könyvet égetni ugyanolyan reménytelen dolog, mint könyvet nyomtatni. Nincs ember vagy párt, aki vagy amely Esterházy Péternek vagy Wass Albertnek protekciót nyújthatna a kánonhegy meredek ösvényein. Aki olyan merész, hogy ezt erővel próbálja megvalósítani, az igazából csak pünkösdi királyságot tud létrehozni.

– Azért persze ennek a pünkösdi királyságnak az időtartama fontos kérdés.

– Úgy tűnik, a történelmünk egyre gyorsul, és minden jel arra mutat, hogy még a mi életünkben elképesztő paradigmaváltások elé nézünk. A nemzeti diskurzusokat el fogják söpörni a globális problémák, és nem kizárt, hogy a ma ismert emberi kultúra is összeroppan vagy jelentéktelenné válik a technológia által létrehozott változások következtében. Az orwelli jóslatokból már most is sok minden megvalósulni látszik. Az algoritmusok által vezérelt háborúk láthatatlanul folynak, és az a gyanúm, hogy a világtörténelem legmasszívabb diktatúráinak és népirtásainak még előtte vagyunk.