Vékony jégen – Hidegháborút hoz az olvadás
„Az Északi-sarkvidéken sajnálatos módon olvadásnak vagyunk tanúi. Ez tény, mint ahogyan az is, hogy olvadás csak a hőmérséklet változásában mutatkozik” – jelentette ki Szentpéterváron az V. Nemzetközi Arktisz Fórumon elhangzott felszólalásában Vlagyimir Putyin orosz elnök. A vázolt jelenség magában is ijesztő, de talán még sokatmondóbb az, hogy a témának áprilisban, és immár nem először, öthatalmi csúcstalálkozót kellett szentelni. Az Északi-sarkvidéken ez a folyamat négyszer olyan gyorsan zajlik, mint bolygónk egészén. Több tudós állítja, hogy a sarki tengerek jégpáncélja 2030-ra, de legkésőbb századunk derekára teljesen elolvad. Más szakértők ugyan nem beszélnek ilyen rövid határidőről, de magának a jelenségnek a viszonylagos közeljövőben történő bekövetkeztét ők sem tagadják.
A tudósok becslése szerint az Északi-sarkvidéken, részben a tengerfenék alatt, a kontinentális talapzatban található a világ még feltáratlan kőolaj- és földgáztartalékainak legalább a negyede, esetleg az egyharmada, az Egyesült Államok Geológiai Szolgálatának adatai szerint a 22 százaléka, mintegy 412 milliárd hordó kőolaj. Ez a tartalék a jelenleg kitermelés alatt álló szénhidrogénkészletek csökkenésével párhuzamosan sorsdöntő jelentőségűvé válik. Oroszországnak különösen fontosak az itt húzódó területei, mivel ez az óriási kiterjedésű, de csaknem lakatlan vidéke biztosítja számára nemzeti jövedelmének 11 százalékát, itt termeli ki exportjának 22 százalékát, innen származik ritkafémeinek 96, nikkelének és kobaltjának több mint 90 százaléka. Éppen ezért nem meglepő, mekkora erőfeszítésekre hajlandó Moszkva ezeknek a természeti kincseknek a megszerzéséért és megtartásáért, valamint az elszállításukhoz szükséges hajózási útvonal birtoklásáért.
Vitus Bering óta orosz tudósok, felfedezők fáradhatatlanul kutatták a Kola-félszigettől az Ázsiát Amerikától elválasztó szorosig húzódó sarki tengereket, és csatolták Rosszija mátuskához Novaja Zemlját, a Ferenc József-földet, az Új-Szibériai-szigeteket. 1937-től kezdve a második világháború időszakát leszámítva éves váltásban egymást követték az északi szélesség 80. foka és az Északi-sark között sodródó jégtáblákon működő kutatóállomások. 1971 tavaszán egy kis létszámú nemzetközi újságírócsoport tagjaként e sorok szerzőjének módja nyílt néhány napot tölteni az Északi-sark-19 állomáson, amely akkor a szibériai partoktól 1200 kilométernyire sodródott az Északi-Jeges-tengeren. Az utat természetesen repülőgépen tettük meg, és azzal szálltunk le a több kilométer szélességű jégtáblára, hiszen októbertől júniusig akkoriban még csaknem összefüggő jégpáncél akadályozta a hajóközlekedést ilyen sarki „magasságokban”. Az állomás húsz kutatója ionoszféra-, hidrológiai, mágnesességi és egyéb megfigyelésekkel foglalkozott. Mindez nemcsak alapkutatás volt, hanem az összegyűjtött adatok felhasználásával az úgynevezett Északi hajózóúton, más néven az Északkeleti átjárón való hajózás elősegítését is szolgálta. De persze nem csak azt. Az Északi-sark körzete ütközőzónának minősült az akkor egymással nagyban hidegháborúzó szuperhatalmak között. Egy forró háború kirobbanása esetén amerikai bombázók erre közelíthették volna meg a Szovjetuniót, onnan viszont atomfegyvert hordozó szovjet tengeralattjárók indulhattak volna a jég alatt az amerikai partok irányába.
Az Északi hajózóút kiaknázásának gazdasági jelentősége felmérhetetlen. Ez ugyanis a legrövidebb útvonal Kelet-Ázsia és Észak-, valamint Nyugat-Európa között. Jokohamából Murmanszkig, ha a Szuezi-csatornát veszik igénybe, 23 800 kilométert kell megtenniük a teherhajóknak. Ha viszont a Bering-szorosan át, Ázsia északi partjai mentén haladnak, a két kikötő közötti út hossza kevesebb mint a felére csökken, aminek köszönhetően az áruszállítmányok jóval olcsóbban és gyorsabban jutnak el céljukig. Csakhogy a múlt század közepéig az Északi hajózóút, neve ellenére is, kevéssé volt hajózható. Az arra haladó hajók előbb vagy utóbb befagytak a jégbe, és akár a következő évet is megvárva, a nyári olvadást követően folytathatták útjukat. Elsőnek 1932-ben sikerült egy gőzösnek, a Szibirjakovnak egyetlen hajózási idény alatt eljutnia az észak-nyugat-oroszországi Arhangelszkből a kamcsatkai Petropavlovszkig.
A múlt század második felében azonban ez már nem számított rendkívüli feladatnak. Jégtörők igénybevételével, a hajókazánok fűtéséhez szükséges partközeli szénbányák, kikötők létesítésével orosz gőzösök, majd dízelmeghajtású hajók egymás után haladtak végig ezen az útvonalon, de csak ezek. Az Északi hajózóút így gyakorlatilag szovjet, illetve orosz beltengernek számított. Mindenekelőtt azért, mert csak az Északi hajózóutat felügyelő hatóságnak, a Glavszevmorputynak voltak olyan jégtörői, amelyek a teherhajó-karavánokat az ázsiai partok mentén, a jeges-tengeri szigetcsoportok között biztonságosan vezethették végig. Lehetséges, hogy egy-két évtized múlva, ha tovább olvad a sarki tengereket borító jég, már nem lesz rájuk szükség, de egyelőre csak ezeknek a három méter vastagságú jégpáncélt is hasítani képes jégtörőknek az igénybevételével biztonságos ott a hajózás. Ezen a téren pedig az orosz előny egyelőre behozhatatlannak látszik.
A világ első nukleáris meghajtású, szinte korlátlan hatótávolságú jégtörője, a Lenin ugyan már egy hajótemetőben nyugszik, Oroszország jelenleg negyven hagyományos és hat nukleáris meghajtású egységből álló jégtörő flottáját gyors ütemben továbbiakkal bővíti. Ezek közül hat nukleáris meghajtású lesz, miközben az Egyesült Államoknak mindössze egyetlen ilyen, elavulófélben lévő hajója van. Ily módon az Északi hajózóutat igénybe venni szándékozó országok számára az orosz segítség megkerülhetetlen. Annál is inkább, mivel a külföldi hajók is csak orosz révkalauzok segítségével haladhatnak végig az úton.
Kína, amely „Jeges Selyemutat” is emleget, külkereskedelmi forgalmának 10-15 százalékát már jövőre az Északi hajózóúton kívánja Európába juttatni. Nem véletlen, hogy az Északi-sarkvidékkel foglalkozó nemzetközi konferenciákon megfigyelői státusszal újabban olyan dél-kelet-ázsiai országok is jelen vannak, mint India vagy Szingapúr. Mike Pompeo amerikai külügyminiszter a minap kormánya abbeli aggodalmának adott hangot, hogy „Oroszország törvényellenes módon megpróbál jogot formálni az Északi hajózóút nemzetközi vizeinek birtoklására, beleértve azt a nemrégiben megszellőztetett tervét, hogy összekapcsolja ezt az útvonalat a kínaiak tengeri Selyemútjával”. Ami magát Oroszországot illeti, a Jeges-tengeren való zavartalan vagy csaknem zavartalan hajózás azért is létszükséglet számára, mert kizárólag ezen az útvonalon juttathatja el termékeit Európába és Ázsiába a világ egyik legnagyobb nikkelbányászati és kohászati kombinátja, a sarkkörön túl üzemelő Norilszknyikkel.
Míg a messzi északon, főként a tengerfenék alatt húzódó földgáz- és olajmezők megléte bátran tekinthető ténynek, korántsem ilyen egyértelmű, hogy kinek van joga ezeket a szénhidrogéneket felszínre hozni. Az ENSZ tengerjogi egyezménye 200 tengeri mérföldben, azaz 370 kilométerben határozza meg a gazdasági övezeteknek a partoktól számított határát, vagyis azt a zónát, amelyben az adott tengerpartszakasszal rendelkező államoknak kizárólagos bányászati és halászati joguk van. Kivéve, ha a szárazfölddel a tengerszint alatt összefüggő úgynevezett kontinentális talapzat ezen túl terjed, mert akkor ez a kizárólagos övezet azzal bővül. A sarki tengereken osztozó Oroszország, valamint négy NATO-állam, Kanada, Norvégia, továbbá Alaszkának köszönhetően az Egyesült Államok és a Grönlandot birtokló Dánia között nem kevés vita van erről, továbbá arról, hogy kié a csupán földrajzi fogalomként megjelölhető Északi-sark. Dánia még a gazdasági övezetének kiterjesztésére vonatkozó igényét is bejelentette azzal, hogy a Jeges-tenger alatt húzódó, az oroszok által Lomonoszov-hátságnak nevezett hegylánc valójában Grönland folytatása. Ezen a címen Dánia nem kevesebb mint 900 ezer négyzetkilométernyi plusz gazdasági övezetet követel magának. Az oroszok viszont kutatási eredmények százaival igyekeznek bizonyítani, hogy a hátság az ő kontinentális talapzatuk folytatása.
Washingtont a térségben mindenekelőtt az általa vélelmezett orosz katonai fenyegetés izgatja. A felújuló hidegháború légkörében mindkét fél a másikat vádolja a hadászati szempontból nagy fontosságú Északi-sarkvidék militarizálásával. Amerika jelentősen bővíti és fejleszti a grönlandi Thuléban működő légi támaszpontját, növeli a térségben állomásozó, partra szálló egységeinek létszámát, harci repülőgépei mind gyakrabban jelennek meg az orosz sarki légtér közelében, a Pentagon rendszeresen vezényel hadihajókat a térségbe, szárazföldi erői Norvégiában éppen nemrégiben vettek részt a házigazdákkal közös hadgyakorlaton.
Dan Sullivan republikánus szenátor viszont azt tette szóvá, hogy „Oroszország az elmúlt években új sarkvidéki parancsnokságot állított fel, négy dandárt és jelentős mennyiségű nukleárisrakéta-fegyverzetet telepített a térségbe, tizennégy katonai repülőteret és tizenhat hadikikötőt épített a Sarkkörön túl”. A NATO keményen betart Oroszországnak azzal az embargóval, amelynek következményeként az Exxon kiszállt a sarkvidéki orosz olaj kitermelésében való részvételből, és az amerikai cégek még az ehhez szükséges korszerű technikát sem szállíthatják korábbi orosz partnereiknek.
A The New York Times kommentátora már évekkel ezelőtt figyelmeztetett rá, hogy a világnak ez a térsége könnyűszerrel válhat az Oroszország és a NATO közötti következő ütközőövezetté.
