A hatalmaskodó és a kisember - Kállai Ferenc nagy természete, óriási talentuma

2020. augusztus 4. 09:58 - szerző: Bóta Gábor

Kállai Ferenc elképesztően gyilkos tekintettel tudott nézni. Úgy, mintha azon nyomban felnyársalna valakit a tekintetével. Mindehhez a másodperc törtrésze alatt fehérről vértolulásosan vörösre változtatta az arcát, és amikor méregbe gurult, még fel is fúvódott, mint a pulyka. A düh, a harag számtalan variációját jelenítette meg. A hatalmaskodót éppúgy eljátszotta, mint a megpróbáltatásokon keresztülmenő, valahogy boldogulni igyekvő kisembert. Megkapott mindent a pályától, de alaposan rá is szolgált.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy a nemzet színészeiről szóló virtuális kiállításon, amelyet a Bajor Gizi Színészmúzeum korábbi tárlatából Galácz Judit állított össze, az első fotók egyikén Gogol: A revizor című darabjának polgármestereként látható Kállai, Keleti Éva igencsak szemléletes felvételén.

Gimnazistaként többször is láttam a nagy rendező, Georgij Tovsztogonov által a Nemzetiben színpadra vitt, klasszikussá vált, de akkor és bizony ma is meglehetősen aktuális Gogol-darabot, merthogy a hatalmaskodás, a kiskirálykodás, a korrupció abszolút jelen van benne. Tovsztogonov felhasználta a Szovjetunióból hozott tapasztalatait, és esze ágában sem volt „pártdirektívát” rendezni, éppen ellenkezőleg, keményen, epésen, nyelvet öltögetve, élesen megmutatta annak az úgynevezett szocializmusnak a visszásságait, amelyben élni kényszerültünk. És mondhatni, polgármesterként a rendszer zászlóshajójának tette meg a káprázatos formában lévő Kállait, aki eljátszotta a korruptság csimborasszóját, a hazugul pöffeszkedőt, a másokat kizsigerelőt, a hozzá hasonszőrűekkel összefonódott gerinctelent, az erkölcstelent, az ocsmány csúszómászót. Vele szemben ott áll a képen a csóró kis éhenkórász Hlesztakov, Szacsvay László alakításában, aki azóta szintén a nemzet színésze, tulajdonképpen Tovsztogonov felfedezettje. Elkönyvelték ugyanis epizodistának, aztán mindenki meglepetésére, az előadások megnézése után a jeles mester szúrta ki, hogy bizony neki főszerepre kell. Hiába próbálták erről lebeszélni, hajthatatlan maradt. És milyen igaza volt! Szacsvay remekül „domborította” ezt az elszemtelenedő svihákot, aki amikor rájön messzi vándorként a nagy disznóságokra, próbál hasznot húzni ebből, és megtapasztalja, ha revizornak adja ki magát, akárki glédában áll, hajbókol előtte. Hiszen nincs olyan meghatározó pozícióban lévő ezen a tájon, akinek ne lenne jócskán vaj a fején. Ezért aztán tejelnek bőven az álrevizornak, aki előbb-utóbb persze megégeti magát. Kállai viszont megtestesítette azt a szemétdombján ocsmányul bárkit leuraló kakast, aki sokáig azt hitte, a hatalma megrendíthetetlen, mert a „fontos” emberek tagjai a korrupcióláncolatnak, amely még biztonságos is, hiszen így nincs olyan potentát, aki feldobja. Majd jócskán megretten, amikor rájön, hogy azért mégiscsak kihúzhatják a lába alól a talajt, és ekkor persze tovább fokozza a korrupciót annak érdekében, hogy ez ne történjen meg.

Ez az okos színész, aki az alakítása után méltán kapta meg rögvest a Kossuth-díjat, temérdek ostobát, romlottat, vacak embert alakított. Ebben tán az is közrejátszott, hogy viszonylag hamar korpulenssé vált, így „kikopott” a hősszerelmes figurákról. Nem volt már az a Rómeó-alkat, aki tébolyultan belehabarodott a Júliát alakító, nála több mint hat évvel idősebb, szépséges Fényes Alice-be. Olyan végeérhetetlenül csókolóztak a színpadon, hogy Bárdos Artúr igazgatónak figyelmeztetnie kellett őket, hogy a hajnalt és az erkélyjelenet végét jelző pacsirta totálisan bereked, mert nem hallják meg a figyelmeztető hangját.

A nők iránti szenvedélyessége haláláig megmaradt. Miközben végkimerülésig összeforrt a mellette tűzön-vízen át kitartó feleségével, a nagyszerű Csima Idával, akit a legtöbben Marának szólítottak, és akit a felnőtté válása küszöbe óta ismert, folyamatosan kalandokba bocsátkozott. Mara egy interjúban el is mesélte nekem, hogy amióta ismerte őt, soha nem volt egyedül. De Kállai nem sumákolt, mindig mindent elmondott neki, amikorra ígérte, otthon volt, ahogy a nőkkel is őszintén előre közölte – annak az egy hölgynek a kivételével, aki a felesége mellett végigkísérte az életét –, hogy ez csak két hétig fog tartani. Persze ezen fel lehet háborodni, de a maga szempontjából Kállai tisztességes volt.

Azon is ki lehet akadni, hogy ezt leírom, de ez azért nem intimpistáskodás, mert a nagy természete, hogy szerette habzsolni az életet, s a cukorbetegsége dacára imádott hatalmasakat enni, lényegében hozzátartozott a színészetéhez. Különben hogyan játszotta volna el a vehemensen zabáló, piáló, nőfaló Falstaffot annyira kiválóan? De nem hazudott a párjának, aki még össze is csomagolt neki, ha más nőhöz indult. Sőt, amikor egy gyönyörű, szőke, francia színésznő miatt, akivel együtt forgatott, tényleg rezgett a léc, Mara megtanult franciául, hogy tolmácsolni tudjon nekik, és Colette bizony aludt is náluk. Miközben Ferenc és Mara holtomiglan-holtodiglan meghatóan és valóban elválaszthatatlanul szerették egymást, ha nem is voltak már feltétlen szerelmesek. Kállainak a pályájához is szüksége volt arra, hogy kiélje, amit az ösztönei diktáltak, de váltig állítom, hogy tisztességes maradt mind a magánéletében, mind a közszerepléseiben, még képviselő is volt. Józan eszével, bámulatos élettapasztalatával logikusan érvelt és cselekedett. És szinte csalhatatlan érzékkel játszott.

Kállai Ferenc szobra szülővárosában, Gyomaendrődön.

Többször megnéztem például Csurka István Döglött aknák című groteszkbe hajló vígjátékát a Nemzetiben a hetvenes években, amiben ultrabalos, elvakultan vonalas egykori hivatalnokot adott, aki temérdek kis szemétséget csinált, és annyira rögeszmésen ragaszkodott a már nevetségessé vált nézeteihez, hogy zárt osztályra került. Pechére összecsukják azzal a menthetetlenül jobbos úri ivadékkal, aki kényszerű lecsúszottságában valaha lángossütő-engedélyt igényelt tőle, de nem kapta meg. Na, ebből aztán lett haddelhadd! Ott a diliházban tépték, marták, cukkolták, felhúzták egymást a partnerével, Major Tamással, a komédiázás, a jó értelemben vett ripacséria emlékezetes magasiskoláját bemutatva. Rögtönöztek is, totálisan elszabadultak, mi tagadás, beköpésekkel is inspirálták egymást, de azt gondolom, nem lépték át a megengedhető ízléshatárt. Miközben a szó szoros értelmében fuldokoltunk a röhögéstől, tükröt mutattak, érzékletessé tették, hogy a belénk nevelt, akár a hatalomtól felülről áradó szólamoktól, frázisoktól, hazugságoktól, álszenteskedéstől nem tudunk szabadulni, kóros rögeszménkké válhat az is, ami nyilvánvalóan nem igaz.

Kállai nem csupán papíron volt a nemzet színésze. Tényleg mindenki ismerte, ha másként nem, A tanú című, sokáig betiltott Bacsó Péter-film gátőreként. Egy szerencsétlen fickóként, aki totálisan kiszolgáltatott, akivel packázik a hatalom, akit megpróbálnak fel- és kihasználni, aki a végtelenségig naiv, és nem is viszi különösebben semmire, mégis a természetes paraszti esze segít legalább abban, hogy ne tudjanak belőle másokra ártalmas gazembert csinálni. Megtestesíti azokat a kelet-közép-európai embereket, akiken sokszor gázolt keresztül a történelem, szinte lehetetlenné téve a nyugodt, biztonsággal tervezhető életet. Ezért arra rendezkedtek be, hogy ügyeskedések, rafinéria, megalkuvások árán, de azért valamilyen módon mégiscsak tudjanak létezni. Ahogy a Sinkovits Imre által megformált katona is ilyen A tizedes meg a többiek című Keleti Márton-filmben. A tipikus kisember, akinek magától esze ágában sem lenne háborúban harcolni, hőssé válni még kevésbé.

Kállai attól is válhatott valóban a nemzet színészévé, hogy eljátszotta a mifelénk honos típusokat, így azokat is, akik miatt lehetetlenség békében élnünk, és azokat is, akik szeretnének boldogulni, ha végre hagynák őket.