Popaganda a strandon

Nos, Stockholmban, a Popagandán* borult minden, amit eddig nekem a „fesztivál” szó jelentett. E zenei esemény egy szabadtéri strandon és a hozzá tartozó fürdőben került megrendezésre, gyakorlatilag a város közepén. Két napig tartott, én sajnos csak az elsőn vettem részt. A bejutás flottul ment, sor nem volt, a közönség nagy része az esti órákban érkezett, de én egy percről sem szerettem volna lemaradni. A motozás úgy zajlott, hogy megkérdezték van-e nálam esernyő, üveg, vagy egyéb fegyver.


A helyszínen gyönyörű pázsit fogadott, két színpad, büfék (vega, mexikói, amcsi, fairtrade, stb.), valamint két kisebb és egy nagy medence – néhányan fürdőztek is. Alkoholt csak egy elkerített részen árusítottak, ahova igazolvány felmutatásával lehetett belépni.

Kicsit sétálgattam, felmértem a terepet, aztán a műsorban meghirdetett időpontban (percre pontosan!) kezdődött is az első koncert. Systrarskap. Egy svéd elektronikus csajduó. Összesen legalább 10 hangszeren játszottak és énekeltek mindketten. Számomra az volt a csúcspont, amikor a szöszke doboslány egyszerre dobolt és trombitált, aztán klarinétra váltott, míg a másik lány szintén dobolt, basszusgitározott, énekelt és valami bizbaszokat tekergetett. (ezt csak zárójelben jegyzem meg, hogy arról külön cikket lehetne írni, hogy miért is van Svédországban ennyi magabiztos, vagány, tehetséges, több hangszeren játszó nőnemű dalszerző-előadó).


Ahogy a tesók befejezték az előadást, már kezdődött is a másik színpadon a szintén svéd Amason koncertje, frontlánnyal az élen. Nem figyeltem túlságosan, mert a lagymatag rock-indie zene nem a világom. Viszont észrevettem, hogy a nagy medencénél készülődik valami, már gyűltek az emberek a lelátón. Én is közelebb mentem és a koncert végeztével a víz körül felbukkant 16 férfi, volt köztük fiatal, idősebb, telis-tele tetovált, csupasz és szőrös, sovány és kissé túlsúlyos. Ők voltak a férfi vízibalett csapat (Stockholm Konstsim Herr). Csudajól szórakoztam a bemutatójukon.


Aztán siettem a színpadhoz, következett a new york-i Ms Mr. Mondhatnám, jobb helyeken ez a popzene. Nagyon jó hangulatú koncert volt, az énekesnő úgy vigyorgott végig, hogy azt gondoltam beszedett valamit, de rájöttem, hogy egyszerűen csak jól érezte magát. Végig kommunikált a közönséggel, akik természetesen értették is, mit mond.

Olyan hihetetlen volt számomra, hogy nem zavart a tömeg, mert bármerre néztem azt éreztem, hogy mindenki ugyanazért van ott, mint én: a zene miatt. Senki nem lökdösődött, hangoskodott, az előadók enélkül is megkapták a kellő visszajelzést és mindegyik külföldi fellépő meg is jegyezte, hogy mennyire szuper a közönség és milyen hihetetlenül csodálatos a helyszín (tudom, ezt mindig elmondják, de most komolyan is gondolták, higgyétek el).


Jessie Ware. Fantasztikus az a nő. Nagyon kellemes koncert volt, de közben felkerekedtem wc-t keresni. Mondanom sem kell, hogy a toi-toi-ok makulátlanok voltak, pedig már majd’ tíz ezer ember tartózkodott a helyszínen. És a gyep még mindig zöld volt. És még mindig nem jártam bokáig a szemétben. És még mindig nem láttam egy részeget sem.

Láttam viszont virágkoszorút fonó fiúkat és lányokat, bőrszerkós öregasszonyt, színeshajú-tetovált középkorú nőt, tinédzser manga lányt, jólszituált úriembert, terhes nőket, szóval csupa olyat, akik teljesen átlagosnak számítanak a stockholmi utcákon is. Ami még mindenképpen meglepő volt számomra (Magyarországról nézve), a nők abszolút többsége a színpadon és a közönségben is. Minden korosztályból. És ha már erről beszélek, következzen Kate Nash a 100 %-ban csajbandájával. Azt a zúzást, azt az energiát, azt a pimaszságot, húúhh, lehengerlő volt! A koncert végefelé még vagy húsz lányt invitált a színpadra, ott csápoltak-énekeltek-táncoltak mind. Imádtam.


Ezután számomra egy kis szünet következett, mert a Noah and the Whale nem érdekelt, úgyhogy addig kisétáltam a metróhoz, hogy némi folyadékot vegyek magamhoz, ami nem harminc koronába kerül.

Jött a svéd El Perro Del Mar, róluk semmit nem tudtam, gondoltam ilyen névvel engem biztos nem érdekel. Hát tévedtem. Mintha a The Knife-ban Lykke Li énekelne. Nagyon tetszett. Közben teltház lett a helyszínen, ez tizenkét ezer embert jelentett. Már nem is mondom (de igen), hogy még mindig nem léptek a lábamra/löktek föl/ordítottak a képembe. Néha az A38 Hajón vagy a Toldi klubban van ilyen érzésem, amikor Budapestre látogat egy itt kevésbé ismert előadó vagy zenekar, hogy az a nagyjából kétszáz (!) ember azért van ott, mert érdekli a koncert.


The XX. Abszolút sztárok, ezért aztán ők voltak az egyetlenek, akik megengedték maguknak, hogy néhány perc késéssel kezdjenek. Kissé untam, de azért voltak jó pillanatok és a közönség nagyon lelkes volt. Én csak vizslattam a sötétben, ahogy a személyzet sürög-forog, szedi a szemetet az asztalokról, természetesen szelektíven. Este 11-kor lett vége a koncertnek, gond nélkül „haza” jutottam (pedig a várostól tizenöt kilóméterre laktam) és félóra múlva már ágyban voltam.

Felejthetetlen nap volt.


Másnap olvasom a Popaganda facebook oldalán, hogy többen panaszkodtak a büfék előtti hosszú sorok miatt, ezért a második napra plusz bódékat telepítettek. Harmadnap kaptam egy e-mailt (a neten rendeltem a belépőjegyet), amelyben megkértek a fesztivál szervezői, hogy töltsek ki egy elégedettségi kérdőívet, hogy a jövőben még jobb lehessen ez a rendezvény. Hogy tetszettek az előadók, milyen volt a hangosítás, a helyszín, min kellene szerintem változtatni, stb. Milyen egyszerű ez...

*Popaganda Fesztivál, 2013. augusztus 30. Stockholm, Eriksdalsbadet



Kép és szöveg: Mátyus Andrea, fotográfus, Budapest


Korábbi kapcsolódó cikkek:

Még több érdekes svédség a