Vajvilág – A napsütötte Írország
Valaki megkérdezte tőlem írországi utazásom előtt, hogy mi a legfontosabb célom, mit akarok leginkább, s én azt válaszoltam hirtelen, hogy egy vajtartót, azt mindenképpen szeretnék venni. Valahogy összetapadt a fejemben a vaj az írekkel, nyilván nem alaptalanul, hiszen itthon is ír vajat eszem, de például a rokoni ír család, amelyet meglátogattunk, margarinon élt.
Közhelyvilágomban, amelyet az írekről dolgos életem során kiépítettem, ott voltak még a sziklák, ettől valószínűleg független, de azért érdekes, hogy ha arról van szó, rendszeresen „kőkatolikus” országként emlegetem őket. Aztán vannak az írók, semmi futball, az éhínség, az amerikai nép egyik magját képező kivándorlók, mai kifejezéssel megélhetési migránsok, a krumpli, a zöld szín, a függetlenség, s nagyjából be is fejeztem. Közhelyvilágom, mint már annyiszor, élettel teli megerősítést nyert.
Régi szokásom, hogy amikor külföldre megyek, olyan regényt viszek magammal, amelyet valamelyik ottani író írt. Itt a bőség zavarával küzdöttem, s vakmerőt is léptem. Ha már közvetlenül Dublinba utazom, ahogy ők mondják, „doblinba”, csak nem fogom a Drakulát vinni, ha ír volt is a szerzője, maradt Joyce. Még diákkoromban megverekedtem Szentkuthy Ulysses-fordításával, akkoriban olyan környezetben mozogtam, ahol mondott ez valamit, azóta sem pihentem ki, de mindig volt egy olyan érzésem, hogy csak én voltam az (a többiek szerint nyilván csak én voltam az a hülye), aki végig is olvastam. Most meg már évek óta ott állt a nagygenerálon átesett újabb fordítás a polcon, időnként nagy sóhajokat kiváltva, amikor rápillantottam. Aztán kiderült, hogy olvasva két Bloomsday is belefér egy életbe. A gyakorlatban ez persze az olvasáson kívül nem jelentett többet, mint hogy előzetesen szigorúan letárgyalva, fél napra leváltam a családról, s kószáltam egy kicsit Joyce után. Joyce után, mert a regény szereplői után lehet igazán, csak Leopold Bloom vagy Stephen Dedalus után hetekig is eltarthatna a bóklászás. Nem olyan rossz ötlet egyébként.
Szóval, belefért az Írók Háza, amely persze csak igen kis részben szól róla, hiszen nagy irodalomról beszélünk, amelyben a legnagyobbak is kis helyet foglalnak el. Belefért a James Joyce Center, ahol ki van állítva az Eccles Street 7 eredeti ajtaja. Ott lakott a regényben Bloom és Molly. Joyce az életben is járt a házban, kétszer is. John Francis Byrne, egy ismerőse lakott ott. Második látogatásakor, 1909. augusztus 8-án egy korábbi nőügyet ment oda lerendezni, amit csak azért említek meg, hogy lássuk, milyen részletességgel van feltárva Joyce élete, talán éppen az ő alaposságával. Mindegy, a lényeg, hogy a ház már nincs meg, a bejárati ajtót a kerettel azonban ott láthatjuk a Joyce Centerben. S persze megnéztem a szobrát, s már mehettem is a Dubliniába, ahonnan a vikingek történetét bemutató interaktív kiállításról egyébként is folyamatosan kaptam a fotókat a gyerekeimről, akik hol kalodában ültek, hol rettenthetetlen harcosnak beöltözve, kivételesen engedéllyel gyötörhették egymást.
Dublini hétvégénken rendezték ott a Pride-ot. Mivel nem kifejezetten ezért mentem oda, így elmondhatom, hogy nem turistabarát rendezvény. Lényegében csak gyalog lehetett közlekedni, órákon át kígyózott a tömeg keresztül a városon. Már napokkal korábban feltűnt, hogy a Bank of Ireland központjának tetején hatalmas szivárványszínű zászló lengett. A neve ne vezessen félre, ez egy kereskedelmi bank, vagyis olyan, mintha az OTP központjának a tetején lengett volna. Nézve vagy másfél órán át a felvonulást, már nem is voltam olyan meglepett. Leginkább a régi május elsejékhez hasonlított. Vállalatok, társadalmi szervezetek, klubok, egyesületek vonultak fel, alkalmanként a május elsejénél jobban hangsúlyozva a szexust, de leginkább nem. A nagy bankoknak, technológiai, energetikai cégeknek külön nyitott buszuk vagy kamionjuk jött, amelyről integettek, szólt a zene. Jöttek a pártok, persze, nem egymás után, baloldal, jobboldal, mindenki. Még az északír Sinn Fein is felvonult, ütemesen skandálva, hogy „North is the best”, „Észak a legjobb”.
Persze a színes öltözködés, a festett hajak, arcok nem az egykori Felvonulási tér képét hívták elő az emlékezetből, de a tagoltság, a szervezettség igen. Mindenféle ember jött, ami most, 2018-ban mást jelent, de tényleg mindenféle, öregek, fiatalok, férfiak, nők, párok mindenféle variációban, komplett hagyományos családok, rengeteg gyerek. Akit pedig mindez érdekelt, s nem tartozott egyik felvonuló kompániához sem, ők voltak a nézők, ők állták a sorfalat, nagyon sokan. Rendőrt alig láttam, mindenféle frincfrancot árusító bodegát annál többet. Ez tényleg a büszkeség ünnepe volt, és a toleranciáé, ahol mindenki arra volt büszke, amilyen ő éppen, s ezt együtt tették.
Ennyit a „kőkatolikus” Írországról, s akkor rá is térhetünk a kövekre. Ahogy az óceánok partjai sokszor, Írország is hatalmas sziklameredélyeket mutat nagyon hosszú szakaszokon a víznek. Az irdatlan víztömeg mozgása az ok, ami mellette megmarad vagy csak a leglassabban fogy, az a lehető legkeményebb kő. S ha az ember kimegy, mondjuk, a Moher-sziklákhoz, az jó időben pazar látvány. Nyilván rossz időben is, vagyis az idők nagy részében, csak akkor nem esik olyan jól. Már a sziget nyugati oldalán vagyunk, szépen távolodunk az angoloktól. Dublin valójában eredetileg angol város volt, hajózási szempontból igen előnyös helyen, amely aztán a rossz történészi nyelvek szerint éppen azért nem nőhette ki magát a térség kereskedelmi központjává, mert a módszereiben sosem válogató ír függetlenségi mozgalom tartósan bizonytalanná tette. E szerint a sztori szerint ez volt Liverpool szerencséje. Vigyázni kell azonban az ilyen mesékkel, az ottani történelmet talán még a miénknél is nagyobb számú verzióban mesélik. Az azonban tény, hogy ahogy távolodunk Dublintól, ahogy egyre nyugatabbra, délnyugatabbra, délebbre megyünk, Írország egyre írebb lesz.
Ismeretes például, hogy az írek angolul beszélnek. Létezik az ír nyelv, reneszánsza is van éppen, minden ki van írva írül is, na jó, sok minden, a gyerekek tanulnak írül az iskolában, a miniszterelnököt nem prime ministernek, hanem Taoiseachnek nevezik, de azért ha valaki titokban megtanul írül, ne higgye, hogy a szupermarketben el fog boldogulni. Olyan tíz-tizenötezerre teszik azoknak a számát, akiknek a szó szoros értelmében az ír az anyanyelvük. Na, ők mind ott élnek lenn, a délkeleti végeken. S persze hagyományosan mindig arrafelé menve csökkent a jövedelem, arrafelé menve romlott az infrastruktúra, s bár ahhoz sem az angoloknak, sem az ír elitnek nem volt köze, de arrafelé ütötte fel a fejét a 19. század közepén a filoftóra nevű gomba, amely még az említetteknél is kíméletlenebbnek bizonyult, éveken keresztül pusztította el a krumplitermést, s váltott ki hatalmas éhínséget. Nincsenek pontos számok, de olyan egy-másfél millió körülire teszik az éhséggel összefüggésbe hozható halottak számát, s tíz év alatt másfél-kétmillió ember hagyta el Írországot. 1851-ben Liverpool lakosságának negyede volt ír. Ez a sztori a nyugat-írországi történelem és történeti tudat alfája és ómegája. Minden erről szól, minden tábla ezzel hozza összefüggésbe azt, amit látunk, ez a történet tartalmazza a régit és az újat, az önazonosságot és az ellent, a büszkeséget és a haragot.
Killarney-ben számos olyan zászlót láttunk lobogni, amelynek a fele ír, a fele pedig amerikai volt. Az éhínség elől menekülő rengeteg megélhetési migráns tekintélyes része annak idején az Egyesült Államokba ment, s hozta létre az ottani populáció egyik igen erős törzsét, amelyből később rengeteg ismert üzletember, tudós, politikus sarjadt. Hogy mást ne mondjak, hat űrhajósnak vannak ír ősei, köztük az elsőként a Holdra lépő Neil Armstrongnak, de sorolhatunk olyan ismert neveket, mint Walt Disney, Alfred Hitchcock, Raymond Chandler krimiíró, F. Scott Fitzgerald satöbbi. S persze 22 elnök és egy sereg híres gengszter.
Ma pedig a közeli Kerry repülőterére csak úgy ömlenek az amerikai turisták. Egy részük a saját konkrét gyökereit keresi, ami igen virágzó üzlet lett Nyugat-Írországban, többségük pedig egyszerűen csak látni szeretné, honnan jöttek az ősei. Néha az volt az érzésem, hogy többen vannak az amerikaiak, mint a helyiek. Killarney maga egy szállodaváros, minden földszinten kocsma van, minden kocsmában élő zene. A szerviz kitűnő, a minőség magas, kissé zajos. Hétvégi Amerika. De azt is hozzá kell tennem, hogy nekem ugyan tudtommal nem onnan származnak az őseim, de e nélkül a tudat nélkül is lenyűgöző a miliő. A városok ugyan változóak, ahogy a közvetett ír rokonom mondta az egyikről, „Limerick is a shit”, de amint kimegyünk a zöldbe, amely az idei szokatlan erejű és hosszú forróság miatt inkább sárga volt, azonnal feloldódunk a kelta hangulatban. Azt nem tudtam meg, milyen esőben, vagyis általában, így a természet hazudott nekem egy olyan kelta hangulatot, amelyet csak ajánlani tudok.
Amikor viszont az íreknek nem hazudott a természet, akkor tőzeggel fűtöttek, vagyis jó nagy területeknek kellett cuppogósnak lenniük. Még a vajat is belerakták a lápba, külön erre a célra kifejlesztett edényeik voltak, s bár pontos magyarázat ma sincs, a lápban tartott vaj tartóssága megtöbbszöröződött. Amitől ilyen elképesztően felkészült vagyok, az a corki vajmúzeum. Arra persze anélkül is rájöhettem, ha már gondolkodtam rajta, hogy az alapvető zsiradéknak, ami itt a vaj, nyilvánvalóan kiépült, rendkívül kifinomult kultúrája van. Azt már itthon olvastam az Indexen, hogy a vaj minősége egyrészt attól jobb, ha magasabb a zsírtartalma, másrészt attól, ha alacsonyabb a víztartalma, s ha jól értettem, ez a kettő nincs is feltétlenül zéró összegű játszmában egymással. S ehhez hoztam Írországból egy kis titkos tudást is, amelyet persze bátran felkenhetek a hajamra. Ugyanis annál jobb a vaj, minél kisebb számú tehénből származik az anyaga. A legjobb az, amelyet egy tehén tejéből csinálnak. Van az a mozgalom a világban, nem tudom, mi a neve, melynek az a lényege, hogy az ételed csak helyi anyagból legyen. Ez vajra vetítve azt jelentené, hogy még a tehén nevét is tudod, s te leszel a minőség embere.
A mai Írország nagyon éles kontrasztja a réginek. Jómódú, jól szervezett, független, világi és kritikusan katolikus, bevándorlókat, köztük nagy számban magyarokat befogadó ország. Miniszterelnöke egy indiai származású, nyíltan meleg jobboldali férfiú, Leo Varadkar. Amikor ott voltunk, ő éppen Amerikában járt, olvastam az újságban, elindított egy kampányt annak érdekében, hogy Írország az ENSZ Biztonsági Tanácsának ideiglenes tagja legyen. Az egyik este vacsorát adott az Újvilágban dolgozó írországi ír tekintélyeknek, üzletembereknek, menedzsereknek, tudósoknak satöbbiknek. Azon minutumban ki is szivárgott, hogy elmondta, nem nagyon komálja az amerikai elnököt, de azért amit Trump a médiával kapcsolatban mondogat, abban van igazság. Nem mondom el a részleteket, voltak bőven, a lényeg azonban, hogy másnap a komplett ír média, pártállásra, ízlésre, jellemre való tekintet nélkül olyan erővel ment neki a miniszterelnöknek, hogy estére még Amerikából elnézést kellett kérnie. Nem bukott meg, nem kellett tapsikáló klakkokat szervezni, nem léptek fel önkéntes nyalakodók. Mindenki örült, hogy egy konkrét kérdésben megint megtalálták azt a keretet, amelyen belül a kormányfőnek működnie kell, amire a megbízatása szól. Kompromisszumnak és együttműködésnek hívják ezt, amit történelmi idővel mérve nem nagyon régen fejlesztgetnek arrafelé. S ehhez nem kellett megtagadni sem a vajat, sem a krumplit.
