Hidegvérrel Kecseten – Egy házrombolás igaz története

2018. január 25. 19:26 - szerző: Parászka Boróka

Karácsony előtt egy héttel traktorokkal, munkagépekkel romboltak le egy házat a Farkaslaka községhez tartozó Kecseten a helyiek. A lakók elmenekültek, majd arról adott hírt a sajtó, hogy a sértettek és az elkövetők peren kívül kiegyeztek, az ügy lezárult. Pedig nem.

Az utóbbi időszakban több, a romákat érő atrocitás történt Székelyföldön: Gyergyószentmiklóson 2017 tavaszán gyújtogattak, Maros megyében a tavalyi év végén egy fagyűjtő fiatal férfit lőtt agyon egy rendőr. Ezekhez az esetekhez képest Kecseten viszonylag békés megoldás született – mondhatja az, aki csak távolról ismeri az eseményeket. Közelről azonban egyértelműen látszik: messze még a béke, a méltányosság, és a kárpótlás.

Székelyföld szimbolikus vidékén járunk, Tamási Áron síremlékétől néhány kilométerre. Amerre a szem ellát, nagy műgonddal rendezett portákat, szuvenírárusokat és székelykapukat látni. Minden magyar turista megáll erre, láthatólag a helyiek sokat dolgoznak azért, hogy maradandó, kifogástalan Erdély-élményt nyújthassanak számukra.

A színfalak mögött azonban egy egészen más, kíméletlen világ tárul fel: a kecseti házrombolás nagy nyilvánosságot kapott, de nem ez az első atrocitás. A térségben élők állnak egymással konfliktusban: vagyon- és telekviták izzanak fel újra és újra, helyi vállalkozók küzdenek egymással, akár tettlegességig fajuló összecsapásokban.

A sajtóban az jelent meg, hogy a karácsony előtti házrombolás, egy a falu szélén lakó, a közösségi normákat megsértő roma család miatt történt, amelynek nemrég odaköltözött tagjai a Tamási emlékhelyre érkező turistákat zaklatták, ittak, verekedtek, loptak, erőszakoskodtak a helybéliekkel. Még egy évekkel ezelőtti elkövetett nemi erőszak is felbukkant a vádak között. A következtetés az lett: a tehetetlen hatóságok helyett a „rendtartó” székely falu járt el.

A valóság azonban ezzel szemben az, hogy a lerombolt házban egyetlen nő, a negyvenes évei elején járó, negyven éve Kecseten élő Szász Ilona lakott, hét gyermeke közül hárommal. Három nagyobb gyermeke már családot alapított: ők távoli városokban laknak, nem járnak haza. 16 éves kamaszfia és férje béresként dolgozott és dolgozik, egy több órányi autóútra lévő falu, Gyepes fölötti hegyi tanyán. Otthon két kiskamasz és egy elemi iskolás gyerek, meg a krónikus betegségben szenvedő anya: olyan csonka család, amely különösebb erőszakoskodásra, rendbontásra nem képes. Ilonáról az jelent meg a sajtóban, hogy alkoholista, és a faluban meztelenkedve keltett megbotránkozást. A lerombolt ház mellett épen maradt kis kunyhóban ma is ott él testvére, Gyöngyi. Ő, és a faluban megkérdezettek azt mondják: Ilona nehéz eset, de leginkább azért, mert nem hagyja magát. Ha belekötöttek „visszaszájalt”, vitatkozott. „Olyan is volt, hogy mérgében megmutatta a dolgát” – mondta Gyöngyi, aki hozzáteszi: ha hagyta volna magát a nővére, talán még ma is ott élhetne, Kecseten.

Gyöngyi és férje – akik szintén béresként dolgoznak a lerombolt ház mellett működő istállónál – állítják, a rombolás egy kiskutya miatt történt. A kutyát Ilona gyerekei kapták a távolban dolgozó apjuktól ajándékba, ám a szomszédok elvették tőlük és saját kertjükben megkötözték. A gyerekek sem hagyták magukat, bementet a telekre, és visszaszerezték az ebet. Ezután jöttek erőgépekkel a falubeliek „rendet csinálni”.

Bár több újsághír, riport is megjelent a témáról, a Kecsetről elüldözött család nem jutott szóhoz, ezért megkerestük őket a Gyepes falu fölötti tanyán. Az alig több, mint száz lakosú zsákfaluba késő délután érkezünk, aszfaltozatlan, nehezen járható úton: az egykor szebb napokat látott, ódon házak közül gyanakodva köszönnek ránk az emberek. Mindenki hallott a Kecsetről ideköltözőkről, de óva intenek attól, hogy felmásszunk hozzájuk a hegyre: nem jó ilyenkor arra járni – mondják.

Meglátogatjuk a gazdát, László Lajost, akinek a tanyáján dolgoznak: nincs otthon. Másnap reggel megint Gyepesre utazunk, László Lajos megint nincs otthon – huszártalálkozóra ment, tudjuk meg –, de a gyerekei készséggel felvezetnek a húsz perc járásnyira lévő tanyához.

Szász Ilonáék egy raktárból és egy szűk lakószobából álló épületben fogadnak, itt él a két felnőtt és a Gyepesről elmenekült négy gyerek. Készséggel beszélnek arról, mi történt egykori lakóhelyükön. A támadás – tudjuk meg Ilonától – nem volt előzmény nélküli. Egy éve már, hogy a rombolásban később részvevők zaklatják, fenyegetik őket, hogy költözzenek el a közösségi tulajdonban lévő területről. Az utolsó konfliktus valóban a gyerekek által visszaszerzett kutya miatt robbant ki, akkor a rombolásban résztvevő, illetve azt végig néző húsz-huszonöt ember (pontos számot nem tudnak mondani) közül többen ittasan jelentek meg Ilonáék portáján. Disznóvágás volt a szomszédban, azért is volt kapatos több férfi. Ilonát és a gyermekeit kiparancsolták a házból, de nem engedték elmenni őket: arra kényszerítették őket, hogy végignézzék, hogy az otthonuk összedől, és ahogy a traktorokkal többször végig hajtanak a romokon. A bent lévő javaik közül alig hozhattak ki valamit: Ilona személyes iratai is a romok alatt maradtak, a bútorokkal, ruhákkal együtt.

Miután a házat lerombolták, Ilonát és a gyermekeit végigverték Kecset főutján, és egészen a falutól négy kilométerre lévő Székelyszentmihályig menekültek. Az eseményeket végignézte a falu, de senki sem avatkozott közbe.

A több órán át tartó atrocitás során a tettesek Ilonáék karácsonyi vágásra tartogatott disznójának a lábát is eltörték, azért 200 lejt (12 ezer forintot) kaptak, ebből a pénzből kellett elutazniuk arra a tanyára, ahol Ilona férje béresként dolgozott, és ahol ma is élnek.

Napokkal az események után, immár Gyepesen látogatta meg őket Kovács Lehel, Farkaslaka polgármestere – állítja a sértett nő –, hogy megbékélni hívja őket a székelyudvarhelyi rendőrségre. Ilona kézzel írt megállapodást mutat, amelyről azt mondja: a rendőrőrsön iratták alá. A szerződésen semmilyen hivatalos jelzés, iktatószám nem szerepel. A szöveg szerint Demény István „Kecset falu képviselőjeként” 7000 lejt (400 000 forint) ad át „személyi javak” és „testi sérelmezés ellen” – a sértettek pedig lemondanak minden követelésükről Kecset falu lakóival szemben. A szöveg nem tesz említést a felelősökről, és az okozott kárt sem részletezi.

A tanyasi életről, és további életükről annyit mondanak Szászék, hogy sok a munka: több száz juhra és kecskére vigyáznak gyermekeikkel együtt. Farkasok, medvék járnak a vidéken, megkezdődött az ellés, szó szerint az egész család László Lajos állataiért küzd. Valószínűleg a gazda is látja, hogy lehetetlen a küldetés: bár a házrombolás után friss munkaerőt kapott, január legelején 350 kecskéjét hirdetésben kínálta eladásra. A munkáért cserébe béresei – a két felnőtt, és a gyerekek – élelmet kapnak a gazdától, és azt is megígérték nekik, hogy a már átvett kárpótlást kiegészítik, hogy abból Homoródszentmártonban vegyenek házat.

Kovács Lehel polgármestert a farkaslaki böllérverseny végén, az eredményhirdetésen érjük utol. Igazi farsangi hangulat van: jelen vannak a helyi gazdák, a vadásztársaság emberei, van, aki ősmagyar jelmezben sétál a hentespultok, bográcsok között. A néhány hete lerombolt házra, és a földönfutóvá vált családra itt, most nem gondol senki. „Nincs ügy, nem volt ügy, nem lesz ügy” – vágja rá azonnal Kovács Lehel, amint a hurkák, pecsenyék között a decemberi eseményekre emlékeztetem. Nem akar nyilatkozni, és azt is cáfolja, hogy az elüldözött családnál járt volna, hogy meggyőzze őket, kössenek peren kívüli egyességet. A kárpótlási összegről azonban tud, és arról is, hogy a tervek szerint új házba költöznek majd Szászék. Arra kér: ha meglesz az új ház, tartsak vele, nézzük meg együtt, hogy oldódik meg a főutcán végigvert asszony ügye. Ebben a közös útban kiegyezünk, búcsúzóul még rákérdezek: igaz-e az, amit a faluban mesélnek, hogy már többször beavatkozott hasonló konfliktusokba, hogy ne legyen belőle rendőri ügy. „Én ilyen jó ember vagyok” – ismételgeti Kovács Lehel, szeretem, ha béke van.

Andreea Szabó ügyvéd a székelyudvarhelyi megegyezés után vette át Szász Ilonáék ügyét. Hangsúlyozza: nagyon is van ügy, folyik a nyomozás, és messze még az a pillanat, amíg megnyugtatóan, méltányosan le lehet zárni ezt az esetet. Arra is figyelmeztet: amikor Szász Ilonáék aláírták a megállapodást, senki sem tájékoztatta őket sem a jogi feltételekről, sem a következményeikről. „Nagyon összetett, mi lehet az ügy hátterében, alapos bizonyítási eljárásra van szükség. Annyit mondhatok, hogy a gyerekek számomra kifejezetten introvertált, visszafogott gyerekeknek tűntek” – meséli az ügyvédnő a traumát átélt családdal való találkozását.

A Hargita megyei rendőrség szóvivője, Filip Gheorghe megerősítette: a sajtóban megjelent hírekkel ellentétben az ügy nem dőlt el, hamarosan az ügyészséghez kerül a Kecset-dosszié. Ez meglehetősen gyors eljárásnak tűnik: a gyergyószentmiklósi gyújtogatás ügyében kilenc hónapja tart a nyomozás, de még nem látni a végét, pedig ott is a város szeme előtt zajlott az atrocitás. Elekes Zoltán, a Hargita megyei gyermekvédelmi hivatal vezetője arról tájékoztatott: most folyik a Szász-családban élő gyerekek állapotfelmérése, a hivatal nyomon követi a sorsukat, és igyekeznek megfelelő ellátást biztosítani a számukra. Ez egyelőre nehéz: a vadállatok által látogatott tanyán folyóvíz, villanyáram nélkül, mindentől távol él a család, onnan iskolába sem járhatnak a gyerekek.

Név nélkül több kecseti is szívesen beszél arról, mi történt. „Nem roma ügy ez, hanem telekügy” – állítja egyik forrásunk. Demény István önkormányzati képviselő és testvére lovagoltatással foglalkozik, ahhoz a telekhez nagyon közel, ahol a házat lerombolták. A falubeliek úgy tudják, terjeszkedni szeretnének, ezért nézték ki maguknak az egyébként közösségi tulajdonban lévő telket. Demény Istvánt telefonon kerestük, de ő nem akart a házrombolásról beszélni. Azt viszont elismerte, hogy a 7 ezer lejes kárpótlás saját pénze, az összegbe később „néhányan, valamennyivel még belepótoltak”. Azt sem tagadta, hogy lovagoltatással foglalkoznak, de cáfolta, hogy terjeszkedni szeretnének.

A telek magántelekkén körbe van kerítve, és a decemberi felvételekhez képest jól látszik: noha a lerombolt ház maradékai még ott vannak, a gyerekruhák, egy használt kerékpár a gerendák alatt hevernek, a telken már földmunka folyik.

Deményékkel kapcsolatban azt is mondják a falubeliek, „nagyhatalmú” emberek, akik többször keveredtek már tettlegességig fajuló vitákba, s akiknek a jóváhagyása nélkül semmi sem történik Kecseten. „Nem jó velük ujjat húzni”. Demény Elemér a lovas hagyományőrzés mellett harcművészettel is foglalkozik, ő az Erdélyi Baranta Szövetség alelnöke.

A lovas vonalhoz tartozik, hogy a gyepesi gazda, László Lajos szintén tagja a huszár hagyományőrző egyletnek, kapcsolatban áll Deményékkel. Lászlóról azt mondják a gyepesiek: állandó munkaerőhiánnyal küzd, sorra hagyták ott a több száz juhnak és kecskének otthont adó tanyáját az alkalmi munkások, így neki kifejezetten jól jött, hogy Kecsetről épp Gyepesre kényszerült az elüldözött család.

Nem látni még, hogy záródik az ügy: tényleg otthonhoz jut-e a Szász család, lesz-e méltányos kárpótlás az egész falu szeme láttára történt brutalitás után. Az viszonht biztos: a rendtartó faluban sokan rettegnek a „rendtartók mellett”, és sokan szeretnék eltörölni a nyomait is az eseményeknek. A házrombolás napján tucatnyi Facebook-poszt jelent meg a résztvevőkről, résztvevőktől, szemtanúktól: ezeket néhány nap múlva módszeresen törölték a közzétevők. Néhányat azonban épp forrásaink mentettek el, és küldtek el. Ők névtelenül, de szeretnék elmondani: a helyszínen nem volt ugyan senki, aki Szász Ilona segítségére sietett volna, mert a segíteni akarókat is megfenyegették a tettesek, de elítélik azt ami történt, és nem akarnak hozzá hasonló módon kiszolgáltatottá válni.