Gyermekvadászat után – Rohingya túlélők vallomásai

2018. június 17. 06:53 - szerző: Parászka Boróka

Tömeggyilkosságok, etnikai tisztogatások sajátos, tudatosan komponált, politikai kampányokkal előkészített formája zajlott Mianmarban. „A tiszta vérért” és „tiszta kultúráért” indított akciók áldozatai a térségben élő etnikai és vallási kisebbség, a muszlim rohingyák voltak. Gyerekek és csecsemők váltak tömeges, rituális gyilkosságok áldozataivá. Bangladesben, a világ legnagyobb menekülttáborában jártunk, hogy kövessük, hogyan élhető túl az ilyen leszámolás, mire emlékeznek a hátramaradottak.

Akárcsak egy valódi, gigantikus metropolisz, tülkölő riksák, háromkerekű motorok, egymásba érő forgalmi dugók, túlzsúfolt utcák, szűk sikátorok az egymásba érő lakóterek között, apró vegyeskereskedések a legváratlanabb utcafordulókon. Mindenki rohan valami ismeretlen, beláthatatlan cél felé. A Kutupalong-Balukhali menekülttáborban járunk, ahol semmi sem az, aminek látszik. Az utcák nem valódi utcák, a házak nem valódi házak. Elsivatagosodott dombok veszik körül az Indiai-óceán közelében, a lecsupaszított földhalmokat pedig a dzsungel maradéka fogja körül. 2018-ban az esős évszak előtti hetekben itt él a legtöbb menekült, azok a rohingyák, akiknek drámai érkezéséről, a viharos határfolyón, tengeren való átkeléséről készült képek bejárták a világsajtót.

 

A Kutupalong-Balukhali menekülttábor néhány hónap alatt telt fel, mára nagyobb a kiterjedése és több a lakója, mint a kenyai Kukuma tábornak. Rohamosan nőtte ki magát 2017 véres hónapjaiban, akkor amikor a legutóbbi mianmari humanitárius katasztrófa újabb pokoli, bár sajnos előre látható fejezethez ért. Tavaly 693 ezer ember (köztük 380 480 gyerek) lépte át a határt. A bangladesi kormány eddig több mint egymillió menekültet regisztrált. Akkora ez a tábor, mint Washington DC – figyelmeztet az egyik itt dolgozó segélyszervezet munkatársa. Akkora, mint Washington DC, de a világváros tökéletes ellentétje. Egy ellenvilág, amelyben majdnem ugyanannyi ember lakik, alig szervezett káoszban. Itt csupán túlélnek, a végletekig kiszolgáltatottan.

Ez a barkácsolt menedéktelep teljesen különbözik azoktól a védelmi övezetektől, amelyek Európában vagy az Európához közeli határoknál láthatóak. Nincsenek egyensátrak, vagy bármilyen más szabványnak megfelelő ellátópontok. A fölcsuszamlások, ciklonok, árvizek földjén a rohingyák apró, domboldalba ásott odúkban laknak. Egyik odú a másik fölött: öntörvényű, folyamatosan zúgó, méhkas. Aki nem földbe ásott lukban lel új otthonra, annak bambuszból font kunyhó jut, amelynek oldalát agyaggal és a nemzetközi segélyszervezetektől kapott üres zsákokkal borítják. Ugyanilyen zsákokat töltenek fel homokkal, hogy a domboldalakat megerősítsék. Minden zsákon, gondosan feltüntetve ott van az adományozó segélyszervezet neve. Logók, cégjelzések, jelvények, amerre a szem ellát: olyan mintha a segélyszervezetek mindenütt jelen lennének. Pedig a látóhatárt csak üres zsákok terítik be.

Népes családok élnek ezekben az összetákolt otthonokban: akár 4-10 gyerek és több generációnyi szülő osztozik a szűk tereken. Legyen bármekkora a hangzavar, a nyüzsgés a zsúfolt táborban, mindig érezhető az állandó készenlét. Függönyök, takarók mögül leselkedő tekintetek, sötét sarkokban kuporgó nők, apró rejtekhelyeken bujkáló gyereklányok. Légy biztonságban, amennyire csak lehet, ne mutatkozz, ha nem muszáj, mindig legyen menekülő útvonal: ezek azok a létfontosságú szabályok, amelyeket mindenki ismer, és mindenki betart, aki Mianmarból érkezett.

Fotó: Parászka Boróka

A táborban a legnagyobb kihívás a vízellátás: mivel a menekülők erdőirtásos, elsivatagosodott területen telepedhettek le, alig van természetes és fogyasztható vízforrás. Ha lenne ivóvíz, akkor is nehéz lenne ennyi embert ellátni: az UNICEF adatai szerint Kutupalong-Balukhali térségében napi 17 millió liter vízre van szükség ahhoz, hogy a tábor működhessen, és az elemi igényeket ki lehessen elégíteni. Több, mint hetvenezer kút működik ma, jelentős részük fertőzött, és nem ellenőrzött. 

Azok a nők, akik napközben óvatosan rejtőzködnek a lakóodúk sötét sarkaiban, zokszó nélkül állnak sorba órákon át vízért, a tűző napon. A legnagyobb tömegben a kutak körül lökdösik, taszigálják őket, amíg a napi adaghoz jutnak.  Nem csak a tömegvonzás nagy ebben a zsúfoltságban, nem csak a testek nehézkedése érezhető, a pszichikai terhelés is állandó. Itt nincs védettség, nincs magány, nincs egyetlen egyedül tölthető perc sem az egymillió menekült fantomvárosában.

Fotó: Parászka Boróka

A térhiány állandó és nyilvánvaló veszéllyel jár: az oduk, sufnik, fészerek közé ékelődnek a latrinák, és mindenhol pang, szivárog az ürülék, a vizelet. A gyerekeket folyamatosan fenyegeti a hasmenés: negyven százalékuk krónikusan alultáplált, számukra egy banális fertőzés is végzetes lehet. A legnagyobb veszélyt mégis az úgynevezett „elfelejtett” betegségek visszatérésé jelenti: a tavalyi évben az Orvosok Határok nélkül több, mint kétezer diftériás megbetegedést jelentett.

Versenyfutás az idővel, újabb és újabb, járvánnyal fenyegető kórok jelentkeznek. A túlzsúfolt odúk, a pangó szennyvíz, az állandó vízhiány földjén tavaly felütötte a fejét a kolera is. Ekkora tömegben, megfelelő védekezés és megelőzés nélkül pillanatokon belül katasztrófa alakulhat ki. Egyelőre sikerült megfékezni a bajt. Tavaly 900 ezer dózis kolera elleni oltóanyag volt elérhető  Bangladesben de kérdés az, tényleg védetté válik az, aki veszélyeztetett ebben a kaotikus, átláthatatlan környezetben.

A táborokban egészségügyi ellátóhelyek, szoptatást támogató sátrak, gyerekbarát sarkok is működnek Ezek többségét szintén bambuszbol, deszkából, könnyen elérhető alapanyagokból építették fel, alig valamivel biztosabb körzetek, mint a lakóterek. Az építmények fölött ott lobognak a segélyszervezetek logói, zászlói: IOM, Iszlám Jótékonyság Szervezet, UNICEF, UNCHR, BRAC – és sok sok más jelvény. Még a latrinákra is jutnak nemzetközi logók innen tudni, hogy a düledező budik egyikét épp a WCF (World Care Foundation) támogatja.

Bár a cég- és márkajelek jól láthatóak, bizonytalan, hogy mi zajlik körülöttük, és alattuk. A gyermekbarát sarkok például egészen úgy tűnnek, mintha iskolák lennének, pedig nem azok. Itt nem folyik sem közép, sem hosszú távon oktatás. A bangladesi kormány hivatalosan nem jelentett be sem rendkívüli állapotot, sem humanitárius katasztrófát, így rendkívül korlátozott, hogy a nemzetközi szervezetek hogyan működhetnek. Iskola fenntartására például nincs joguk.

 A gyerekbarát terekbe érkező hivatalos látogatókat azonnal felharsanó kórus fogadja minden sátorban. Tisztelettudóan, jelezve, hogy bár sok a restrikció, azért eredményes munka folyik itt. A „We shall overcome” szól csengőn-bongón, addig, amíg a felügyelő nem inti a vigyázban álló éneklőket csendre. Csont és bőr, súlyos sérülések nyomait magukon hordó gyerekek kapaszkodnak egymásba, és éneklik az emberi jogi ellenállás himnuszát a maguk módján, mint valami bizarr dúdolót, ringatót.

Az egészségügyi ellátóhelyeken gyors és elodázhatatlan beavatkozások történnek. Itt követik például azoknak a csecsemőknek az állapotát, akiket súlyos alultápláltság fenyeget. A veszélyben lévők speciális étrendkiegészítőt kapnak. Egy kis, terápiás célú tápszer adag ötszáz kalóriát biztosít: ez elég lehet az életmentéshez. Sovány anyák etetik lassan türelmesen a náluknál is soványabb csecsemőiket. Lassított felvétel. Ezek a csecsemők már túl vannak az éhség mohó, kapkodó, kétségbeesett fázisán Az evés és az etetés minden pillanatát kihasználják az anyák és a gyerekek. Addig élvezik, hogy van mit enni, ameddig csak lehet.

Fotó: Parászka Boróka

Nem mindenki jut megfelelő segítséghez időben. Húsz perc járásnyira az egyik egészségügyi poszttól, egy domb tetején álló kunyhó körül rémült, fájdalmas hangok fogadnak. A bambuszágak közé font műanyag zsákok (rajtuk az UNCHR jelzése) közül szűrődik ki a torokból felhasadó jajongás. A kunyhó mellett elhaladók felgyorsítják a lépteiket, tovasietnek. Mások épp ellenkezőleg: lelassítanak, várakoznak, hallgatóznak, belesnek. Egy kislány int, hogy lépjünk be. A kunyhó közepén  két hónapos csecsemő fekszik, szürke rongyokba takargatva. Pufók, mozdulatlan kisfiú, szája nyitva, öklöcskéi görcsösen összeszorítva. Három nő térdel körülötte: kettő sírva énekel. Ki és betakarják a kisfiút újra és újra. A fiatalabbik madzaggal köti össze az apró bokákat, majd megpróbálja kisimítani a csecsemőöklöket. Az idősebbik kendővel takarja el az arcát, úgy sír, majd újra és újra kiles a takarás alól. Szembenéz a halállal. A harmadik, alig húszéves nő kővé dermedten ül, ő hallgat egyedül. A csecsemő összekötözött lábaira mered. A semmibe néz, hangtalanul sír, gépiesen int az érkezők és a távozók felé. Ő az anyja.

Halkan suttogó felnőttek érkeznek, részvételnek, és távoznak: az együttérzés gyors rítusai, gesztusai. Apró gyerekek rohangálnak ki és be: a mozdulatlanul fekvő csecsemő körül játszanak, nyugtalanul és értetlenül lesik a mozdulatlan testet. Ha szerencséjük van, őket beoltották: a babával kanyaró végzett. A táborban ugyan széleskörű oltáskampány folyik, de a rohingyák többségét Mianmarban egyáltalán nem oltották be: a frissen érkezők mind védtelenek. A szűk kunyhóban egymást váltó siratók nem gondolkodnak a fertőzésre, a karnyújtásnyira lévő halálra, a gyász idejét élik.

Fotó: Parászka Boróka

Az apa kint, a kunyhó falának dőlve próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlan. Fia egyszerű, megelőzhető, kezelhető betegségbe halt bele. „Hetek óta orvoshoz járunk, ma reggel is ott voltunk, és mire hazaértünk a gyerek meghalt" – magyarázza. Sem az orvos, sem a körzetben dolgozó egészségügyi személyzet nem értette a szülők által beszélt dialektust, nem tudta követni pontosan a gyerek tüneteit sem. Ez is ok lehet annak, hogy a csecsemő nem kapott időben megfelelő ellátást – magyarázza a tolmács – ilyen banális dolgokon is emberélet múlik itt a mianmari-bangladesi határon.

A gyermekhalandóság rendkívül magas a rohingya közösségben: háborús erőszak, járványok, éhezés, vagy „egyszerű" hasmenés, kiszáradás végez a gyerekekkel. Nagyon sok szülő éli túl egy vagy több gyermekének a halálát. A gyakori tragédiákat a hátramaradók pontosan, részletesen, gondosan megválasztott szavakkal mesélik el, gesztusaikban, tekintetükben tehetetlenség, védtelenség és mély gyász.

A veszteségek történeteit követi és számontartja a közösség, ezek a kollektív és a személyes emlékezet részét képezik. Kellő figyelemmel, és szakszerű adatrögzítéssel (amelyre sajnos most nincs idő, nincs mód) itt, a Kutupalong-Balukhali menekültközpontban nagyon sok, a mianmari tömeggyilkosságokra, humanitárius katasztrófákra vonatkozó kérdésre választ lehetne találni.

Fotó: Parászka Boróka

Az itt végezhető munka katonai ellenőrzés mellett folyik, speciális sajtós vízummal lehet ide eljutni. A tábor csak nappal látogatható, márciusban és áprilisban több újságírót is letartóztatnak azért, mert nem tartja be az előírásokat. Nekem tíz nap jut, ezalatt csak érinteni lehet a legfontosabb kérdéseket: tekinthetőek-e a mianmari tömeggyilkosságok egy előre eltervezett és szabályszerűen végrehajtott genocídium részeinek? Milyen bizonyítékaink vannak a kényszermunka táborok és koncentrációs táborok létezésére? Bizonyítható-e, hogy a mészárlásokban résztvevők célzottan, különös kegyetlenséggel támadtak a rohingya nőkre és gyerekekre? Ha igen, mi váltotta ki ezt a fajta erőszakot és mi volt a célja? Milyen összefüggés van a Mianmarban évtizedek óta folyó gyűlöletkampányok, diszkriminációs eljárások és a pogromok között?

A világ akkor figyelt fel a rRohingya válságra, amikor a Mianmar és Bangladesh közötti Naf határfolyón átkelő családokról készült képek megjelentek a nyugati sajtóban. A rohingya ügy az úgynevezett „globális menekültválság" részeként értelmezte a többség: újabb rászoruló menekülttömeg, újabb határátkelés- és menekülés történetek, újabb menekült táborok – a sok sok más európai történet mellett. De amit Bangladeshben látunk, nem egy rövid válságfolyamat csúcsosodása. A most látható katasztrófa több eleme évtizedek óta ismétlődik, a tömeggyilkosságok, a genocídium veszélye előre látható volt. 

Fotó: Parászka Boróka

A rohingyák évtizedek óta áldozatai és szemtanúi a kisebbségi és emberi jogsértéseknek. Az 1940-es évek óta speciális státusszal élnek Burmában. Az 1947-es alkotmány számukra már nem biztosított teljeskörű állampolgári jogokat. Etnikai alapon korlátozta a személyi igazolványok kibocsátását. A rohingyák – etnikai alapon – csak nem-állampogár, vagy „idegen igazolványt" kaphattak. Az első nagy menekülthullám ekkor indult meg, és ekkor érkeztek az első telepesek is Kutupalong körzetében. Az 1982-es állampolgársági törvény szerint a következő kategóriába kellett besorolni minden országban élő embert: állampolgárok, állampolgárok házastársai (társult állampolgárok), honosított állampolgárok és idegenek. A rohingyákat ekkor is az idegen kategóriába sorolták. A 2008-as alkotmány tovább szigorított az előírásokon, a rohingya közösség úgy élt állampolgárság nélkül Mianmar területén, hogy esélye sem volt bármilyen jogi státuszt-védelmet szerezni.

Ez a jogi státuszvesztés a társadalomból való fokozatos kizárással járt. A 2014-es népszámláláson a rohingyáknak választaniuk kellett, hogy bengálinak vallják magukat vagy kiutasítják őket az országból. Azok, akik a bengáli besorolás mellett döntöttek végleg lemondtak arról, hogy állampolgárságot szerezhessenek. A 2015-ös választásokon a rohingyák nem vehettek részt. Ezekben az években izolálták őket teljesen a társadalomból, és ekkor került a többség internáló táborokba. A táborokba internáltak nem hagyhatták el a kijelölt körzeteket, nem is vállalhattak munkát a körzethatárokon kívül. A család- és egészségügyi törvény megtiltotta a többségi  buddhisták számára, hogy más vallású emberekkel házasságot kössenek, a muszlimok (a rohingyák muszlimok) számára pedig kettőre korlátozták a vállalható gyerekek számát. Ezek az intézkedések atrocitások sorához vezetett: megbélyegezték a vallási szempontból vegyes házasságokat, a muszlim nőket állandó terhességi ellenőrzéseknek, vizsgálatoknak vetették alá. A muszlimok egymással is csak hosszas (sokszor évekig tartó) eljárások után házasodhattak. Ezekben az években váltak tömegessé azok a (rém) hírek, amelyek szerint a muszlim közösség tagjai zaklattak, erőszakoltak meg nem muszlim nőket, illetve ekkor szaporodtak el a muszlim nők ellen indított támadások is. A rohingyák a politikai pártok gyűlöletkampányainak kiemelt célpontjává  vált. „Elrabolják a földjeinket, megisszák a vizet, és megölik az embereinket. Megeszik a rizsünket és a közelünkben élnek. El kell különíteni őket. Nem akarunk muszlimokkal élni semmiképpen" – hirdette a buddhista szerzetesek egyik széleskörben terjesztett szóróanyaga. „Szeresd a nemzeted, tartsd tisztán a véred" – ez volt az Arakan Nemzeti Párt szlogenje 2012-ben. (483)

Ebben az időszakban egymást követték a pogromok: 2012-ben, 2013-2015-ben és végül 2017-ben is tömeggyilkosságok történtek. Malajzia és Indonézia lezárta a határait, visszatelepítették az arra menekülők jelentős részét: a zsúfolttá váló határokon hasonló helyzetek alakultak ki, mint amilyeneket a mediterrán térségben lehetett látni ugyanebben az időszakban. 

Az erőszakos cselekmények, megtorlás azonban nem a válsághelyzet kiszélesedése miatt, nem a visszatoloncolt menekültek miatt alakultak úgy, ahogyan alakultak, hanem azért, mert azokat az emberi jogok és kisebbség jogok megsértésének rendszere előzte és alapozta meg. Ezekről Kutupalong lakói – áldozatok és szemtanúk – részletes tanúvallomásokat tudnak tenni. A rendelkezésre álló tíz nap alatt olyanokat szólaltattam meg, akik a jogsértések leggyakoribb, a rendszerre lényegileg jellemző formáiról tudtak beszámolni. A minta – a jelzett körülmények között – nem reprezentatív, de néhány beszámoló is fontos betekintést adhat. Megszólaltattam olyan férfiakat és nőket, akik már több éve, évtizede kényszerlakhelyen vagy koncentrációs táborban éltek. Olyanokat, akik szemtanúi vagy áldozatai voltak katonai erőszaknak. Egyedülálló, özvegy nőkhöz, árvákhoz is ellátogattam, illetve olyan családokat is kérdeztem, akik együtt, családként váltak erőszak áldozatává.

Fotó: Parászka Boróka

A nyugati sajtóban szélesebb nyilvánosságot  kapott, hogy a rohingya nők háborús-szexuális erőszak áldozatává váltak: sokakat megerőszakoltak, teherbe ejtettek a támadó fegyveres erők, katonák. De a szexuális erőszakot atrocitások sora előzte meg, készítette elő, és mindez szabályszerűen zajlott, ismétlődött.

Az erőszakspirál részeként a katonák teljes rohingya családokra támadtak. Először elkülönítették a férfiakat, egy részüket megölték, másokat pedig arra kényszerítettek, hogy életben maradt családtagjaik kínzását, kivégzését nézzék végig. A férfiak elkülönítése után a nőket nyilvánosan megszégyenítették (levetkőztették a szigorú muszlim előírások szerint eltakart nőket, megverték őket), majd megerőszakolták őket. A támadás igazi célpontjai azonban a gyermekek voltak. A gyerekek végignézték szüleik kínzását, a nők megerőszakolását, majd életkoruk szerint különböző módon végeztek velük. A csecsemőket vízbe fojtották, vagy elevenen elégették. Többen beszéltek arról, hogy a fegyveresek kifejezetten vadásztak az anyjuk ölében, vagy hátán hordott csecsemőkre. A tíz év körüli fiúkat pedig ugyanúgy kivégezték, mint a felnőtt férfiakat: agyonlőtték vagy agyonverték őket. Így alakult ki a megfélemlítés és a traumák láncolata, a személyes sérüléseket tetézte a hozzátartozók szenvedésének látványa, a nyilvános, illetve a családtagok előtti megszégyenítés.

Első interjúalanyom egy ötven éves férfi, aki kilenc gyermekével és feleségével menekült Mianmarból Bangladesbe. Kilencedik gyerekük menekülés alatt született. A családfő gyakorlatilag egész életét koncentrációs táborokban, illetve kényszerlakhelyeken töltötte, apjától a hetvenes években vonták meg az állampolgárságát, a hetvenes és a kilencvenes években is internálták. A közbeeső időszakokban némileg javult a helyzet, de végleg sehol nem telepedhetett le. Utoljára 2012-ben került internálótáborba, majd az akkor kezdődő pogromok alatt menekülni kényszerült. Nem mondott le arról, hogy mianmari állampolgárságot kapjon: vissza készül, ahogy mondja, a hazájába. „Van szemem, de itt vak vagyok, nem látok előre, nem látom a jövőt" – magyarázza, és arra is kitér a többszörös kitelepített, mit jelent a honvágy, az otthon, a hazatérés

Második, 38 éves interjúalanyomat többször bebörtönözték, megkínozták. Térdébe kést szúrtak a katonák, hogy ne tudjon elmenekülni, amíg amíg nem fizet érte váltságdíjat a családja. Egyedül maradt feleségét folyamatosan zaklatták és megerőszakolták a katonák, majd arra kényszerítették a faszénnel kereskedő férfi társát, fizessen érte 400 dollár válságdíjat. „Mit akarok? Hazatérni a hazámba állampolgárként. Azt akarom, hogy a bebörtönzött rohingyákat engedjék szabadon. De mindenekelőtt igazságot akarok a meggyalázott feleségemnek” – válaszolja határozottan a kérdésere, mi jelenten kiutat jelenlegi helyzetükben 

A férfiak, akik ellen a fegyveres erők már régóta hajtóvadászatot folytattak, gyakran azzal a reménnyel hagyták magukra a családjukat, hogy a katonák utánuk, és nem a hátrahagyott nők és gyerekek után mennek majd. Ez a stratégia azonban nem vált be: a nők elleni támadásokat demonstatívan hajtották végre a vérengzésekben résztvevők, így ezzel is megalázták az eseményeket távolból követő férfiakat.

Egy 24 éves férfi későn döbbent rá, hogy falujuk ostrom alatt áll. Családi házát, és benne fél éves fiát hagyta hátra, úgy menekült, de futás közben meglőtték: mozgásképtelenül, a háztól néhány méter távolságra kellett végignéznie, hogyan ég le az otthona, hogyan hal tűzhalált a hátrahagyott csecsemő. 

Fotó: Parászka Boróka

Két kamaszlánnyal is találkozunk: nekik minden családtagjuk odaveszett. Miután az  apjukat elrabolták, a lányok képtelenek voltak előteremteni a váltságdíjat, és csak az apjuk megcsonkított holttestét kapták vissza. A lányok egyikével hosszú idő után kerültek újra védett környezetbe. Apjuk halála után ketten menekültek, és pénz nélkül értek a bangladesi határra. Heteken át várakoztak a Naf partján, mert az embercsempészeket nem tudták megfizetni. Végül egy idősebb nő sajnálta meg őket, aki szintén elvesztette a szeretteit: ő fizette a lányokra eső részt az embercsempészeknek, vele hagyták el Mianmart, vele érkeztek a menekülttáborba. Ma is együtt élnek, hasonlóan sok más újraszerveződő családhoz. Ez az újrarendeződés része a közösségi életnek, a trauma feldolgozásnak is: egyedül maradt anyák gyermekeiket, árvák szüleiket pótolják így, amennyire lehet. 

Az erőszakról szóló történetekről szertartásosan, széles körű hallgatóság előtt, nyíltan beszélnek a túlélők. Az áldozatokkal védett körülmények között szeretnék interjút készíteni, de nem sikerül olyan segélyszervezetet találni, amelynek lenne traumakezelő programja. Bár van néhány ilyen jellegű kezdeményezés, a sajtóval való kapcsolattartás nem rendezett. Az egyik jogvédő szervezet munkatársa azt tanácsolja: keressek magam interjúalanyt, és lehetőséget a beszélgetésre. Nem nehéz feladat, az emberek sodornak egyik kunyhóból a másikba, mindenkinek van elmondani, elpanaszolni valója. Az egyik tábori körzet képviselője hosszú listát mutat nevekkel, adatokkal, kit mikor, hol bántalmaztak, erőszakoltak meg. „Azt akarjuk, hogy a világ tudjon arról, ami velünk történt" – magyarázza képviselő a hosszú névsort lobogtatva. 

Olyan, mintha a rémségek kertjében járnánk, ahol a cél az, hogy minél borzalmasabb és izgalmasabb történeteket kínáljanak. Esély sincs az intimitásra, vagy arra, hogy részvétét fejezze ki az ember. Hogy kapcsolat jöjjön létre a beszélő és a hallgató között. Az interjúalanyok fáradtak és mélyen traumatizáltak. Elvesztették a teljes korábbi életüket, szeretteiket, megalázták, megkínozták őket. Fizikailag is érzelmileg is tönkrement, kiüresedett emberek, akiknek hosszútávú, szakmai segítségre lenne szüksége.

"Amikor összegyűjtöttek bennünket két helikopter érkezett. Északról Délre vittek bennünket, és láttam, ahogy a tíz év körüli fiúkat lelövik. Láttam a holttestüket, ahogy elhaladtunk mellettük. Sorba rakták a tetemeket és elégették őket"

Egy tizenöt éves lány arról mesél, hogyan ölték meg a szeme láttára az anyját, a nővéreit és azok gyerekeit. Ő maga is megégett, súlyos sérülései ma is játszanak. Nagyon sok rohingya nő vált ily módon megbélyegzetté: arcukon, testükön ott a lángok nyoma. Ezeket a nőket kirabolták, szemük láttára végeztek a családtagjaikkal (elsősorban a gyerekekkel), nyilvánosan megszégyenítették, majd megerőszakolták őket. Önvédelemre szinte semmi esélyük sem volt. A kamaszlány, akivel beszélgetek, egyike azon keveseknek, akik el tudtak menekülni. Már többször mesélt a sajtónak a megpróbáltatásairól, de mint mondja: így sem változik semmi. Egyetlen üzenetét tudom elhozni: a rövidtávú figyelem nem jelent semmit. A drámai hírek, a főcímek, a megrendítő fotók sem segítenek. Az elszórtan publikált rövid beszámolók mögött  hosszú lefolyású drámák vannak, és jóvátételt, változást csak a hosszú távú figyelem és megértés hozhatna a túlélők számára. 

„A mi falunkat is felgyújtották, ezért a házakat hátrahagyva a folyó felé menekültünk. Amikor elértük a vizet, összegyűjtöttek bennünket. A katonák egy csoportja körülvett bennünket, a többiek gyújtogattak. Beleállítottak a vízbe, majd a szemünk láttára lelőtték a férfiakat. Aztán visszavittek bennünket, nőket a házakhoz, levetkőztettek, megaláztak. Többeket felgyújtottak, halálra égettek."

A gyermekek elleni erőszak nem véletlen, nem járulékos esemény a mianmari eseményekben, hanem szándékos bűntettek sorozata volt. A Kuthpalong-Balukhali táborokban hallott történetek arra engednek következtetni, hogy a korábbi évek politikai kampányai, a „tiszta vért" követelő propagandaanyagok közvetlen összefüggésbe hozhatóak azzal, ahogy a térségben erőszakoskodó fegyveresek viselkedtek.

Négy gyereket, unokáikat nevelő idős házaspárnál járok: fiúkról hosszú ideje nem tudnak semmit. Elrabolták, börtönben van vagy koncentrációs táborban él, de lehet, hogy meghalt – magyarázza az idős asszony, aki legkisebb, kétéves unokáját ringatja. Egy éve katonák támadtak a falura. Csak a menye volt otthon, az akkor egy év körüli kislánnyal, a család többi tagja az erdőben dolgozott. Az anyát lelőtték, majd – mondták – többször belelőttek a hátán, a hordozóban lévő kislányba. Csak akkor mentek el, amikor a kislányt is halottnak hitték. A később visszatérő nagyszülők fedezték fel, hogy a gyermek él. Különösen szerencsés túlélőnek tartják a gyenge, alultáplált kislányt, akinek testvéreivel (a legidősebb is alig múlt tíz éves) Bangladesbe menekültek. „Nincs minden rendben most sem – mondja a nagyapa. A kislány renget sír a mai napig, nyugtalan, nem fejlődik. „Nézze meg – kukkant be a szomszéd a szűkös, hat embernek otthont adó, bambuszból, zsákokból tákolt kalibába – görbék a lábai, azért görbék, mert nincs mit egyen." Csak egy kis tápszer kéne, hogy erősödjön, teszi hozzá szabadkozva a nagyanyja, magát is nyugtatva, „kis tápszer és minden megoldódik".

Fotó: Parászka Boróka

A katonák rendszeresen közszemlére tették a megölt emberek holttestét, a gyerekekét is, hogy megfélemlítsék a még élőket. Fiatal, a húszas éveiben járó nő mesél erről, inkább magának, mint nekem. Mintha siratóban lenne, úgy mondja fel az emlékeit, mint egy gyászverset. Halk, monoton hangon, nem néz senkire. Lassan peregnek a szavai, szünet nélkül beszél. A tolmács megkövül, nem fordít, nem zavarja az emlékezőt, ahogy a családtagok, a gyerekek meggyilkolásáról, a nemi erőszakról beszél. Pontosan, részletesen, a kegyetlenség minden gesztusát sorravéve. Úgy zárja le az emlékezést, ahogy elkezdte, nem pillant körbe, egyedül van, hiába üljük körül. Húga szintén megpróbál beszélni, de elakad az első mondatnál, sírni kezd. Hagyjuk, nem kérdezünk, némán üljük körbe. 

Négy gyermek anyja mondja el, hogy gyilkolták meg három fiát, férjét a szeme láttára. Harminc év körüli nő, testén súlyos égési sebekkel. Minden férfinak meg kellett halnia a családjából a két és az öt éves fiúknak sem volt kegyelem. Az egyetlen életben maradt hozzátartozója hét éves lánya, akinek a szeme láttára erőszakolták meg az anyát, s aki szintén súlyosan sérült. A kislány volt a legerősebb: ő vonszolta ki a rájuk gyújtott házból a nőt, akinek a teljes teste megégett, ő bújtatta a rizsföldön napokon át, szerzett segítséget  ahhoz, hogy Banglades felé tovább menekülhessenek. És ő volt az, aki koldulni kezdett, amikor anyja összeesett az úton. Ebből, az összekoldult pénzből jutottak el aztán autóval Kutupalongba, itt mentették meg a súlyos, elgennyesedett sebektől szenvedő nőt. 

„Az egyik katona kivette a kezemből a két és fél éves fiamat és beledobta a tűzbe. A másik, öt éves fiamat, kegyetlenül megverétk, majd belefojtották a folyóba. Engem hetedmagammal visszavittek a faluba, ahol a katonák elvették a pénzünket, ékszereinket, mindenünket. Amikor odaadtunk nekik mindent, levetkőztettek, megerőszakoltak a hét éves lányom előtt."  

Van bármi, ami segíthet most neki? – keresem a szavakat, gesztusokat, amelyekkel támogatni tudom. Nincs szemkontaktus, nincs segítség a gyászban. Végeláthatatlanul követik egymást a kegyetlenkedésekről szóló beszámolók a tűző naptól átforrósodott kunyhókban, odúkban. „Most itt vagyunk, de nem itt élünk” – búcsúzik a három gyermekét gyászoló anya – „ez már nem élet, és számomra többé nincs is élet”.

Az ottjártunk utáni hetekben érkezik a viharos esős évszak. Mindenki arra számít, hogy sok-sok agyagos földbe ásott otthont elmos majd, sok lesz a halálos áldozat. Próbálunk tenni ellene – magyarázza az egyik segélyszervezet munkatársa, de kevés az eszközünk, és ezek az emberek már megszokták a halált.