Várhelyi Olivér, avagy a kisebbik rossz – Orbán Viktor úgysem jelölne olyat, aki tőle független

2019. december 1. 18:30 - szerző: Kárpáti János

Miután az Európai Parlament jogi bizottsága összeférhetetlenség miatt nem támogatta az eredeti magyar jelöltet, Trócsányi Lászlót az Európai Bizottság tagjának, Orbán Viktor miniszterelnök Várhelyi Olivért, az EU melletti brüsszeli állandó magyar képviselet vezetőjét jelölte biztosnak, azzal a szándékkal, hogy ő lássa el a szomszédságpolitikai és bővítési tárca teendőit. Várhelyi személyében a jogi szakbizottság nem talált semmi kivetnivalót, de a parlament külügyi bizottságában – amely a konkrét posztra való szakmai alkalmasságot volt hivatott megállapítani – a magyar jelölt a meghallgatása után nem kapta meg a szükséges többséget. Pótkérdéseket kapott, amelyekre írásban kellett választ adnia. E válaszokat a frakciók koordinátorai már kielégítőnek találták.

Az 1972-ben Szegeden született Várhelyi Olivér köztisztviselő a javából. Végzettségére nézve jogász, dolgozott az Igazságügyi Minisztériumban, egy időben az Európai Bizottság apparátusában volt magas beosztású bürokrata, EU-biztosi jelölése előtt pedig a brüsszeli magyar képviseletet vezette, de már előzőleg is ott volt misszióvezető-helyettes. A hivatali ranglétra második számú helyéről 2015 szeptemberében lépett elő az elsőre, amikor Györkös Péter képviseletvezetőt áthelyezték Berlinbe nagykövetnek.

Fotó: MTI/EC/Tashana Batista

Amikor személye reflektorfénybe került mint biztosjelölt, a brüsszeli „buborékban” az a hír járta róla, hogy beosztottait hajlamos lehordani a sárga földig, a médiával időnként maró gúnnyal kommunikál, diplomata partnereivel szemben pedig konfrontatív hangnemet üt meg. Leginkább szembetűnő tulajdonsága az, hogy minden részletre kiterjedően hűségesen, lendületesen, időnként indulatosan képviseli Orbán Viktor politikáját, annak minden Európa-ellenes megnyilvánulását, a magyar kormány bármiféle bírálatát csípőből és harciasan utasítja vissza.

Ami a mostani magyar kormányzatban a garantáltan sikeres hivatali előmenetel receptje, az az Európai Bizottságban erős gyanakvásra okot adó körülmény.

Az unió központi javaslattevő és végrehajtó intézménye ugyanis azon az alapelven működik, hogy minden tagállam egy főt delegál ugyan a testületbe, de a megalakult bizottságban a biztosok már nem az őket küldő saját tagországukat, hanem a közösségi érdekeket kötelesek képviselni. Ez a deklarált óhaj – sőt elvárás – persze sosem teljesül maradéktalanul, de a biztosok többnyire legalábbis igyekeznek függetlennek látszani saját kormányuktól.

A magyar miniszterelnök hatalmas labdát dobott fel az őt bíráló brüsszeli köröknek, amikor Bakuban hangzatosan ígérgette az uniós támogatást a Türk Tanácsban tömörülő közép-ázsiai exszovjet köztársaságok vezetőinek – akikhez képest Recep Tayyip Erdoğan török államfő a legismertebb, de talán még nem is a legsötétebb figurának számít – arra az esetre, ha Magyarország „megkapja” a szomszédságpolitikai és bővítési portfóliót.

Orbán ezzel hallatlanul megnehezítette saját jelöltje dolgát, mert kijelentése nyomán automatikusan záporozni kezdtek a kérdések Várhelyinek, és e kérdések mindegyike azt tartalmazta különböző formában, hogy miként tudja a biztosjelölt garantálni a budapesti kormány utasításaitól való függetlenségét a szomszédságpolitikai, EU-bővítési kérdésekben.

Az írásbeli „pótvizsgával” a magyar diplomata nagyjából abba a helyzetbe került, hogy a budapesti kormány – Brüsszelben gyanakodva szemlélt – keleti nyitása miatti büntetés ostora rajta csattant: kénytelen volt újra és újra leírni, mint egy rossz diák, hogy igen, ő teljesen függetlenül fog eljárni, nincs kormány, amely neki parancsolhatna, csak az unió érdekeit kívánja nézni, és ha azt látja, hogy az EU-hoz közeledni kívánó országok bármelyikében valamilyen okból aggályos a demokrácia helyzete, akkor azt ő könyörtelenül szóvá fogja tenni.

Nehéz másként értelmezni az eljárást, mint hogy Várhelyi a poszt elnyerése érdekében kénytelen volt írásban megtagadni Orbán nézeteit.

A dolognak kétféle olvasata is lehetséges. Az első szerint Orbán és Várhelyi egymás térdét csapkodja afölötti örömében, hogy az EU hitelt adott ezeknek az ígéreteknek. A másik elképzelhető olvasat viszont arra helyezi a hangsúlyt, hogy Várhelyin ezek után a legkisebb elhajlás is kőkeményen számonkérhető. A legvalószínűbb, hogy mindkét olvasat igaz.

A magyar biztos pontosan tudja, hogy a tárcát nem az ország, hanem a jelölt kapja, és hogy az unió szemében kulcskérdés, képes-e a biztos elszakadni az őt jelölő kormány elvárásaitól. Az az ideális helyzet, amikor a biztost jelölő ország speciális érdekei egybeesnek az unió általános érdekeivel. Ez az egybeesés azonban nem mindig biztosítható, Magyarország esetében pedig az egybeesés hiánya rendkívül szembeötlő, főként a nyugat-balkáni EU-bővítés jövőjét illetően.

Franciaország és néhány más nyugati tagállam nemrég megakadályozta az EU-csatlakozási tárgyalások megkezdését Albániával, illetve Észak-Macedóniával. A magyar kormánynak – a gazdasági érdekeltségen túl – az lenne a jó, ha az országtól délre eső balkáni térség, azon belül persze főként Szerbia mielőbb uniós területté válna, mert akkor Magyarország távol kerülne a migrációs nyomás frontvonalától, déli határa nem számítana az EU külső határának. Minél nyugatabbra haladunk az unión belül, annál kevésbé fogékonyak a bővítés mellett szóló érvekre, és annál erősebb a meggyőződés, hogy óvatosnak kell lenni, az EU-nak nem hiányoznak kudarcos bővítések, és csak akkor szabad újabb tagot felvenni, ha minden oldalról bebiztosították a demokratikus viszonyok szilárdságát a tagjelölt országban.

Ebben a helyzetben lehet, hogy Várhelyinek bővítési biztosként túl sok dolga nem lesz. A magyar kormányt kritizáló európai parlamenti képviselők talán ezért is adták fel ellenállásukat. A politikai jelzés megtörtént, az Európai Bizottság hivatalba lépését senki nem akarja elodázni a végtelenségig, arra pedig úgyis mérget lehet venni, hogy bárkit jelöljön Orbán, az illetőre mindenképpen úgy tekint a kormányfő, mint saját emberére. Várhelyi pedig legalább nem Európa-ellenes önjelölt zászlóhordozó, nem vátesz, nem a saját nemzetállami vízióit megrögzötten hangoztató politikus, hanem olyan bürokrata, aki mostantól az Európai Bizottságtól kapja a fizetését.