Mindenfelé határok – Barangolások az albánok szállásterületén

2018. szeptember 16. 14:23 - szerző: Miklós Gábor

Sikerült egy augusztusi délután alatt két határon átautóznom, s közben nem hagytam el az albán nyelvterületet. Sőt korábban egy negyedik államban jártam, ahol az albán szintén hivatalos nyelv, s a fővárosban mindenütt albán feliratokat is látni. Megvalósult volna Nagy-Albánia nagy és félelmetes terve, amellyel a más nyelven tutujgatott balkáni kisdedeket riogatják? Aligha.

A Balkán albánok által is lakott térségében van jó néhány elintézetlen és kibeszéletlen ügy. A vitás és vitatott kérdések nagyobb része soha nem is fog megoldódni, hiszen ezek történelmi és emlékezetpolitikai ügyek. Ilyen az például, hogy egy adott területen melyik nép jelent meg korábban. Koszovó a szerbség nemzeti szentélye, vagy az ősi illír-albán törzsek településterülete? Sorolhatnám a nyelvi és históriai vitákat, amelyek a helyi szlávok, a különböző keresztény felekezetek és az iszlám helyi hitváltozatai között dúlnak.

Az állítás, amely szerint az albánok arra törekednek, hogy közös államba hozzák össze valamennyi nemzettársukat, nem új. Ez volt a szándékuk már a 19. században, amikor még az Oszmán Birodalom többnyire hű alattvalóiként hozzáláttak a nemzetépítéshez. Az 1912–13-as első Balkán-háború alatt kikiáltották a függetlenségüket, de ezt szomszédaik nem vették komolyan, s a szerbek, a montenegróiak és a görögök egymás között osztották volna szét az összes albán lakta földeket. Ez nem jött be, egyebek mellett az Osztrák–Magyar Monarchia beavatkozása miatt. Albánia megalakulhatott, de albánok élnek az összes szomszéd államban is. Amikor a második világháborúban az olaszok elfoglalták Albániát, és a németek oldalán megtámadták Jugoszláviát is, meghirdették Nagy-Albánia létrehozását. Ez azonban csak kurta időre felmerült fasiszta eszme maradt.

Épül az új Via Egnatia
Fotó: Miklós Gábor

Kérdés, fantom-e a fenyegetés. Akármerre utaztam Macedóniától Montenegróig, mindenütt albán zászlókat láttam az albánok lakta településeken. Szkopjéban is és az Adriai-tenger-parti, montenegrói Ulcinjban. És a kettő között természetesen Koszovóban is, ebben az albán többségű új államban, amelynek van saját lobogója. A legkevesebb albán zászlót talán épp Albániában láttam, amíg keresztülautóztam az országon. Az albán nyelv és kultúra, a nemzeti érzés dominál ezeken a területeken. Macedóniában a baloldal úgy jutott hatalomra, hogy koalícióra lépett az albán pártokkal, és elfogadta a lakosság negyedét képező albánokat is államalkotó nemzetnek. Az albán nyelv második államnyelvvé lépett elő. Ez persze ellenállást váltott ki a jobboldalon, de általában véve is a macedón nyelvű többségnél. Létezik vallási ellentét is. Az albánok többnyire szunnita muszlimok, a mecsetek építése Macedóniában is nagy ütemben halad. Ezt török és olajgazdag arab alapítványok segítik. A macedónok ráadásul arra is panaszkodnak, hogy a muszlim vallású macedónok albánosodnak.

Ha lett volna is igény az albán politikai osztályban arra, hogy az összes albánt közös államba hozzák össze, ezt az utóbbi évtizedekben alaposan elfojtották. Különösen, mert tudták, hogy ez riasztó, s akadálya lehet a vágyott euroatlanti integrációnak. Feltehetően azt mondták a népnek is, amit az újságírónak, hogy majd egyesülnek a határok nélküli Európában.

A területcsere buktatói

A Szerbia és Koszovó közötti területcsere látszatra egyszerű ügylet, mégis nehéz az egyezség. A szerbek kapnának egy egybefüggő észak-koszovói körzetet, és lemondanának egy albánok lakta álmos régióról. Nem lenne többé nemzeti konfliktus, vége szakadna az ellentéteknek. Egyébként vannak szerb enklávék Dél-Koszovóban is. Sokan, így például Angela Merkel német kancellár azért ellenzik a területcserét, mert attól tartanak, hogy ez olyan precedens lenne, amely újabb háborúkhoz vezethet. Először is mindjárt az amúgy is recsegő-ropogó Bosznia-Hercegovinában. Ott a szerb terület, a szerb köztársaság, évek óta lebegteti, hogy elhagyja az államot, és csatlakozik Szerbiához. Nyugat-Hercegovina horvát nacionalistái pedig Horvátország kebelére vágynak. Bosznia-Hercegovinában nincs és soha nem is volt „etnikailag tiszta” terület. Az ellentéteket is csak elfojtották, mindenütt vannak „mások” által lakott falvak, városok. Muszlimok élnek a szerb „köztársaságban”, szerbek a bosnyák–horvát föderációban. Szerbiában is marad még kulturálisan, nyelvileg „más” terület. Elég, ha a szláv muszlimok lakta Novi Pazart vagy a Vajdaságot említjük.

Amikor az utazó Szkopjéból a koszovói Prizren felé autózik, főleg albánok és muszlim macedónok lakta falvakon át vezet az útja. Megjegyzem, a haladás egyelőre nehézkes, de már kirajzolódnak az új autópálya szakaszai. Ez a főként görög beruházásként épülő autópálya a Fekete-tengert köti össze az Adriával, a római Via Egnatiát követve. Leágazásai érintik a balkáni államokat is. A terv szerint elérik még a szerbiai Presevót is. Ez a város abban a régióban van, amelyről éppen most alkudoznak a szerb és a koszovói vezetők. Területcserét terveznek az Európai Unió külügyi főképviselőjének, Federica Mogherininek a bábáskodásával. Észak-Koszovóban 45 ezer szerb él, s ez a terület, az amúgy is konfliktusos mitrovicai körzet Szerbiához kerülne. Cserében a Presevo-völgyet pedig Koszovóhoz csatolnák. A presevóiak megosztottak ugyan az ügyben, de a többség már inkább tartozna Koszovóhoz. A körzet ugyanis Szerbiában kimarad a beruházásokból, elkerülik a fejlesztések, és sokan úgy vélik, talán jobb lenne a határ másik oldalán. Legalább nemzetiségi, nyelvi feszültségek nem lennének.

Prizen: a 15 éve felgyújtott szerb monostr
Fotó: Miklós Gábor

Ez azonban legfeljebb csak közvetve nevezhető a Nagy-Albánia felé vezető útnak. Egy biztos, a még ott élő szerbek biztosan elköltöznek majd. A területcsere így nevezhető egyfajta „békés etnikai tisztogatásnak”. Ha megállapodnak. Szerbiában nagy az ellenzéke az alkunak, sokan a „szerbség ősi bölcsőjének”, a középkori monostoroknak az elvesztését siratnák, ha elismernék Koszovó függetlenségét. Pedig nyilvánvaló, ha nincs megállapodás, nincs EU-tagság. A Balkánon ma mindenki az Európai Unióba vágyik. A montenegróiak, a macedóniai macedónok és albánok, a koszovóiak és a szerbek is. Az albániai albánok már szinte tagnak is érzik magukat.

A térség tele van most is feszültséggel, ha nem érződik is minden pillanatban. Koszovó déli részén is van egy szerb enklávé. Itt szerb zászlók lengenek, albán vagy koszovói nincs is. Szerbek a feliratok, s többször láttuk az EBESZ-megfigyelők autóit. Irodájuk is van itt. A közeli Prizren meg festői, pezsgő balkáni városka, ahol szerb szót csak elvétve hallottam. Igazi turisztikai látványosság lehetne. A legfrissebb útikönyvek már említik is, hogy két figyelemre méltó középkori ortodox keresztény emléke is van a városkának. Ezek azonban nem látogathatók, mert 2004-ben a helyi albán csőcselék megtámadta és felgyújtotta azokat. Azóta sem hozták rendbe, jól be vannak kerítve, csak kívülről fényképezhetők.

Albánián békésen átautóztunk. Az utak rendezettek. Rengeteg az új ház. Emeletesek. Van, amelyet be is fejeznek. Emlékszem, amikor 1986-ban erre jártam, 30 kilométer volt az óránkénti megengedett sebesség. De még ez a tempó is rizikós volt, mert ugyan autóval alig találkoztunk, de szekerekkel, szamarakkal és kordémélységű kátyúkkal annál gyakrabban. Valaha szembeötlött, milyen nagy a különbség fejlettségben Albánia és valamennyi szomszédja között. Ma ilyet nem észlelni, vagy legalábbis nem megdöbbentő.

A turistáknak ajánlott szuvenír - fejfedők választéka: barett, amilyet a szerbek ellen harcoló koszovói felszabadítási hadsereg (UCK) emberei viseltek. Sapka albán sassal és sapka koszovói címerrel
Fotó: Miklós Gábor

A montenegrói határnál elég sokáig várakoztunk, sokan tartottak északra. Nyaralni mentek, vagy Európába utaztak dolgozni, turistáskodni? Az unió megnyitotta az albánok előtt is a vízummentes utazás lehetőségét. Ismerjük ezt a felszabadító érzést a kilencvenes évek legelejéről. A másik oldalon is albánul beszéltek, legalábbis a bennszülöttek. Ulcinj zsúfolt tengerparti üdülőhely. Macedón, szerb, horvát, koszovói rendszámú autók zsúfolódtak össze, kerülgették egymást a szűköcske utcákon. A volt Jugoszlávia népei itt randevúznak – mondhattam volna, ha nem lett volna köztük rengeteg albán autó is. Pedig nekik van szép hosszú saját tengerpartjuk is.

„Nagy-Albániától” vagy egyszerűen csak az albánságnak ettől a végvárától egy családi gyorsétkezdében elfogyasztott reggelivel búcsúztunk. Finom volt a kebap, volt ínycsiklandó sült kolbász, ropogó lepénykenyér, friss saláta. A balkáni konyha legjava, amely Törökországtól végigkíséri az embert az Adriáig, de akár Szabadkáig is.

Kié is Teréz anya?

Teréz anyáról, a kalkuttai szentről általában azt írják, hogy albán. Igazából azonban több állam is küzd érte. Először is Macedónia, hiszen eredeti nevén Anjeze Gonxha Bojaxhiu 1912-ben az Oszmán Birodalom Üszküb nevű városkájában született albán katolikus családban, s itt járta iskoláit is. A települést ma Szkopjénak hívják, s Macedónia fővárosa. Ott van Teréz anyának emlékháza a templom helyén, ahol megkeresztelték, s a városban egyetemet, kórházat, klinikát neveztek el róla. Szobra is áll. Tiranában viszont, Albánia fővárosában a nemzetközi repülőtér viseli az egyetlen albán Nobel-békedíjas nevét. Ő soha nem járt ott, de az édesanyja odaköltözött a harmincas években. Pristinában, Koszovó fővárosában viszont katolikus katedrálist szenteltek neki. Már csak azért is, mert az édesapja Koszovóból származott el. Igaz, akkoriban még mind a három város ugyanabban az országban volt.