Nicolaénál Nicolaéért – A román öröklista éllovasa hazavágyott Madridból

2019. május 15. 20:11 - szerző: Hegyi Iván

Hogy a glóbusz golyója micsoda, azt talán magyarázni sem kell. Naná, hogy a futball-labda. Sorozatunkban a labdarúgás megannyi nagy történetéből szemezgetünk. A forrás kiapadhatatlan, a több mint sportág hatása a világra kikezdhetetlen.

Egészen különleges csatárötössel állt fel 1972. december 14-én a Real Madrid. Az összetétel így festett: Bene, Eusebio, Santillana, Dobrin, Gento. E kvintett tagjai közül csak Santillana és Francisco Gento futballozott a királyi gárdában; azazhogy „Paco” Gento már nem játszott, mert 1971-ben felhagyott a labdarúgással, és már csak a búcsúmeccsére tért vissza a Fehér Balettbe. Aznap nem sokáig táncolt: a huszonhetedik percben átadta helyét Dragan Dzsajicsnak, aki – Bene Ferenchez, Eusebióhoz és Nicolae Dobrinhoz hasonlóan – soha máskor nem volt a Real Madrid játékosa.

S hogy miért alakult ki ez a különleges felállás? A román Dobrin megszerzése miatt. A csatár játéka rendkívüli hatást tett az „egy-két” klasszist már látó Santiago Bernabeura, a Real Madrid legendás klubelnökére, amikor – hetvenkettő őszén – a nagy fehérek az Arges Pitesti csapatával találkoztak a Bajnokcsapatok Európa Kupájában. Romániában az Arges nyert 2-1-re, majd a spanyol fővárosban a favorit győzött 3-1-re úgy, hogy Santillana a nyolcvanhetedik percben szerezte a továbbjutást jelentő gólt. A hazájában „hanyag zseninek”, „keleti varázslónak” nevezett Dobrin a száznyolcvan perc során szanaszét szedte a madridiak védelmét, és megtörtént az, ami Bernabeuval egyáltalán nem szokott megesni: maga az elnök ment egy játékosért külföldre.

Nem akárkihez: Nicolae Ceausescuhoz.

Először persze az Argesnél érdeklődött a Real Madrid, hogyan lehetne átigazolni a finom technikájú Dobrint. Rávágták: sehogyan. Ha mégis, azt egyetlen ember engedélyezheti. A pártfőtitkár. A válasz nyomán Bernabeu saját hatáskörébe vette az ügyet, és felhívta a diktátor titkárságát. A futball nagy hatalom: a Real Madrid elnökének még hetvenkettő fojtott légkörű Bukarestjében sem mondták, hogy „Ceausescu elvtárs nincs benn”. Sőt a vezér utóbb személyesen fogadta az elöljárót, igaz, a találkozó tárgyát – vagy inkább személyét – illetően azon az állásponton volt, hogy a szocialista Románia felbecsülhetetlen értékű kincsét „nem lehet elidegeníteni”.

Bernabeu azért megpróbálta felmérni azt az értéket: kétmillió dolláros ajánlatot tett Dobrinért. Az összeg mellbevágóan nagy volt, hiszen a háromszoros aranylabdás holland Johan Cruyff szerződtetéséért éppen kétmillió dollárt fizetett a Barcelona az Ajaxnak 1973-ban. Ennélfogva az indítványt Ceausescu sem vetette el, igaz, azzal fordult vendégéhez: ha az megduplázza a summát, akkor áldását adja a szerződésre. Bernabeu a négymilliót már túlkapásnak tartotta, ezért az üzletről letett, de nem mondott le Dobrinról. Gento búcsújátékára azért hívta meg a román csatárt, hogy meggyőzze: a Real Madridért akár „disszidálni” is érdemes. Benét, Eusebiót és Dzsajicsot pedig nem elsősorban azért kérette Madridba, mert e három játékos egyaránt extraklasszis volt, hanem azért, hogy Dobrin invitálása ne keltsen gyanút Bukarestben.

Nem tudom, Romániában miként foglalkoztak Gento búcsúfellépésével; az biztos, hogy a Népsport nem kerített nagy feneket az eseménynek. A lap tizenöt sorban számolt be a találkozóról, futólag megemlítve: a Real Madrid csapatában „vendégként Bene Ferenc, a román Dobrin, a portugál Eusebio és a jugoszláv Dzsajics is helyet kapott”. Mondanám-írnám, milyen felhajtás lenne ma, ha egy magyar labdarúgó Madridba mehetne, de nem mondom-írom, mert ilyesmi el sem képzelhető mostanában (a turistautakat kivéve). Bene örömét a szerény tálalással aligha lehetett elvenni, ráadásul a helyszínen minden arról a meccsről szólt. Ahogyan Dobrin mondta: „Az egész város tele volt a mérkőzés plakátjaival.”

A meccset azért rendezték december 14-én, mert huszonöt évvel azelőtt ugyanazon a napon avatták az Új Chamartin stadiont, amelyet aztán – a Real Madrid elnökségének 1955. január 4-én meghozott döntése értelmében – Bernabeuról neveztek el. Az ellenfél, a Belenenses ugyancsak a negyedszázaddal korábbi avatást idézte, hiszen akkor is a portugál együttest látta vendégül a Real Madrid. Negyvenhétben 3:1-re győztek a házigazdák, huszonöt évvel később – amikor már nem gólarányt, hanem gólkülönbséget számoltak – 2-1 volt a javukra. Hetvenkettőben az első gólt Gento lőtte tizenegyesből, és a hatszoros BEK-győztes, 2015-ben a klub tiszteletbeli elnökévé avatott balszélső neve az Elektroimpex eredményjelző tábláin jelent meg, mivel a berendezéseket a magyar vállalat gyártotta a Real Madridnak. A másodikat Pirri jegyezte, majd Alfredo Quresma szépített, azaz a vendégművészek egyszer sem köszöntek be Felix Mourinho kapusnak, José Mourinho édesapjának. Ennek ellenére Dobrin tíz napot tölthetett Madridban, de nem sikerült őt elkápráztatni. „Hazavágytam, úgy éreztem, nincs levegőm – mondta évtizedekkel később. – Mai eszemmel nyilván másként kezelném az egészet, de akkor nem sajnáltam, hogy maradtam Pitestiben.”

Bernabeu azonban nem adta fel. A bevallottan Real Madrid-közeli sportlap, a Marca 1973 májusában azt közölte: Dobrin „egylépésnyire” van a királyi gárdától. Puiu Rapaport, az Arges elnöke állítólag már számot vetett azzal, hogy mégis meg kell válnia csapata legjobbjától, de végül „a legmagasabb szinten” úgy határoztak, Dobrin továbbra sem mehet, mert ha kiengednék, precedenst teremtenének, azaz valamennyi román labdarúgó Nyugatra vágyna.

Ám nem minden román futballistát hívott a Real Madrid. Hogy Dobrin milyen játékos volt, azt híven bizonyítja: a L’Équipe című mértékadó francia sportújság 2017-ben minden idők legjobb román labdarúgójának választotta. A sorrend mögötte így alakult: 2. Gheorghe Hagi, 3. Gheorghe Popescu, 4. Marius Lacatus, 5. Bölöni László. Két évvel korábban a Sportnews.ro hírportál a következő öröklistát állította fel: 1. Dobrin, 2. Hagi, 3. Ilie Balaci, 4. Perényi-Pecsovszky József, 5. Barátky Gyula. (A temesvári Perényi-Pecsovszky háromszoros magyar és 32-szeres román válogatott volt, a Nagyváraddal 1944-ben magyar bajnoki címet nyert. A nagyváradi születésű Barátky kilencszer játszott a magyar, hússzor a román válogatottban, és az MTK-val bajnoki, valamint Magyar Kupa-diadalt is aratott.) A kétszeresen második helyezett Hagi futballozott a Real Madridban, aztán a Barcelonában is – összesen kerek száz bajnoki mérkőzést –, s az 1994-es világbajnokság legnagyobb egyéniségei közé tartozott, azaz őt megelőzni igazán nem semmiség. Pláne, hogy Dobrin „csak” 48-szor, míg Hagi 125 alkalommal szerepelt a válogatottban.

A nemzeti együttes játékosaként Dobrin kétszer játszott a magyarok ellen; mindkétszer abban az évben, amelyben Senor Bernabeut meghódította. Az 1972-es Eb-negyeddöntő pesti mérkőzését (1-1) kihagyta, Bukarestben (2-2) viszont gólt is szerzett finom íveléssel, ellentétben a harmadik, belgrádi találkozóval (2-1 „ide”). Öt évvel korábban fő részese volt az Arges 3-1-es győzelmének az FTC-vel szemben – a romániai találkozón ugyanannyi (22 ezer) néző tolongott, mint a Real Madrid vendégjátékán –, ám a visszavágón nem keltett feltűnést, társaival együtt asszisztált a Ferencváros 4:0-s sikeréhez. A revansmeccsen 80 ezer szurkoló tombolt, a zöld-fehérek Vásárvárosok Kupája-mérkőzését ugyanis egy műsorban rendezték a Vasas–Dundalk BEK-találkozóval. Aznap tizenkét magyar gólt ünnepelt a Népstadion, mert a piros-kékek 8:1-re győztek. Az elragadtatott kommentár így hangzott: „Csodálatos, megható, felejthetetlen este, valóságos sportünnepség.” (Vegyük át lassan, újra: Népstadion, 80 000 néző, kettős nemzetközi kupameccs, az egyiken 4:0, a másikon 8:1 honfitársaink javára. Mostanában nyaranta azon kell izgulni, hogy július végére, augusztus elejére az összes magyar résztvevőt kiszórják-e a selejtezőből, vagy lesz-e egy kivétel, amely tovább húzza.)

Dobrin más tekintetben is összefüggésbe került a Vasassal. Hatvanhat novemberében olasz–román Eb-selejtezőt rendeztek Nápolyban, ahol – a kétgólos Sandro Mazzola után – az Arges éke volt a legragyogóbb alakítást nyújtó szereplő. A románok nem is az utóbb Európa-bajnoki címet szerző itáliai klasszisoknak, hanem Gerhard Schulenburg nyugatnémet játékvezetőnek tulajdonították a 3:1-es vereséget. Az UEFA Herr Schulenburgot jelölte a Vasas–Internazionale BEK-visszavágóra is (megint 80 000 néző), ám az angyalföldi klub – a visszhangos román felháborodás nyomán – megóvta a bíróküldést, s ezzel maga alatt vágta a fát. Egyrészt a Schulenburg helyett érkező Rudolf Kreitlein nyilván szolidáris volt kollégájával, másrészt úgy dirigált Budapesten, hogy – akkoriban szokatlan módon – üvegek röpködtek a Népstadion légterében. Sandro Mazzola ismét duplázott, az Inter a milánói 2:1 után 2:0-ra nyert, de 1:0-nál Kreitlein közvetett szabadrúgást ítélt a rohamozó Vasas javára, jóllehet a szabálytalanság közelebb történt annál, mint ahol a tizenegyespont fehérlett.

Dobrin nem a játékvezetővel, hanem a szövetségi kapitánnyal tűzött össze. Noha hatvankilenc novemberében a vb-re lőtte a román válogatottat az 1966-ban vb-bronzérmes csapatukból Alexandre Baptistát, Hilariót, Eusebiót, José Torrest, Antonio Simoest felvonultató portugálokkal szemben (1:0), az 1970-es világbajnokságon egyetlen percet sem játszott. Azon a tornán a románok a magyarokkal is találkoztak volna, ha Marseille-ben nem jönnek a csehszlovákok. Így viszont a címvédő angolok (0:1) után Csehszlovákia „francia” hőseit múlták felül (2:1), majd szintén szoros küzdelemben kikaptak a Rimet Kupát harmadszor, végleg elhódító braziloktól (3:2). Dobrin már az edzéseken felbosszantotta Angelo Niculescu szakvezetőt azzal, hogy folyton a nem létező árnyékot kereste Mexikóban, aztán a 61-szeres válogatott Raducanuval együtt becsukta maga előtt a kaput, mert kiszökött a guadalajarai edzőtáborból, és csak hajnalban érkezett vissza. Kapus társához hasonlóan tudta: kidobás következik.

Ezzel együtt csak 1980. április 2-án búcsúzott el a válogatottól. Az NSZK-val kezdte 1966-ban (Ludwigshafenben Uwe Seeler góljával 1:0), és mindjárt hat Bundesliga-klubtól kapott ajánlatot, majd az NDK-val szemben fejezte be (2-2 úgy, hogy a románok a 78. percig 2-0-ra, aztán az utolsó előttiig 2-1-re vezettek Bukarestben). Az Argestől 1983-ban köszönt el labdarúgóként, aztán húsz évvel később róla nevezték el a helyi stadiont, 2007-től pedig utca is őrzi az emlékét Pitesti városában. Abban az évben hunyt el hatvanesztendős korában tüdőrákban, miután a láncdohányosok táborához tartozott. „A futballt művészetté emelte” – méltatták a visszatekintésekben. A bohém és virtuóz Dobrin viszont nem ájult el önmaga nagyságától. Tűnődve emlegette:

„Nem tudom, hogyan csináltam, de mindig ott jártam, ahol a labda volt.”