Felejtsd el ’68-at! – Sok olvasat, szerény érdeklődés

Még Franciaországban is, amely mégiscsak „1968” egyik kitüntetett helye volt, az ötvenedik évforduló igen csendesre sikeredett. A kötelező köröket megfutották az újságok, a tévéműsorok, volt néhány kiállítás és egy-két rendezvény. Olyan eseményről beszélünk, amely a korban a lehető legmélyebben megosztotta a társadalmat. Mi sem bizonyítja jobban viszont a történet kihűlését, érdektelenné válását, mint hogy mára konszenzus alakult ki körülötte. Egy mostani felmérés szerint a franciák több mint kétharmadának „pozitív képe van” ’68-ról, nemcsak nagy többségükben a baloldaliaknak, de még a jobboldaliaknak is.

Már a negyvenedik évforduló is távolinak tűnik, amikor komoly viták folytak. Igaz, inkább csak 1968 apropóján, mintsem 1968-ról. 2007-es elnökválasztási kampányában Nicolas Sarkozy helyezte „komplexusok nélküli” jobboldali offenzívájának célkeresztjébe ’68-at. A francia konzervatívok új hulláma is ott találta meg támadásának sarokkövét, ahol az amerikai, a célkeresztbe a „hatvannyolcasság” került. Persze egy nagyon sajátosan értelmezett ’68, hiszen nem a libertárius szocialistákat kellett legyőzni a kulturális hegemóniáért vívott harcban, hanem a balliberális uralkodó közbeszédet.

„’68 májusa erkölcsi és intellektuális relativizmust kényszerít ránk – mondta Sarkozy a kampányban. – ’68 örökösei ma is azt állítják, hogy minden ugyanannyit ér, hogy nincs különbség igaz és hamis, jó és rossz között, elhitetik velünk, hogy nem létezik erkölcsi hierarchia, nincsenek is erkölcsök, nincs hierarchia, egyáltalán nincs semmi! Figyeljék csak meg, hogy a pénz kultusza, a rövid távú profit, a spekuláció, a pénzügyi kapitalizmus visszásságai mind a hatvannyolcas értékeknek köszönhetők.”

’68-nak mint a fékeveszett gazdasági liberalizmus szálláscsinálójának a leírása nem új jelenség. A tízéves évfordulón az akkor még guevarista Régis Debray beszélt először könyvében a „tőke cseléről”, azaz arról, hogy a hatvannyolcas diákok a kapitalizmus modernizációjának voltak az öntudatlan ügynökei csupán. „’68 zseniális módon hajtotta vége a tőke kívánságait, azaz ledöntötte a tabukat. ’68 a bölcsője az új burzsoá társadalomnak.” „A burzsoázia politikai és ideológiai lemaradásban volt saját gazdasági fejlődésének logikájához képest, a szuperstruktúrát megelőzte az infrastruktúra.”

Ma pedig már a régi vágású baloldalon is ez a ’68-kép uralkodik. Míg a jobboldal „az erkölcsök végzetes relativizálódásáról” beszél, addig a baloldal már nem elégszik meg egyszerűen annak leszögezésével, hogy ’68 némely radikális eszméjét és gyakorlatát a „piac” javára forgatták ki és hasznosították újra, hanem azt is állítja, hogy a mai kapitalista társadalom távolról sem ’68 aspirációi kisiklásának és bukásának eredménye, hanem éppen ellenkezőleg, a megvalósulása ’68 legmélyebb tartalmának. Ebben a szemléletmódban ’68 nem más, mint a modernitás adaptációja a kapitalizmus új szakaszához. A kapitalizmus tavaszi nagytakarítása.

Ha ez 1968, akkor persze nem csoda, ha nem nagyon ünnepli senki. Némileg hasonló a helyzet, mint a magyar 1956-os megemlékezésekkel; ami valójában történt, azt nehéz megünnepelni, ezért valami hamis képet kell nyújtani, amelynek a következménye a megemlékezés végtelenül sematikus, üres, színtelen volta lesz. Ami az 1968-as történésekben a legérdekesebb, a társadalmi hierarchiák megremegése, az finoman fogalmazva sem divatos manapság. Marad 1968 mint „kulturális forradalom”, amelyben politikailag semmi lényeges nem történt, ami pedig esetleg mégis megtörtént, az inkább sajnálatos. A diákok nyilvánvalóan összevissza beszéltek mindent, a munkások meg inkább hallgattak. A fiatalok lázadtak, de hát a fiatalok már csak ilyenek. Az egész nem terjedt túl Quartier Latinen. Nézzék meg, mi lett a volt hatvannyolcasokból.

Az is nyilvánvaló, hogy ’68-nak ehhez az olvasatához a figyelembe vett események igen komoly korlátozását kell elvégezni. Például időben a lehető legjobban le kell szűkíteni. A francia elnevezés, a „mai”, vagyis május, jó eszköz erre. Egy szót sem kell így ejteni arról, hogy a robbanásszerű „váratlan” eseményt mégiscsak megelőzte másfél évtizednyi teoretikus mozgolódás, a kritikai elmélet, az antisztálinizmus, az antikolonizáció, a marxizmus különböző válfajainak iskolái. Így viszont ’68 pusztán csak „kitört”, mint derült égből a villámcsapás.

Érdekes logikai ellentmondás továbbá ’68-at csupán a „fékevesztett individualizmus”, a „kulturális relativizmus” szálláscsinálójának gondolni, hiszen a fogyasztói társadalom jelenségei mindenütt kialakultak, akár volt ’68, akár nem. Nem beszélve arról, hogy ezek a jelenségek már ’68 előtt is léteztek. Még az is lehet, hogy mindez a kapitalizmus modernizációjából származik, nem pedig a tőzsdét felgyújtani akaró balos diákok mozgalmából. Ebben az olvasatban minden, ami később történt, az feltétlenül „’68” következtében jött létre. Mondjuk ennél kifinomultabb logikával is találkoztunk már.

Hogy készen álljon a mai főzet, ahhoz még egy dolog szükséges, maradéktalanul félre kell tenni mindazt, amit 1968 szereplői annak idején mondtak, gondoltak és cselekedtek. Ez nem olyan könnyű, hiszen a szereplők jórészt még élnek, de nem lehetetlen. „A forradalmi szimbolikával átitatott szövegek, melyek jellemzők voltak a mozgalomra, valójában rosszul fejezték ki azt” – mondja egy mai „szakértő”, aki jobban ragadja meg a mozgalom „értelmét”, mint maga a mozgalom.

Hogy ezt lehet, annak az az unalomig ismert jelenség az oka, hogy azok a hatvannyolcasok, akik a jelen sztárjai, bűnbánatot gyakorolnak. Pontosabban azokból lehettek sztárok, akik a bűnbánatot kötelezően, sokszor és nyilvánosan gyakorolták. „Szörnyű dolgokban hittünk, de már nem hiszünk bennük.” „Mi csináltuk ’68-at, de ígérjük, hogy nem kezdjük újra.” Ezzel ’68 mint történelmi esemény persze depolitizálódik, elveszti minden történeti jelentőségét, s a politikából a morál szférájába kerül. A dolog szinte tragikomikus paradoxona, hogy a megtértek ma nagyjából annyira toleránsak, mint maoista korukban voltak. Számukra mindenki vak, ostoba, „totalitárius”, aki nem örül 1968, a forradalom vereségének, aki nem mondott le korabeli elveiről, sőt esetleg még ma is kész tenni értük.

1968-at már a nyolcvanas évek eleje óta sokan individualista életmódforradalomként, a modern világ születési dátumaként, a kapitalizmus új korszakának nyitányaként emlegetik. Az akkori események ilyenfajta spiritualizálását persze éppen a történeti 1968 fizeti meg. Az illúziókkal, örömökkel és csalódásokkal teli történet ma már kőkorszaki sztorinak számít, nem is nagyon érdekel senkit. / Balázs Gábor