Őrületes népirtás zajlik Mianmarban – Többen menekülnek, mint ahányan maradnak

A konfliktus, amely az elmúlt hetekben valóságos földi pokollá változott, elég régi. Rakhine tartományban, amely határos a szomszédos Bangladessel, hagyományosan elég nagy létszámú úgynevezett rohingya él. Volt idő, amikor a népesség hatvan százalékát tették ki. A népcsoport elnevezése a lakóhelyükre utal: korábban a tartományt Arakannak hívták, annak nyelvjárási változata a Róhan, s a bengáli nyelven az, aki ide való, rohingya. Vagyis bengáli szemszögből nézve ezek azok az emberek, akik ott laknak Róhanban. A nevezett hely viszont tradicionálisan Burmában van, tehát a mi fogalmaink szerint határon túli bengáliakról van szó. A bengáliak hatalmas nép, Kelet-Indiában, Bangladesben és ezek szerint Burmában is élnek, ha lenne önálló Bengália, óriási ország lenne. Egy részük hindu, más részük muszlim. A hindu kisülési pontjuk Indiában van, a muszlim Bangladesben. A burmaiak ennek megfelelően főképp muszlimok, de vannak közöttük hinduk is. A terjeszkedésüknek ugyanis csak az egyik módja a népcsoport természetes növekedése.

A gyarmati időkben még nem volt Banglades, csak India, s az Indiától keletre lévő, a nagy szomszédhoz képest kicsi, de önmagában azért elég nagy szomszéd, Burma is a brit koronához tartozott. Igen ám, de a kulturálisan egészen más, a legrégebbi, az úgynevezett théraváda buddhizmus által meghatározott országban a britek egész más problémákkal szembesültek, mint amilyenekhez Indiában hozzá voltak szokva. Ez azt jelenti, hogy az indiai brit gyarmati lét szerkezetében rengeteg olyan pont volt a hadsereg bizonyos alakulataitól az adminisztrációig, a kereskedelmi szervezetektől a gyarmati elit háztartásaiig, melyeket egy idő után már hagyományosan he­­lyiek­­kel töltöttek be. Nos, ez Burmában nem nagyon ment. A teljesen más kultúra, a teljesen más emberi attitűdök már azt sem tették lehetővé, hogy tartósan „indiai” tartományként kezeljék a területet. A brit tanulóidő iszonyatosan véres háborúskodásokkal telt, s a britek talán a legnagyobb méretű és a leggátlastalanabb mészárlásokat éppen Burmában hajtották végre. A helyi erők bevonását az említett szerkezeti pontokra pedig úgy oldották meg, hogy indiaiakat hoztak. Minek következtében a nem fehér városi elit meghatározó rétege indiai lett. Ehhez még vegyük hozzá, hogy a most a fókuszunkban lévő Arakan vagy Rakhine tartomány földrajzi helyzeténél fogva az elsők között került brit uralom alá, s így hosszú időn át lényegében szabadon települhetett be a bengáli lakosság.

Fotó: MTI/AP/Dar Yasin

Mindez persze nagyon régen volt, inkább csak a közgondolkodás ebben a tárgyban kialakult főbb gócait mutatja meg. Miután az ország függetlenné vált, s különösen miután a baloldali, antikolonialista gyökerű katonai junta hatalomra került 1962-ben, a rohingyák lényegében minden stigmát magukra húztak, amit csak egy kisebbség magára húzhat: etnikai kisebbség voltak, muszlimok, s még a gyarmati időkre is emlékeztettek. Miközben az 1,3-1,4 millió rohingya elsöprő többsége már nemzedékek óta ott élt, ha pontosak akarunk lenni, ez volt a hazájuk. 1982-ben megfosztották őket az állampolgárságuktól, mi­­után egyszerűen nem kerültek rá arra a kormányzati listára, amely a formálisan elismert etnikai kisebbségeket sorolja fel, pontosan 135-öt.

Az elvándorlásuk már a hetvenes évek óta mérhető. Akik Bangladesbe költöznek, azok igazán nem tűnnek fel, de Pakisztánban jól azonosítható lerakataik vannak. A kilencvenes évektől pedig már keleti irányba is mennek, az ottani muszlim országokba, Malajziába és Indonéziába. Ebben jelentős szerepet játszik az embercsempészet, ami azt is jelenti, hogy a bátrabbak, a talpraesettebbek és a pénzesebbek választják ezt az irányt. Majd ebből fejlődik ki egy még újabb jelenség, hogy a még bátrabbak, még talpraesettebbek és még pénzesebbek Ausztráliába, Új-Zélandra és az Egyesült Államokba mennek tovább. De bárki bármelyik irányba indul, s bárhová érkezik, egyben hasonló a sorsuk: sehol nem örülnek nekik.

Bár a rohingyák többsége muszlim, feltűnően későn üti fel a fejét közöttük valamely dzsihadista franchise. Ennek egyik magyarázata, hogy a közvetlen kontaktuskörükben, vagyis Bangladesben is mérsékelt a tevékenységük. Így vagy úgy, azért ami megérkezhet, az meg is érkezik. 2016 óta lehet hallani az úgynevezett Arakan Rohingya Megmentő Seregről, melyet eleinte még Harakah al-Yakinnak, Hitmozgalomnak is hívtak. Nem sokat lehet róluk tudni, de van néhány tényszerűség, amelyek értelmezhetővé teszik a csoport helyzetét. A mozgalom arca, egyesek szerint a vezetője a videoüzenetekben feltűnő Ata Ullah, aki a pakisztáni Karacsiban született, s még az édesapja menekült el Mianmarból. A család azonban nem maradt sokáig Pakisztánban, hanem Szaúd-Arábiába költöztek, azon belül Mekkába. Ott végzett iszlám iskolát, s lett a vallási vezetője az ottani, állítólag 150 ezer főre rúgó rohingya közösségnek. A megmentő sereg többi vezetője is közülük került ki.

Innentől klasszikusnak mondható a történet. 2016 elején rekrutálni kezdtek a legszegényebb rohingya falvakban. Afgánok képezték ki az újoncokat, s októberben megtörténtek az első akciók, megtámadtak három határőrizeti posztot. A múltban minden olyan erőszakos cselekményt, amelyben az erőszakos fél rohingya volt, míg az elszenvedő nem, széles körben torolt meg a mianmari rendőrség, hadsereg, továbbá az önkéntes megtorlók. Lehetett tehát sejteni, hogy bármilyen szervezett, erőszakos fellépés súlyos, aránytalanul eltúlzott reakciókkal fog járni. Az októberi akciók indították el a mostani folyamatokat, s január végéig a hadsereg több száz embert ölt meg, tömegesen erőszakolták meg a nőket, s körülbelül 90 ezer ember hagyta el menekülőként az országot.

A viszonylagos nyugalom nem tartott sokáig, a Megmentő Sereg újból támadásba lendült. Ezúttal rendőrőrsöket és egy katonai bázist támadtak meg. A biztonsági erők falvakat gyújtottak és gyújtanak fel, válogatás nélkül mészárolták és mészárolják a férfiakat, helikopterekről lőttek és lőnek mindenkire, aki mozog, nőket erőszakoltak és erőszakolnak meg. Az elmúlt hónapban 400 ezer ember kényszerült lakhelye elhagyására, jellemzően közöttük 12 ezer olyan, aki nem is rohingya. A mianmari kormány nem engedi be a segélyszállítmányokat.

Sok médium buddhista–muszlim ellentétként állítja be a szituációt, de valószínűleg csak a saját megszállottságuk foglyai. Kétségtelen, hogy a konfliktus résztvevői vallásuk szerint különböznek, de a konfliktusnak nincsenek igazán vallási motívumai, s főképpen nincsenek vallási céljai. A Megmentő Sereg persze ide is elhozta a szaúdi dzsihadista ajándékot, de már a konfliktusnak körülbelül a centenáriumán. S a másik oldalon, az önkéntes megtorlók között is feltűnik egy-egy elmebeteg szerzetes, de ezeket sosem szabad magával a vallással összekeverni, mert ezek egyrészt elszigetelt jelenségek, másrészt nyilván éppen annak a vallásnak a szégyenei.

Nehéz pontja a konfliktusnak a mian­­mari kormány tényleges vezetője, a Nobel-békedíjas Aun Szan Szu Kji. Nem lehet ismerni pontosan a po­­zí­­ció­­ját, ami azt minimum jelenti, hogy nem állt ki nyilvánosan a genocídium ellen. Az ellenmegszállottak már a Nobel-békedíj visszavonását követelik.

Önök itt az emberről olvastak egy jelentést.