Cserbenhagyás – A kurd ügy
„Segítenünk kell a kurdoknak, hiszen velünk harcoltak a dzsihadisták ellen, velünk, értünk is haltak meg.” Egy éve még így beszélt Trump azokról a kurd katonai erőkről, amelyeket most cserben hagyott. Ők, a Népvédelmi Egységek (YPG) fegyveresei meghatározó eleme voltak az Iszlám Állam elleni harcnak. A több ezer halottat vesztő kurdoknak köszönhető, hogy amerikai fegyvereknek és Washington különleges egységeinek segítségével nagyjából sikerült kiszorítani az országból a dzsihadistákat – ami Recep Tayyip Erdoğan török elnöknek is kedvére van. Egyáltalán nincsenek kedvére viszont a kurd fegyveresek, mert azok kapcsolatban vannak a kisebbség törökországi autonómiájáért évtizedek óta küzdő, az Egyesült Államok és az Európai Unió által is terroristának minősített, szélsőbaloldali Kurd Munkáspárttal.
Trump már 2018 végén odanyilatkozott, hogy miután „teljes győzelmet” arattak az iszlamisták felett, maradéktalanul hazarendeli Szíriából az amerikai csapatokat. A katonai vezetés és a törvényhozás tiltakozására azután csak a kétezres haderő felét vonták ki, és fegyverrel, katonákkal továbbra is támogatták a kurdokat. Azokra azért is szükség volt, mert ők őriztek vagy 11 ezer elfogott iszlamistát, köztük az Európából érkezett, különösen veszélyes terroristákat. A hírek szerint legalább ezeket a brit, francia, német állampolgárságú gyilkosokat, akik a világhálón posztolták, hogyan fejezik le áldozataikat, az amerikaiak már átvitték Irakba. A többiek közül egyre többen szöknek meg.
Az amerikai elnök legendás világpolitikai tájékozatlansága vezetett ahhoz, hogy ezúttal sem mérte fel twitterezett döntésének következményeit. Erdoğan a régen várt alkalmat felhasználva, ignorálva Trump figyelmeztetését, miszerint hagyja békén a kurdokat, rögvest hadjáratot indított ellenük, és nem kétséges, hogy a NATO második legnagyobb hadserege eléri célját. Erdoğan és tábornokai derülhettek Trump újabb Twitter-üzenetén, amelyben figyelmeztetett: ha a törökök túlmennek azon a határon, amit az ő „nagy és páratlan bölcsességével” (sic!) kijelölt, elpusztítja a török gazdaságot. Az éppen válságban van, így az amerikai lépések súlyos gondokat okozhatnak, de a hadjáratot aligha állítják le.
Trump minden észszerűséget nélkülöző döntése vélhetően választási kampányának része. Az elmozdítására indított eljárásról azzal is próbálja elvonni a figyelmet, hogy visszatér választási ígéretéhez: véget vet majd a „nevetséges, végtelen”, sok amerikai életet követelő külföldi háborúknak, az olyan népekért folyóknak, amelyek „nem is szeretik országunkat”. Ezzel sok amerikai egyetért. Ugyanakkor nemcsak demokratapárti ellenfelei, hanem vezető párttársai közül is sokan ezúttal első ízben utasították el az elnök lépését, rendkívül veszélyesnek, az Egyesült Államok érdekeit súlyosan veszélyeztetőnek minősítve. Párttársa, George Bush vitte országát a súlyos hibának bizonyuló iraki háborúba. Amikor azután Obama elnök 2011-ben kivonta onnan a csapatokat, tápot adott az Iszlám Állam felemelkedéséhez.
Trump bizarr húzása veszélyes Európa számára is. A 2016-os megállapodás szerint az EU hatmilliárd dollárt fizet Törökországnak azért, hogy ne engedje tovább területéről a mintegy 3,6 millió szír menekültet. Erdoğan most további tízmilliárdot kér, hogy azok jó részét áttelepítse az elfoglalandó szír határterületre – a kurdok helyére, akiket vagy kiirtanak, vagy elűznek. E hadműveletet helyeselte a magyar külügyminiszter azzal, hogy minden akciót támogatnak, amely segíti a menekülteket. Majd ugyanő volt, aki a többi tagállam felháborodására egyedül ellenezte az EU Erdoğant elítélő hadjáratának leállítását és szankciókat kilátásba helyező nyilatkozatát. Amíg aztán, vélhetően erős berlini és párizsi nyomásra, úgy fogadta el a legyengített nyilatkozatot, hogy az ne az unió, hanem csak külügyi megbízottja nevében hangozzék el.
Az YPG kurdjai az elnök bejelentése után közölték, hogy beszüntetik az iszlamisták elleni harcot, feladatuk immár a törökök elleni védekezés. Kemény harcok folynak, a fő áldozat a nyolc éve tartó szíriai dráma legújabb fejezetében ismét a polgári lakosság. Most további tízezrekkel (köztük keresztényekkel) gyarapodik a menekültek többmilliós tábora.
Mindeközben a Trump szította harcoknak eddig egy győztese van: Vlagyimir Putyin. Az orosz elnök kommandói, Szíriában támaszpontokat fenntartó hadiflottája és légiereje négy éve védi Aszad szír elnököt a diktatúráját megdönteni akaró felkelőkkel szemben. Minden eszközzel. A The New York Times a napokban tárta fel, hogy az orosz légierő májusban is tudatosan bombázott kórházakat, hogy megtörje a felkelők ellenállását. Ugyanakkor az úgynevezett asztanai folyamatban – az oroszok vezetésével a kazah fővárosban folyó tárgyalásokon – Törökország, Irán, a szír kormány és a felkelők bevonásával egyezkednek. Putyin átvette a kezdeményezést az ENSZ-től, a Nyugattól, az Arab Ligától. Az általa javasolt szír alkotmányozó bizottság október végén ül össze az ENSZ genfi székházában, hogy egyfajta föderatív államban keresse a polgárháború lezárásának kulcsát. A testület 150 tagja között ott vannak az Aszad-kormány, az ellenzék és a civil társadalom képviselői. Az YPG-t nem hívták meg.
Putyin felszólította Erdoğant, az első olyan NATO-tagállam vezetőjét, amely sokmilliós értékben vásárolt orosz haditechnikát: „mérlegelje gondosan a helyzetet, hogy ne ártson a szír válság megoldását célzó átfogó törekvéseknek”. Trump az életveszélyes lépése elleni példátlanul heves hazai és európai tiltakozás után magyarázkodásra kényszerült, miszerint nem kivonulnak, csak „áthelyeztek” egységeket. Egyik csapatuk kis híján a török tüzérség áldozatává vált.
Az Egyesült Államok nem először hagyja cserben a kurdokat. Nixon elnök a hetvenes évek elején szövetségese, a véreskezű diktátor iráni sah kívánságára szított kurd felkelést Irakban, amikor a sah szembekerült a szomszéd országgal. Miután 1975-ben Irán és Irak kiegyezett, az amerikaiak sorsukra hagyták a kurdokat, közülük sokakat megöltek, sokakat elűztek országukból. Reagan elnök akkor is támogatta Irakot Irán ellen, amikor Szaddám Huszein vegyi fegyverekkel irtotta országában a kurdokat. Végül George Bush elnök 1991-ben hívta fel a kurdokat, keljenek fel Huszein ellen – de amikor annak hadserege leverte a felkelést, Washington ismét tétlen maradt.
Kérdés, mit lép most a minden korábbinál kiszámíthatatlanabb Trump. Két fő szövetségese a térségben, Izrael és Szaúd-Arábia, joggal aggódhat. Az elnök már súlyosan megfenyegette Iránt – azután nem tett semmit. Amikor az irániak felgyújtották a szaúdi olajfinomítót, válasza ennyi volt: „Nem bennünket támadtak meg.” Sokat a Fehér Háztól tehát nem várhatunk, előny kormányunk jó barátainál, az Erdoğan–Putyin-párosnál.
