Kettő ide, kettő oda – Közelít az orosz–japán békeszerződés

Az ötvenhat kisebb és nagyobb tagból álló Kuril-szigetlánc 1300 kilométer hosszan húzódik Hokkaido északi japán sziget és az orosz Kamcsatka-félsziget között. Miután a 19. század közepéig mind Oroszország, mind Japán próbálkozott a bekebelezésével, 1855-ben megosztották egymás között. Az 1905-ös orosz–japán háború eredményeképpen a győztes Japán az egész szigetláncra rátette a kezét. A második világháború utolsó napjaiban következett a reváns, a szovjet haderő napok alatt megszállta a szigeteket, és azóta is orosz fennhatóság alá tartoznak. A japán lakosságot, továbbá az őslakos ajnukat egy szálig Japánba hajózták, és, ha nem is túl nagy számban, oroszokat telepítettek a helyükre. Az 1951-ben aláírt San Franciscó-i békeszerződésben Japán lemondott a Kuril-szigetekről. Az azóta folyó vita szempontjából viszont az még csak a kisebbik probléma, hogy a Szovjetunió nem írta alá ezt a szerződést, a nagyobbik az, hogy a szigetlánc négy déli tagja, Iturup (japánul Etorofu), Kunasir (Kunasiri), Sikotan és Habomaj a japán álláspont szerint nem a Kuril-szigetek része, hanem a japán szigetek folytatása, az úgynevezett Északi Területek. Márpedig ha így van, akkor nem tartoznak a Kuril-szigetekhez, és Japán azt állítja, hogy joggal követeli őket vissza.

A politikai jelleget öltő látszólagos földrajzi vitát 1956-ban már-már sikerült lezárni. A kormányfők, Nyikolaj Bulganyin, illetve Hatojama Icsiro által akkor aláírt közös nyilatkozattal véget vetettek a két ország közötti hadiállapotnak, és a Szovjetunió vállalta, hogy a négy szigetből a két kisebbet, Sikotant és Habomajt a békeszerződés aláírása után vissszaadja Japánnak. Ez az elképzelés azonban, noha mindkét fél ratifikálta, nem vált valóra. Szovjet részről attól tartottak, hogy a két sziget visszaadásával kétes precedens születne, hiszen ha a második világháború eredményeképpen kialakult határokat akár egyetlen ponton is revideálnák, akkor jöhetne utána a német Kalinyingrád (Königsberg), a lengyel-ukrán Galícia, a román-moldovai Besszarábia is. Japánra állítólag amerikai szövetségesei gyakoroltak nyomást annak érdekében, hogy ne mondjon le a négy vitatott sziget közül a két nagyobbikról sem.

Az álláspontok a közelmúltig nem közeledtek. Japán részről kitartottak mind a négy sziget visszaadása mellett, amire szovjet, majd orosz részről kategorikus nyet volt a válasz. Tokió elsősorban presztízsokokból ragaszkodott az Északi Területekhez, amelyek gazdasági szempontból jóformán elhanyagolhatók voltak számára. A megmerevedett szovjet álláspont fenntartásában ugyanakkor a precedens elkerülésén és a presztízsokokon túl nyomósabb, elsősorban katonai szempontok is közrejátszottak. Moszkvában attól tartottak, hogy ha a vitatott szigetek visszakerülnek Japánhoz, akkor a szigetország és az Egyesült Államok védelmi megállapodása alapján az utóbbi akár támaszpontokat is hozhat ott létre, egészen közel szovjet felségterületekhez. De lényeges szempont volt az is, hogy a távol-keleti orosz flotta atom-tengeralattjárói gyakorlatilag csak az Iturup és Sikotan közötti résen képesek kijutni az Ohotszki-tenger partján működő támaszpontjaikról a Csendes-óceánra, tehát Moszkva számára a szoros megtartása hadászatilag is parancsolóan szükséges.

A két hatalomnak a négy sziget hovatartozásáról szóló, a süketek párbeszédére emlékeztető vitája évtizedeken át változó hevességgel folyt. Tokióban nem volt kormány, amely levette volna napirendjéről a kérdést, szovjet, majd orosz részről pedig mostanáig érdekeltek abban, hogy a japánok tőkével, technológiával részt vegyenek a szibériai átlagnál is jóval elmaradottabb Tengermellék és Szahalin természeti kincseinek kiaknázásában. Ilyen jellegű kisebb együttműködés már jó ideje létezik ugyan, de az messze-messze elmarad a lehetőségektől. Japán részről nem titkolják, hogy beruházásaik csak a békeszerződés aláírása után érhetik el az oroszok által kívánt mértéket. Moszkva már így is látszólag nagy engedményeket tett Tokiónak. Előnyös gazdasági együttműködést ígért magán a négy szigeten, lehetővé tette, hogy az azokról a háború után kitelepített japán állampolgárok, illetve leszármazottaik, de akár turisták is vízum nélkül látogathassák az Északi Területeket, közvetlen légiforgalmat helyezett kilátásba Hokkaido és Iturup között és így tovább. Ugyanakkor Oroszország növekvő számú haderőt telepített, több légvédelmi bázist, rakétatámaszpontot, katonai repülőteret alakított ki a szigeteken, méghozzá főként az utóbbi években, amit japán részről provokációként értékeltek.

Mindeközben az orosz–japán mosolydiplomácia is folytatódott. Jellemző, hogy a két ország első számú vezetője, Vlagyimir Putyin elnök és Abe Sinzó kormányfő eddig huszonegy alkalommal találkozott egymással. Most azonban végre úgy tűnik, hogy egészen közel került a megállapodás. Szeptemberben egy vlagyivosztoki gazdasági fórumon Putyin kijelentette, hogy hajlandó előfeltételek nélkül, még az év vége előtt aláírni békemegállapodást Japánnal. Novemberben a Mainicsi Simbun című japán újság közölt olyan értesülést, amely szerint mindkét fél kész visszatérni az 1956-os kompromisszumformulához. Jelenleg állítólag csak arról folyik a vita, hogy Sikotan és Habomaj már a békeszerződés aláírását megelőzően vagy csak közvetlenül utána kerüljön vissza Japánhoz. Ebben pedig bizonyára viszonylag könnyen dűlőre lehet jutni.

Mindkét fél számára ez maga lehet a siker. Abe elmondhatja majd honfitársainak, hogy hét elvesztegetett évtized után az Északi Területeknek legalább a felét sikerült visszaszerezniük. A Krímet „visszacsatoló” Putyint pedig aligha érheti otthon az a vád, hogy közömbös számára az orosz föld sorsa, ugyanakkor a japánok vállalták, hogy tökéletesen rendbehozzák Vlagyivosztok erre alaposan rászoruló infrastruktúráját, és a jelenleginél sokkal aktívabban vesznek részt a távol-keleti orosz szénhidrogénkincsek kiaknázásában. A Sikotanon élő kisszámú orosz lakosságot ugyan senki sem kérdezte meg, egyetért-e azzal, hogy szigetük Japán fennhatóság alá kerüljön, de egyrészt, mint arról e sorok szerzője a helyszínen meggyőződhetett, többségük a várható magasabb életszínvonal reményében nem is nagyon bánná ezt, másrészt, ha kívánja, bizonyára előnyös feltételekkel áttelepülhet a kontinensre. A Csepel-szigetnél is kisebb Sikotanon ma mindössze egy nem jelentékeny halfeldolgozó üzem működik, amelynek elveszítését Oroszország meg sem érzi. Ami Habomajt illeti, az valójában nem is sziget, hanem csak egy lakatlan zátonycsoport. Az orosz kézben maradó Iturup és Kunasir közötti szoroson pedig ezután is akadály nélkül hajózhatnak majd ki az atom-tengeralattjárók a Csendes-óceánra.