Polémia a balkáni kérdésről – Mennyiben tehetnek a németek Jugoszlávia felbomlásáról?

2019. november 21. 14:00 - szerző: Hegyi Gyula

Peter Handke, aki jugoszláv útlevelet is kapott Miloševićéktől, közismert módon ellentmondásos személyiség, ám ha minden jól megy, akkor december 10-én irodalmi Nobel-díjat vehet át. Róla szóló cikkünk Németország balkáni szerepét illetően váltott ki vitát a térséget jól ismerő volt magyar diplomata és lapunk szerzője között. Érdemi változtatás nélkül közöljük Szalay Zsolt írását és Hegyi Gyula válaszát.

Meglepődve és értetlenkedve olvastam Hegyi Gyula egyébiránt gondos és alapos értékelésének egy bekezdését lapjuk 2019. október 19-i számában a friss Nobel-díjas Peter Handke írói és nem írói munkásságáról (Megosztó Nobel-díjas – Peter Handke és a Balkán hosszú árnya). A szerző ugyanis úgy fogalmaz, hogy „Amikor részben a német kormány ösztönzésére elkezdődött Jugoszlávia szétesése, az író ezt a nyugati imperializmus machinációjának tartotta, holott a nyugati hatalmak legfeljebb áldásukat adták arra, hogy a nacionalizmus újraéledjen a Balkánon”.

Szerintem erős túlzás, sőt, egyoldalúan tendenciózus megközelítés azt állítani, hogy a német kormány ösztönözte Jugoszlávia szétesését, még akkor is, ha Hegyi Gyula az ítéletet némiképp relativizálja azzal, hogy beiktatja a mondatba a „részben” szót.

Fotó: Ullstein Bild

Ha nagyon kíméletlen akarok lenni, akkor cikkük szerzője ezzel a megállapításával az olyan, hagymázos álmokat kergető nagyszerb nacionalistákat erősíti, mint például Borisav Jović, aki – az akkor még egységes – Jugoszlávia Szövetségi Tanács soros elnökeként, tehát államfőként 1991. január 17-én azt mondta Warren Zimmermann-nak, az Egyesült Államok belgrádi nagykövetének, hogy „…az Egyesült Államok a német hírszerzés cinkosa, amelynek az a törekvése, hogy a német befolyást délre kiterjesztve Jugoszlávia megsemmisítése révén jusson déltengeri kikötőhöz”. (Idézi Laura Silber és Allan Little a Jugoszlávia halála című könyvben, amely a Zrínyi Kiadó gondozásában jelent meg 1996-ban; 153. o.)

Jugoszlávia szétesése – pontosabban tudatos szétverése – sok tényezőnek tulajdonítható, amelyek közül szerény véleményem szerint a Nyugat felelőssége sem elhanyagolható, leginkább abban, hogy a szovjet birodalom egyre közeledő felbomlásával megszűnt annak igénye, hogy a szövetségi Jugoszláviát folyamatos pénzügyi támogatással a felszínen tartsák. Márpedig ha nincs kenyér, akkor marad a cirkusz – ez az a nacionalista hullám, amely a posztkommunista Tito-örökösök hatalmát hivatott sok helyütt még mind a mai napig is garantálni.

A Német Szövetségi Köztársaság a kilencvenes évek elején a leginkább az újraegyesítéssel – pontosabban a volt NDK-s tartományok integrálásával – volt elfoglalva, de tény, hogy a többmilliós jugoszláviai vendégmunkástömeg véleményére is rezonálva nagyobb rokonszenvvel kísérte a szlovén és horvát elszakadási törekvéseket, mint a kvázi semleges Egyesült Államok vagy a látványosan keresztbefekvő brit és francia diplomácia, nem beszélve a hagyományosan szerbbarát Oroszországról.

Nem igényelt különösebb éleslátást a bonni kormány és személyesen Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter részéről 1991-ben annak feltételezése, hogy ha az Európai Közösség tagállamai elismerik Szlovéniát és Horvátországot független államként, az meggátolhatja Slobodan Milošević szerb elnököt és vezérkarát a két ország elleni katonai intervencióban. Genscher azért is szorgalmazta például az EK 1991. december 15–16-i külügyminiszteri találkozóján az elismerést, mert hosszú hónapok tárgyalgatásai után kiderült, hogy a különféle béketervek – mint például Lord Carrington EK-megbízotté – a szerb vezetés merev elutasítása miatt kudarcra vannak ítélve.

Neki és a mellette kiálló olasz és osztrák külügyminiszternek lett igaza; jól döntöttek, de ennek végképp semmi köze „Jugoszlávia szétesésének ösztönzéséhez”. Ha különben valaki nem tudná: a Horvát Köztársaság diplomáciai elismerésében az NSZK-t, Ausztriát és Olaszországot negyedikként a Magyar Köztársaság követte.

Üdvözlettel:

Szalay Zsolt

A Magyar Köztársaság nagykövete Horvátországban (1995–1999) és Bosznia-Hercegovinában (1996–1997)

 

 

Szalay Zsolt levelére azt tudom válaszolni,hogy a színfalak mögött történteket teljes részletességben sohasem ismerjük meg. De tény, hogy a The New York Times azt hangsúlyozza, hogy a többi ország csak Németország lépése után fogadta el Jugoszlávia szétesését és Szlovénia, valamint Horvátország függetlenségét. Vagyis a németek dönthettek volna másképp is. Én mindezt visszafogottan említettem, de a német bűntudattal terhelt Peter Handke e két ország függetlenségének elismerését történelmi bűnnek nevezte, és a cikk végeredményben róla szól.

Amúgy az EU annak idején kész lett volna az egész Jugoszláviát meghívni az unióba. Ha elnézzük a Nyugat-Balkán mai állapotát (Koszovó, Észak-Macedónia, Bosznia-Hercegovina hideg polgárháborúja, nyomorúsága, Szerbia kényszerű Moszkva-barátsága), akkor azt mondhatjuk, Jugoszlávia széthullása sok évtizedre robbanásveszélyessé tette közvetlen déli szomszédságunkat. Ettől függetlenül a dolgokat nem lehet visszacsinálni, Szlovénia és Horvátország békés fejlődésének örülnünk kell.

Üdvözlettel:

Hegyi Gyula