Tart a csend – Taktikai küzdelem az oszakai csúcson
Emlékezetes, hogy néhány hete megegyezés nélkül szakadtak meg a kínai–amerikai kereskedelmi tárgyalások, amit dacos amerikai lépések és még dacosabb fenyegetések követtek. Washington feltette a COCOM-lista mai utódára a Huawei nevű óriásvállalatot, míg az elnök azzal fenyegetőzött, hogy a még keményebben meg nem vámolt maradék kínai exportra is rápakolják a 25 százalékos tarifát. Egy ideig mintha az sem lett volna biztos, hogy Hszi Csin-ping kínai államfő elutazik Oszakába, erre az esetre Donald Trumpnak külön zsarolókészlete volt. A világmédia pedig hetekig azt próbálta összegezni, mit nem szállítanak az amerikai vállalatok a Huaweinek, s attól neki miért lesz rossz.
Végül a két államfő nyolcvan percen keresztül tanácskozott. A legfontosabb, hogy megegyeztek a tárgyalások folytatásában. A legnagyobb figyelmet s egyben meglepetést is azonban az váltotta ki, hogy Trump bejelentette, az amerikai vállalatok továbbra is eladhatják a termékeiket a Huaweinek. A különböző médiumok nagyon eltérően értékelték ezt. Leginkább is abban volt a megosztottság, hogy pontosan kinek a kérése előtt hajolt is meg az elnök. A szavaiból ugyanis az derült ki, hogy nemcsak a kínai elnök kérte erre, hanem igen nagy erővel maguk az érintett amerikai vállalatok is.
Miközben az elmúlt hetekben a médiumok szépen sorra vették, hogy az amerikai intézkedés miért is nagyon rossz a kínai vállalatnak, arra kevesebb figyelem irányult, hogy az pontosan ugyanolyan rossz az amerikai vállalatoknak is. Miért is lenne jó az a Google-nak vagy a Microsoftnak, ha nem adhatják el a termékeiket? Vagy hosszabb távon gondolkodva: miért is lenne jó nekik az, ha a kialakult helyzetre való tekintettel az ő technológiáik területén kiemelt fejlesztések indulnának meg Kínában? Vagy még hosszabb távon gondolkodva: miért lenne jó az bárkinek, hogy technológiai kulcságazatokban az emberiség két, egymástól elszigetelt folyamatban fejlődne?
Túl erős hurrát nem lehetett hallani Kínából. Ennek részben az az oka, hogy a meccset még nem játszották le, de csak részben. Ahogy az Egyesült Államokban, úgy Kínában is érzik a változás szelét. A pénzügyi válságot követő átrendeződés nem technikai alkalmazkodást igényel a nagy országoktól, hanem új pozíciót kell felvenni egy olyan játékban, amelynek senki sem ismeri a szabályait. A liberális világrend szempontjából nézve ma már szinte mindenki „revizionista” vagy legalábbis szelektíven konzervatív.
Kínában zajlott, valamennyire még ma is zajlik egy belső vita arról, hogy mennyire kell alkalmazkodniuk, mennyire célszerű öntudatosan fellépniük a nemzetközi kapcsolatok világában. Ezek a kérdések azonban teljesen új dimenziót kaptak, amikor Donald Trump sípszavára elindult a kereskedelmi háború, melynek mai tudásunk vagy reményeink szerint valamilyen formális, a két hatalom közötti megegyezés vethet véget. Ismeretes, hogy a kínai történelmi tudatot jelentősen formáló tények a még a 19. században kötött „egyenlőtlen szerződések”, melyekkel az akkor erősebb gyarmatosító hatalmak súlyosan, máig hatóan megalázták és visszavetették az országot. Vagyis ideologikusan közelítve meg a kérdést, arra nem számíthat senki, hogy Kína „egyenlőtlen szerződést” fog kötni.
Ez persze csak egyfajta romantikus kerete a történetnek. Egyértelműen arról van szó, hogy az amerikai vezetés szerint Kína látványos felemelkedése az ő farvizükön történik, s ma már az is benne van a perspektívában, hogy a tisztességtelen előnyökkel élve egyre több területen válnak a kínaiak erős versenytárssá. A kínaiakban viszont uralkodik az az érzület, hogy nem itt tartanának, ha a nyugati, az orosz és a japán hatalmak nem akadályozták volna tisztességtelen eszközökkel a fejlődésüket. Természetesen itt nincs mindenki számára elfogadható igazság. Keverednek az érvek, merevednek a hozzáállások. Sok múlik azon, ki miben és mennyit enged, ki miben és mennyit tud kikényszeríteni a másikból.
A kínai vállalatok elleni amerikai támadás mindenesetre egészen új jelenségeket produkál a világ számára. Kezdődött a zömmel állami tulajdonban lévő ZTE nevű telekommunikációs céggel. Azon kapták őket, hogy Iránnak adtak el olyan eszközöket, amelyekben amerikai komponensek is voltak, s megtiltották az amerikai cégeknek, hogy bármit is eladjanak nekik. Elsősorban a ZTE eszközeiben használt amerikai csipek miatt lényegében kiütötték a vállalatot. De nemcsak őt, hanem alapvetően mindenkit, akivel szerződésben voltak hálózati eszközök szállítására. A negyed világot. A kínai kormány interveniált, mindenki gyorsan felfogta, miről van szó, s kemény feltételekkel, de gyorsan engedélyezték a további eladásokat.
A kínai lapok akkor elkezdtek arról írni, hogy az iráni szankciókra való hivatkozás újszerű, szerintük nem tisztességes jelenséget tett le a világ asztalára. Egy országban hoznak egy törvényt, amelynek következtében egy másik ország vállalata nem adhat el egy terméket egy harmadik ország vállalatának. Ezután jött a Huawei pénzügyi főnökének, az alapító lányának őrizetbe vétele Kanadában, amerikai kérésre. Az iráni ügyet kicsit még jobban megcsavarták, a sztori nyitott, meglátjuk, mi történik.
S csak ekkor jött a Huawei-ügy, amelynek kapcsán világosan kiderült, hogy a megtiltósdi kétélű fegyver. Valószínű, hogy a kínai államfő is kérte Trumptól az intézkedés megszüntetését, de az amerikai elnök világosan megmondta, hogy az amerikai vállalatok lobbiztak erősen ezért. S az ügynek a visszavonással valószínűleg nincs is vége, nem vették le formálisan a listáról a Huaweit, csak „hagyják” a cégeket kereskedni velük. Néhány nap elmúltával a legjelentősebb nyugati gazdasági lapok mind arról írtak, hogy Trump bejelentését kínai oldalról néma csend fogadta. A csend most is tart.
Valószínűleg az történt és történik, hogy amikor megtiltották az amerikai cégeknek a termékeik Huaweinek való eladását, a kínaiak minden szinten, a kkv-któl a kormányig, kidolgozták a katasztrófa-forgatókönyveiket. Most nyilván örülnek ugyan magukban a változásnak, de a vésztervek maradtak érvényben. A tény, hogy olyan partnereik vannak, amelyeket bármelyik pillanatban leállíthat az amerikai kormányzat, piacon kívüli megfontolásokból, nyilván mély nyomot hagyott bennük. S erre persze lehet azt mondani, hogy a kínai kormányzat is bármikor megtehetné ezt, s ez igaz, csak még nem tette meg. Ez nagy különbség a jelen helyzetben, s a piaci világ feltehetően folyamatosan töri is a fejét rajta.
A katasztrófa-forgatókönyv lényege pedig a saját fejlesztések felgyorsítása néhány technológiai ágazatban. A legtöbbet ezek közül a csipekről, illetve a telefonok operációs rendszereiről beszéltek az utóbbi időben. A csipipar különösen érzékeny lesz ebből a szempontból. Vannak ugyan speciális csipek, amelyek előállításában a kínaiak nem járnak nagyon messze a világ élvonalától, összességében azonban 10-15, egyesek szerint akár 20 évvel is el lehetnek maradva. Máris vannak azonban jelei a nagyobb pénzátcsoportosításoknak, s jól érzékelhetően fokozódott ezen a területen az agyelszívás, elsősorban Tajvanról, de egyéb távol-keleti országokból is.
Az Egyesült Államok azonban nem csak a kereskedelmi háborúval nehezíti meg a kínai felemelkedés folyamatát. A Trump-adminisztráció új térségbeli stratégiát is felvázolt az idők során, amellyel elsősorban a kínai Övezet és Út Kezdeményezést igyekeznek ellensúlyozni, bár erőteljes biztonsági elképzelések is vannak benne. Az egészet „indo-csendes-óceáni stratégiának” hívják. Ebben a korábbi „ázsia–csendes-óceáni stratégiához”, illetve a Barack Obama időszakához fűződő „ázsiai fordulat” elképzeléseihez képest nagyobb hangsúlyt kap India, eszközként pedig a beruházások ösztönzése.
Oszakában a nagy tűzijátékhoz képest valamivel kisebb figyelmet kapott a Narendra Modi, Abe Sinzó és Donald Trump közötti hármas csúcs, bár a pekingi megfigyelők tekintetét valószínűleg nem kerülte el. Néhány napja a dél-koreai elnök is arról beszélt, hogy országa stratégiája szorosan kapcsolódik az amerikaiak „indo-csendes-óceáni stratégiájához”. De hogy annyira egyszerű se legyen a képlet, lebonyolítottak indiai–kínai–orosz csúcstalálkozót is. / Krajczár Gyula
