Egy ország, két rendszer – Harmincöt éve állapodtak meg Hongkong átadásában

2020. január 16. 22:45 - szerző: Heltai András

1984. december 18-án írta alá Pekingben Margaret Thatcher miniszterelnök a nyilatkozatot, amely szerint Nagy-Britannia másfél század után, 1997-ben átengedi gyarmatát, Hongkongot a Kínai Népköztársaságnak. „Joggal lehetünk büszkék, és bízhatunk a jövőben” – mondotta volt a konzervatív kormányfő. Napjainkban aligha lehetnek büszkék alkujukra a britek, és láthatóan nem bízik a jövőben a jó hétmillió hongkongi nagy többsége sem.

Európából a portugálok jártak arra először – az ő gyarmatuk végül a szomszédos Makaó lett –, de azután a Brit Kelet-indiai Társaság bonyolította századokon át a nagy üzletet, kínai selymet, porcelánt, teát, fűszereket szállítva Európába. Fizetségül – főleg Indiából – ópiummal árasztották el Kínát. Amikor a császárok véget akartak vetni a népbutító-pusztító kábítószer-kereskedelemnek, London hadihajókat küldött, és könnyen győzött. Az 1842-es brit diktátum szerint „örök időkre” át kellett engedni Hongkongot, majd 1898-ban, a második ópiumháború következményeként a fontos kikötőváros körül fekvő területeket, szigeteket is – 99 évre. Így alakult ki és jövedelmezett szépen a brit gyarmatbirodalom egyik gyöngyszeme. Ennek vége lett, amikor a japánok 1941-ben – egy napon az amerikai flotta elleni támadással Pearl Harborban – lerohanták. Hongkong csak 1945 augusztusában került újra a brit korona igazgatása alá. A négy ázsiai kistigris közül azután elsőként épített ki korszerű ipart, infrastruktúrát – hozzá lakásokat a százezreknek, akik a kínai kommunista hatalomátvétel után ott kerestek menedéket.

Hongkongi tüntetések
Fotó: MTI/AP/Vincent Thian

Jóllehet London és Peking kapcsolatai igencsak fagyosak voltak, a nyolcvanas évekre a 99 esztendőre kikényszerített „bérlet” lejárata közeledett, tárgyalni kellett. Thatcher azzal lépett fel, hogy hajlandó elismerni Kína felségjogait a terület felett, ha az brit igazgatás alatt marad. A tárgyalásokon Teng Hsziao-ping, miközben sűrűn használta a protokollterem köpőcsészéjét, a krónikák szerint kínaiul szórt átkokat partnerére, és semmiféle alkuról nem kívánt hallani. Ehhez képest jelentős sikernek tekinthető a többéves tárgyalások után, 35 éve megszületett egyezség: 1997-ben a britek kivonulnak a teljes, így vagy úgy birtokolt területről. Az időközben a többi szigettel, területtel összenőtt Hongkong a következő ötven évben Kína „különleges igazgatási egysége” lesz. Fennmarad a britek által bevezetett jogrendje, benne a polgári szabadságjogokkal, a szólás- és sajtószabadsággal, valamint szabad marad a tőkés gazdaság működése. Kínáé a szuverenitás, de Peking csak a külkapcsolatok és a védelmi kérdések vonatkozásában illetékes. (Az utóbbi biztosítására az átadásnál azonnal be is vonult a több ezer fős kínai helyőrség.)

Érdekes módon a britek a megállapodástól a kivonulásukig tartó 13 éves időszak második felében sok mindent pótoltak, amit gyarmatukon már rég megtehettek volna. Chris Patten – Thatcher volt minisztere (később az EU külügyi biztosa), az utolsó brit kormányzó – alatt törvényhozó testületet hoztak létre, és támogatták a Peking-ellenes demokratikus erőket, pártokat. Kína tiltakozott, és a maga embereit hozta pozícióba, nem kevés sikerrel. Kialakultak a máig tapasztalható és egyre súlyosabb konfliktusokhoz vezető erőviszonyok a szabad Hongkong és a birodalmi politika hívei között. Eközben otthagyta a különleges területet több mint félmillió ember, aki már nem bízott a jövőben.

A kérdésre, hogy miért alkudott meg egyáltalán Kína, legalább időlegesen, a választ a gazdaság adja. A nyolcvanas években Hongkong már nemcsak óriási forgalmú kikötő, hanem a világ egyik legfontosabb pénzügyi központja is volt. Az egy főre jutó nemzeti össztermék 24 ezer dollárra rúgott az akkor ötmillió lakosú területen, ez a negyvenszerese volt a kínainak. Kínának szüksége volt Hongkongra, hiszen még nem lehetett a Világkereskedelmi Szervezet tagja, így termékei csak korlátozottan juthattak ki a világpiacra. A megoldást Hongkong jelentette: kikötőin át szállítva a kínai áru már hongkongi terméknek számított. Ugyanakkor az, hogy a kommunista Kína fennhatósága alatt szabadon működik a piacgazdaság, nagy beruházásokat vonzott Hongkongba – erősítve a Kínai Népköztársaságot. Azt is ott próbálták ki – sikerrel –, hogyan fogadják a kínai fizetőeszközt, a jüant a nemzetközi pénzpiacokon.

1997. június 30-án éjfélkor, amikor 156 év után levonták a brit lobogót, Hongkong gazdasága a kínai gazdaság ötödét tette ki. Napjainkban már alig tizenharmadát, és

az egy főre eső nemzeti össztermék már csak ötszöröse a kínainak.

1997-ben a hongkongi részvénypiacok forgalma a kétszerese volt a kínainak, napjainkban az arány éppen fordított. Bár a kikötőváros is növekedett, a kínai fejlődés páratlan üteme gyorsabb volt. Kína gazdasága már nem függ Hongkongtól, így Peking most másra használhatja birtokát: megmutathatja, hogy a kommunista párt ellenőrzése alatt álló rendszerben úgy is sikert hoz a viszonylag szabad gazdaság, ha közben korlátozzák a politikai és a polgári jogokat.

Úgy tűnik, a 7,4 millió hongkongi többsége nem kíván beletörődni abba, hogy Peking egyre újabb lépésekkel próbálja korlátozni a különleges terület lakóinak az alaptörvényben rögzített jogait. Már 2012-ben voltak tömegmegmozdulások az úgynevezett hazafias nevelés bevezetése ellen, két évre rá az emlékezetes esernyős tüntetések. A diákok az évzárókon nem hajlandók énekelni a kínai himnuszt, és új, az önrendelkezést követelő pártok léptek fel.

Hónapok óta látjuk a nem ritkán százezres tüntetéseket. Kiváltójuk a Pekinghez lojális vezetés által benyújtott törvénytervezet volt, amelynek értelmében gyanú esetén át lehet adni hongkongiakat a kínai igazságszolgáltatásnak. Ez szögesen ellentétes volt a terület Kína által is jóváhagyott jogrendjével, és lehetővé tette volna, hogy eltüntessék a pekingi rendszer bírálóit, polgárjogi aktivistákat, politikusokat, újságírókat. A heves tüntetések után, amelyeknek sebesültjei is voltak, a törvénytervezetet végül visszavonták. A tiltakozók azonban félnek, hogy azt ismét elővehetik, ezért szélesebb demokratikus jogokat követelnek, annak ellenére hogy az ellenzéki jelöltek időközben elsöprő győzelmet arattak a decemberi önkormányzati választásokon.

A kínai vezetés jelezte, hogy szükség esetén rendet csinál. Hszi Csin-ping államelnök szerint „minden kísérlet Kína egységének megbontására azzal végződik, hogy a tettesek testét szétzúzzuk és csontjaikat porrá őröljük”. Ettől talán nem kell tartani, de nyilvánvaló, hogy az egyre keményebben fellépő államhatalom az erősebb. A kérdés az, hogy Kína a saját presztízsét tekinti-e fontosabbnak, vagy azt, hogy ne veszélyeztesse a még mindig jelentős gazdasági előnyöket, amelyekhez Hongkong révén jut.

A terület lakosainak 92 százaléka a kínai etnikumhoz tartozik. Ugyanakkor egy friss felmérés szerint a 18–29 évesek csaknem 70 százaléka hongkonginak vallotta magát – és csak 0,3 százalék kínainak. A lankadatlanul tüntető fiatalok követelik az általános választójogot, az amnesztiát a letartóztatottaknak, a rendőri brutalitás kivizsgálását. Szerveznek időnként Peking-barát tüntetéseket is, hiszen azért akad olyan, aki számára vonzó érzés a felemelkedő világhatalomhoz tartozni.

A különleges terület jelképe, lila orchidea díszíti Hongkong lobogóját. Nyitott kérdés, meddig virágozhat. Az ötven év, amelyre Peking szabadságot ígért, 2047-ben jár le. Nehéz elképzelni, hogy a hongkongiak még ilyen sokáig úgy éljenek, mintha nem is a Kínai Népköztársaság alattvalói lennének.