Játék és valóság

Minden osztályban vannak, akik valahogy kilógnak a sorból, rájuk jár a rúd, ők a balhék célpontjai. A mi osztályunkban is volt. Egy alkalommal, matek-röpdolgozat előtt az akkor még újdonságnak számító golyóstollának a hegyét folyékony parafinba mártottuk. Persze a rövidre szabott tíz perc alatt csak kapirgált vele, értékelhetetlen krikszkrakszokat produkált. Végén a matektanárunk gúnyosan meg is jegyezte: „Na végre! Legalább most nem csináltál hibát.” Ekkor hűvös szellő lengette meg a függönyöket meg a trehányul falra ragasztott Rákosi-portrét, és becsúszott a képbe Hoffmann Rózsa és Balog Zoltán, halkan beszélgettek egy keveset, és táskáikból elővettek sok-sok tollat, mindegyiknek a vége be volt forrasztva. Mutogatták egymásnak: zseniális. Azokban a pecekben megoldották a tanulók helyesírási gondjait.

Már akkor is, miként ma, központi téma volt az ifjúság erkölcsi nevelése: „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek.” Kifundáltuk, mi lenne, ha olyan légycsapót bütykölnénk, amelyiken sok, közepes méretű lyuk van, hogy a legyeknek is legyen esélyük. Nekünk működött. Az elvet ma is szeretnék alkalmazni az oktatás környékén, de a megcsontosodott szegregáció ebben még némi akadályt jelent.

Nyári diákmunkák és üzemi gyakorlatok alatt tapasztaltuk, hogy a gyárakban rengeteg ember munka nélkül lődörög, nem csinál semmit. Ebből egy életre szóló tanulságot vontunk le: ezt mi is meg fogjuk próbálni. Ekkor meg mintha Orbán jelent volna meg az osztály légterében: többekkel hosszasan beszélt, érdeklődött a rendszer hosszú távú alkalmazásának esélyei felől.

Általában ilyen zagyvák az éjszakáim, amikor előző nap az ország irányítását maguknak kiverekedő ilyen-olyan miniszterek, helyettesek és egyéb funkcionáriusok agyrémeit, ötletficamait vagyok kénytelen hallani és olvasni. Mi magunk között még csak elvoltunk, és büszkén vállaltuk ökörködéseinket, az egész egy óra múlva már emlékké vált, de ma tízmillió emberrel viccelődnek. Volt még néhány baromság, ami eszembe jutott, de meg sem említem, mert még egyik-másik ötletmagocska termő talajra hullana és szárba szökkenne.

Volt viszont egy április elseje, amikor az egész osztály fordítva vette fel a kabátját, aztán egymás hátán begomboltuk, és vártuk szeretett (sőt tisztelt!) osztályfőnökünket. Időben be is toppant, végignézett a gyülekezeten, és csak annyit mondott: „Ennyi hülyét egy helyen én még nem láttam.” De egy perc múlva már elnevette magát.

Csupán negyven-ötven évvel kellett volna tovább élnie, a Parlamentben ma láthatna eleget...

Gerencsér Emil,
Budapest