Mészárlás Amenaszban
1950-ben az amerikai hírszerzés gyanította, hogy „a kommunisták” valahol lecsapni készülnek: Tajvan, a Sztálinnal dacoló Jugoszlávia, Berlin és Vietnam szerepelt a föltételezett célpontok között. 62 évvel később nemcsak az amerikai, a többi nyugati hírszerző szervezet is találgatott. Gyanították, hogy az Al-Káidához köthető iszlamista terrorista utódszervezetek kiszemeltek maguknak valamilyen „nyugati” célpontot, de nem tudták, melyiket. 1950-ben és 2013-ban is jött a meglepetés: hajdanán Korea, pontosabban a Dél-Korea elleni északi támadás, most meg Algéria, közelebbről egy kulcsfontosságú földgázkitermelő létesítmény, ahol az üzemeltetők (az algériai állam, a British Petroleum és a norvég Statoil) számos nyugati és nem nyugati nemzet szakembereit foglalkoztatták. A múlt héten lezajlott túszdráma halálos áldozatainak száma 80 körülire tehető, pontos számot lapzártakor nem lehetett tudni. ACZÉL ENDRE írása.
Egy hírhedett „dzsihadista”, a „szent háború” harcosa, bizonyos Mokhtar Belmokhtar ötlete volt az, hogy az Algériával szomszédos Mali köztársaság egész északi felét karmaikban tartó iszlamista terroristák rátámadjanak a kelet-algériai Amenaszban működő földgázkomplexumra, amely a szinte kizárólag földgáz- és kőolajexportból élő, Európa és az Egyesült Államok ellátása szempontjából is kulcsfontosságú ország teljes termelésének a tizedét adja.
A félszemű Belmokhtar emberei, akik kisteherautókon érkeztek – ma sem tudni, hogy a szomszédos Líbiából vagy a sivatagon át Maliból – több száz túszt ejtettek, nagyrészt algériai munkásokat, illetve külföldi szakembereket. Úgy kalkuláltak, hogy a foglyok életéért cserébe a különféle börtönökben senyvedő elítélt iszlamisták szabadon engedését, de leginkább a Maliban zajló francia katonai intervenció leállítását fogják kikényszeríteni.
A számítás nem jött be, mert az amenaszi akció negyedik napján az algériai hadsereg helikopteren érkezett kommandósai megtámadták a túszejtőket, és két hullámban felszámolták az ellenállásukat. Annak azonban nem voltak képesek elejét venni, hogy a terroristák kivégezzenek több tucat amerikai, francia, brit, japán, norvég, román, kolumbiai, Fülöp-szigeteki és más állampolgárt.
Az esetnek több vetülete van. Mi azonban nem a megmenekült túszok romantikus történeteivel kívánunk foglalkozni, hanem az iszlamista terror észak-afrikai térhódításával. („Mint hal a vízben” – úgy mozognak a terroristák a sivatagban. Tele vannak pénzzel, amit évek alatt váltságdíjként szedtek össze, zömmel európai túszok életéért cserébe; és tele fegyverrel, hála a 2011-ben kivégzett líbiai diktátor, Moammer Kadhafi elárvult arzenáljainak.)
Ez a térhódítás nem tegnap kezdődött. A kilencvenes évek teljes hosszában hihetetlenül véres polgárháború dúlt éppen Algériában, az iszlamisták és a kormányerők között. Az áldozatok számát 150 ezerre becsülik, többre tehát, mint amennyit a harminc-negyven évvel korábbi francia gyarmati háború követelt ugyanott. Algéria mai elnöke, Abdelaziz Buteflika, e polgárháború tulajdonképpeni győztese arra alapozta hatalmát és tekintélyét, hogy energiahordozókban gazdag országát békében és biztonságban tartja; távol az iszlamista típusú konfliktusoktól. Ahogyan a mához érkezünk, ez a magatartás markáns jeleket mutat: a déli szomszéd, Mali belső csatározásaitól Buteflika leválasztotta Algériát. Hiába kilincseltek nála olyan hatalmasságok, mint Hollande francia elnök vagy Hillary Clinton amerikai külügyminiszter, nem küldte katonáit a mali iszlamista lázadók ellen.
A kényszerű fordulat akkor állt be, amikor Belmokhtárék északról megindultak Mali fővárosa, Bamako ellen, hogy az egész országra rátelepítsék a maguk tálib típusú, a legszigorúbban iszlamista rendszerét.
(Az írást teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)
