A humoralista örökkévalósága – Sándor Gyuri nem hagyhatja abba

2020. február 26. 15:48 - szerző: Sebes György

Kérdéses, vajon komolyan gondolta-e Sándor György, amit legutóbbi előadóestjén mondott. Egyelőre nincs válasz, de nem hirdettek meg újabb színpadra lépést. De az biztos, hogy személyiségére és mondandójára ma is nagy szükség van.

Tudjuk, ő semmit sem úgy lát, mint a hétköznapi emberek. Mindennek észreveszi a fonákját is, és másképp is beszél róla, amitől egészen új megvilágításba kerül az egész. Ehhez különleges tehetsége, mondhatni adottsága van. De hiszen éppen emiatt szeretjük és tartjuk egyedinek, utánozhatatlannak. Ez a védjegye. Amiért nem egyszerűen humorista, hanem humoralista, s a nem hátköznapi szóösszetétel mindkét része nagyon is érvényes rá.

Tudjuk tehát mindezt, számításba is vesszük, de azért csak elhangzott az a fenyegető és hihetetlen mondat legutóbbi előadóestjén a MomKultban, még decemberben. Sándor György akkor – a több mint egyórás szófolyamban gondosan elrejtve – azt mondta, ő ezt az egészet abbahagyja. Vagyis nem áll ki többet a színpadra, nem szórakoztat és nem is gondolkodtat el bennünket ezután. Ami persze érthető lenne. Mindjárt 82 éves lesz – április 4-én, ami egykor piros betűs ünnep volt, s az ő tiszteletére ma is lehetne az –, érthető tehát, ha abba akarná hagyni.

Fotó: Marton Meresz

Mégis, bízzunk benne, hogy nem gondolta komolyan. Miért is hagyná abba? Szellemileg teljesen friss. Aki több mint egy teljes órát frissen, koncentráltan és megszerkesztetten végig tud beszélni a színpadon, az ne lépjen le csak azért, mert – tény – évről évre idősebb lesz. Igaz, látszik rajta a kor (ha nem is annyi, amennyi). Ugyanakkor képes a fizikai létéből is viccet csinálni. Az Uránia Nemzeti Filmszínházban tartott tavalyi estje úgy kezdődött, hogy két markos legény a színpadon álló székre tett egy láthatóan mozdulni sem képes aggastyánt. Aki aztán felpattant, és attól kezdve egyetlen pillanatig sem emlékeztetett egy olyan emberre, aki bármilyen segítségre szorulna.

Jó, rendben, ez szerencsés adottság. Meg az is, hogy kitűnő a memóriája. Mindenre emlékszik, emberekre és történetekre is, miközben versekből vagy akár novellákból is hibátlanul mond el részleteket. Nemcsak anekdotázik, hanem gond nélkül idéz régi, nagyon sikeres estjeiből, műsoraiból is. Közben pedig – ahogy egyszer fogalmazott – „felrúgja a megszokásokat”. Újfajta szavakat és kifejezéseket kreál a régiekből, a megkövesedettekből, új értelmet ad mindennek, és mindegyik találó.

Mostanában az estjei előtt levetítik azt a filmet, amelyet a nyolcvanadik születésnapjára készített Kocsis Tibor. A Balázs Béla-díjas rendező – aki korábban a Magyarok a Barcáért című alkotásával bizonyította tehetségét – valóban teljes portrét ad Sándor Györgyről. Az ötven percbe annyi mindent sűrített bele, hogy sokkal többnek tűnik, mint amennyi a valódi játékideje. Megszólalnak benne olyan ismert művészek, akik valamiért szerepet játszottak a főhős életében, s megpróbálják megfejteni az igazai Sándor Gyuri-ság titkát. Jó hallgatni a jelenlegi feleségét, Csonka Juditot, aztán Szinetár Miklóst, Verebes Istvánt, Koltai Róbertet vagy éppen Eperjes Károlyt, akik mind ugyanarról beszélnek, mégis egészen különbözőképpen. És összeáll a kép, amelyet emlékezetes film- és előadásrészletek tesznek teljessé. Remekül megszerkesztett, összeállított s bizonyára nagy munkával előállított film ez.

És persze az is kiderül – immár élőben a rendező és a főszereplő színpadi évődéséből –, hogy a közös munka nem volt gondtalan. „Szinte naponta az összeveszés határán túlig birkóztunk Kocsis Tibivel” – meséli Sándor György, aki mindjárt azt is hozzáteszi, hogy megérte. Ezt a közönség is így látja. De a rendező azt mondja, még egyszer nem állna neki az egésznek, még akkor sem, ha közben barátok lettek. „Derűsen indult a munka, de később kiderült, a lehetetlenre vállalkoztam. Visszaadni Sándor György humorát, gondolatait, egyéniségét, élettörténetét ötven percben. Ráadásul megfelelni a tökéletességre törekvő »óramívesnek«.”

Igen. Nehéz ember, de nagyszerű barát. Mindenre és mindenkire figyel, s ennek nemcsak a színpadon látjuk bizonyságát, hanem életünkben is. Nemrég csak azért hívott fel, hogy megmondja, mennyire tetszett az egyik írásom (amely nem róla szólt egyébként). A legutóbbi estjén pedig többször is felidézte, mekkora veszteség érte röviddel azelőtt. Karinthy Márton halála nagyon közvetlenül érintette, ráadásul a család kérésére a temetésen neki kellett búcsúztatót mondania. Beszédében felidézte – amit amúgy már korábban is említett –, hogy sosem bocsátja meg magának, hogy nem ment el Karinthy Frigyes temetésére. Pedig – és itt jön a Sándor Gyuri-s fordulat – akkor már öt hónapos volt, tehát ott lett volna a helye. Az biztos viszont, hogy Karinthyt tekinti – Örkény Istvánnal együtt – „szakmai” elődjének. Hiszen neki is alapelve, hogy „a humorban nem ismeri a tréfát”.

Ez pedig áthatotta egész eddigi életművét, csináljon bármit is. Szerencsére megvannak még azok a régi filmjei, amelyet az akkori – egyetlen – Magyar Televízióban készített, s néha le is játszanak belőlük egyet-egyet. Megunhatatlanok. Újra láthatjuk, ahogy egy – térképnek használt – szabásmintával állít meg embereket, hogy segítsenek eljutni Budapest bizonyos pontjaira. Vagy a nyilvános vécébe igyekvő férfiakkal próbál csevegni, miközben azokat egyre inkább szólítja a szükség. Nem lehet annyiszor megnézni ezeket a kis epizódokat, hogy ne szórakoztassanak mindig. Az pedig különös erősségük ezeknek a filmeknek, hogy Sándor György sosem bántóan leplezi le az emberi butaságot.

Fotó: Marton Meresz

Egyszer elmesélte, hogy Vitray Tamás is nagyon megdicsérte, s azt mondta, ilyen százévente egyszer adódik. Pedig csak annyi történt az egyik filmben, hogy egy idős bácsi leült az utcán Sándor György mellé, és tíz percen keresztül beszélt hozzá, lényegében kérdés nélkül. Majd felállt, és megköszönte, hogy ilyen jót beszélgettek. Ami persze véletlen szerencse volt, de nem jöhetett volna létre hősünk egyénisége nélkül. Mert ez az ember, aki állandóan beszél, asszociál, mindenről eszébe jut valami, és nem is tartja magában, hallgatni is tud. Estjein is vannak – néhány másodperces, de nagyon jelentős – csendek, és a jelek szerint, ha úgy hozza a helyzet, ezt még fokozni is képes.

Karinthy Márton temetésén volt egy fontos félmondata, amely érdemes arra is, hogy továbbgondoljuk. „Lassan elkopnak a legőszintébbnek szánt szavaink is” – mondta. S ez valóba így van. Gyakran sokkal többet ki tudunk fejezni azzal, ha meg sem szólalunk. Ezek azonban jelentős, bár kivételes pillanatok. Sándor Gyuri pedig akkor az igazi, ha a színpadon áll és előad. Beszél vagy akár hallgat. Mondja, amit már annyiszor hallhattunk tőle. Vagy előáll újfajta, nagyon is találó elmeszüleményeivel. Akár így, akár úgy, mindig szeretjük, mert – láthatóan – ő is szeret bennünket. A közönségét.

Tehát napjainkban is nagy szükség van rá. Azt a legutóbbi – fenyegető – mondatot tekintsük semmisnek. Sándor Gyuri nem hagyhatja abba. Még akkor sem, ha már nem csak viccből kell két markos legénynek feltennie őt a színpadra.