Jó ember, ócska ember – Az igazi Schindler

Gross lengyel zsidó apa és osztrák katolikus anya gyermeke volt, 2014-ben hunyt el, de véleményét Schindlerről és a Spielberg-filmről csak néhány hónapja hozta nyilvánosságra a német Tim Pröse a 20. század fontos tanúival készített beszélgetéskötetében. Jerzynek, a tehetségesen hegedülő krakkói kisfiúnak az apja építőmérnök volt, anyja mélyen hívő katolikus, aki férje iránti tiszteletből megismerkedett a zsidó hittel is. A család mindkét vallás ünnepeit megtartotta. Lengyelország német megszállása után gettóba kerültek, együtt a családja mellett kitartó édesanyával, aki maga is felvarrta ruhájára a sárga csillagot.

Jóllehet összeterelt áldozataikat a nácik és segítőik folyamatosan irtották vagy indították tovább haláltáborokba, a Gross famíliának szerencséje volt. Franz Müller, a bochniai gettó parancsnoka az apának egykor osztálytársa volt, s annyit megtett értük, hogy a kis Jerzyre bízta német juhász kutyájának gondozását. A gyerek végül a kutyák révén menekült meg: amikor felsőbb parancsra összeszedték a gettó kicsinyeit, hogy az auschwitzi gázkamrákba küldjék őket, Müller az SS-őrség vérebeinek ketrecébe küldte a fiút a maga kutyájával együtt. A vérebek, amelyek parancsra percek alatt tépték szét az embert, nem bántották a kutya által kísért, amúgy halálfélelemben rettegő gyereket, és Müller azután arról is gondoskodott, hogy átkerüljön Schindler zománcedénygyárába. Ott a Wehrmachtnak gyártottak edényeket, majd lőszert, így fontos hadiüzemnek számított, válogatott munkaerővel, amelyet ezért viszonylag jó erőben kellett tartani.

A szinte idilli kép, amelyet Spielberg filmje sugall az „Emaliáról”, ahogy emlegették, igencsak hamis, emlékezett vissza Gross. A rabmunkásokat, köztük a saját anyját lágerükből a sorakozó után, hajnalban először a gyárba meneteltették, ott 14 órát álltak a gépek mellett, hogy aztán visszahajtsák őket a táborba, a priccseikre. Schindler első nagy érdeme az volt, amikor elérte, hogy üzeme mellett ácsoljanak barakkokat: így nem gyötörték a rabszolgákat még a gyaloglással is, több idő és energia maradt a munkára. Igaz, kezdetben az új lágerben nem voltak ágyak és alig kaptak enni – ráadásul kínozták őket a mindenütt hemzsegő férgek. A fiú egyébkén még az előző táborban „orvosi kísérlet” áldozata is lett: az SS „orvosa” tetvekkel teli tartályt szerelt a combjára, s hetekig szó szerint ették az élősködők.

Schindler gyárában kétségkívül jobbak voltak a körülmények, s a jóképű, velük is barátságos tulajdonos nemritkán megfordult közöttük. „Jó ember volt – emlékezett rá Gross, hogy mindjárt hozzátegye: – Egyébként pedig ócska ember is. Az ital, a nők és a pénz érdekelték, és – legalábbis kezdetben – azért volt barátságos a zsidó kényszermunkásokkal is, mert tudta, mennyi pénzt tud a munkájukkal keresni. Spielberg filmjét kétszer is láttam. Mint mozi kitűnő, mesteri hollywoodi munka. Mint dokumentáció viszont használhatatlan… Elhallgatja például azt is, milyen fontos szerepet játszott Schindler felesége, Emilie. Ő gondoskodott arról, hogy legyen ennivalónk! Férje, a »herceg«, aki méretre szabott öltönyben, selyemingben járt, angol cigarettát szívott és francia konyakot ivott, nem törődött ilyen »apróságokkal«. Nem Schindler csempészett briliánsokat Berlinbe, hogy vesztegessen és visszakapja Auschwitzba szállított rabmunkásnőit, hanem az asszony. Schindler egyébként azért is tudta elérni, amit elért, mert a Blutorden birtokosa volt. A régi, különösen hű náciknak adományozott kitüntetést viselte, és ez sokat nyomott a latban az SS előtt és Berlinben is…” A szudétavidéki Schindler egyébként 1935-től a nácik megbízásából kereskedőnek álcázva kémkedett, ezért a csehszlovákok halálra ítélték – a német bevonulás mentette meg.

Jerzy a láger felszabadításakor 15 éves volt, 27 kilót nyomott, tífusszal feküdt. Népes családjából egyedül maradt életben. Tragikus módon az a remény is hiúnak bizonyult, hogy viszontláthatja anyját, akit időközben Auschwitzba szállították, de neve szerepelt Schindler híres listáján, azok között, akik visszatérhetnek a zománcgyár biztonságos lágerébe. Az auschwitzi sorakozónál, a névsorolvasásnál azonban nem jelentkezett. A gyengélkedőben fekszik, mondták társai. Az SS embere rájuk parancsolt: kerítsék elő, mert indulnia kell. Az egyik asszony elszaladt, és a saját testvérét hozta magával, Grossnénak kiadva.

Spielberg 1993-as filmjénak alapjául az ausztrál Thomas Keneally jó évtizeddel korábban megjelent könyve szolgált, amelyben Schindler történetét a lista egyik szereplője, Poldek Pfefferberg (amerikai nevén Leopold Page) mondta el neki. Page hosszú éveken át hiába próbált rávenni hollywoodi producereket, rendezőket, hogy filmesítsék meg a páratlan történetet. A könyv megjelenését követően azután Spielberg, akinek irodáját Page tizenegy éven át ostromolta telefonhívásokkal, végül kötélnek állt – s megszerezte első rendezői Oscar-díját.

Ha valaki korábban hallgat Pfef­­fer­­berg-Page-re, Schindler még szerepelhetett volna a róla szóló filmben, de a sajátos emberbarát 1974-ben meghalt a frankfurti főpályaudvarral szemben fekvő, szegényes, egyszobás lakásában, 66 évesen. A háború után sikertelenül próbálkozott üzletekkel Argentínában, hazatérve becsődöltek vállalkozásai Németországban is. A zsidómentésért nemhogy elismerést nem kapott, de sokan árulóként bélyegezték meg. Megmentettjei segítették pénzzel, évente utazott meghívásukra Izraelbe. Ott is helyezték végső nyugalomra, a ferencesek jeruzsálemi temetőjében.

Jerzy Gross a háború után zenét tanult Varsóban, muzsikusként dolgozott Iz­­rael­­ben, végül Németországban nehezen kiperelt, szerény járandóság egészítette ki nyugdíját, amelyet kölni áruházi eladóként szerzett. Ő hunyt el utolsónak, 84 évesen a Schindler-féle lista Németországban élt szereplői közül. Sokáig próbálta elmondani, mi történt vele és társaival, milyen volt a teljes igazság, de érdektelenségbe ütközött. Így nekilátott, hogy iskolákban s egyebütt beszéljen az embereknek arról, amit gyerekként megélt és túlélt. Rokonszenvre talált, de nem kevesen meg is fenyegették. Később ezért a Michael Emge álnéven szerepelt, nem volt elérhető lakcíme, telefonszáma, Tim Pröse is csak közvetítőkön át tudta megkeresni. Az interjúban a kérdésre, boldog volt-e azután, hogy túlélte a holokausztot, így válaszolt: „Boldog soha többé nem lehettem.”