Épül a metropolisz – Párizs mindig Párizs lesz?

2019. szeptember 18. 18:00 - szerző: Balázs Gábor

„Párizs jövője a külvárosai.” Sokszor hallani Franciaországban ezt az első hallásra talán meghökkentő mondatot. Pedig tulajdonképpen tényleg erről van szó: a francia város akkora átalakulás előtt áll (vagy inkább e folyamat elején), amelyhez csak a Párizst modern nagyvárossá tevő Haussmann-féle hatalmas munkálatok hasonlíthatók az 1860-as évekből. Világvárost építenek, pontosabban: metropoliszt.

Párizs a középkori városfejlődéstől kezdve tulajdonképpen mindig ugyanazt az utat járja be: a várost fallal veszik körül, mely lassan szűknek bizonyul a lakosok számára. Ez először igen túlzsúfolttá teszi a települést, majd megindul a lassú kitelepedés. Fülöp Ágost, V. Károly, XIII., majd XIV. Lajos, végül Adolphe Thiers erődítményei után a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben épült ki a modern idők városfala, az úgynevezett boulevard périphérique, azaz a Párizst körbevevő (belső) autópálya-körgyűrű.

Mindez azt is jelenti, hogy Párizs sikerrel zárta be önmagát: a nagy, Haussmann-féle átalakítás – ekkor jött létre a mai, széles sugárutas, elegáns, modern nagyváros – óta a határok nem változtak. A francia főváros alighanem a legkisebb a világ nagyvárosai közül: 105 négyzetkilométernyi területe (és ebben már benne van két hatalmas park vagy inkább erdő, a Bois de Boulogne és a Bois de Vincennes is) hatszor kisebb Madridénál, kilencszer kisebb, mint Berliné, sőt ötször kisebb, mint Budapesté, Londonról már nem is beszélve. Ezen a területen zsúfolódik össze 2,1 milliónyi lakos, s ez hatással van az ingatlanok nagyságára és árára egyaránt.

Mindez persze „kívülről” alig látszik: a külföldieknek, de a franciák nagy részének is „párizsi”, aki a párizsi régióban lakik, amely nyolc megyéből és nagyjából négyszáz településből áll. Ez a 12 millió lakosú régió kétségtelenül urbanizációs, városfejlődési valóság immár, amely azonban politikai és adminisztratív kifejeződésére vár: ez a Grand Paris, a Nagy-Párizs-koncepció.

A követ az állóvízbe még Nicolas Sarkozy frissen megválasztott köztársasági elnök dobta be 2007-ben, ciklusának legelején. Elképzelései szerint itt az ideje megfeleltetni egymásnak ezt a két realitást: a 12 milliós párizsi régió valóságát és annak adminisztrációját, urbanisztikai irányítását, berendezését. A dolog annál is meglepőbb volt, mert egy jobboldali elnöktől érkezett az ötlet – eddig az ilyen elképzelések mindig a baloldal tervei voltak.

A leginkább érintettek, azaz a Párizshoz legközelebb eső települések az első világháború óta szocialista, majd – a Népfront óta – szocialista és kommunista irányítás alatt álltak. Elsősorban az ő érdekük volt, illetve lett volna, hogy Párizs és a külvárosai valamiféle egységes urbanisztikai irányítás alá kerüljenek. Ez a logikus követelés elsősorban politikai akadályokba ütközött: magának Párizsnak sem volt a Kommün (1871) óta valóságos önkormányzata (polgármestere sem egészen 1977-ig, a város élére a kormány nevezett ki prefektust). Az pedig egyenesen elképzelhetetlen lett volna, hogy a létrejövő Nagy-Párizs önkormányzata baloldali irányítás alá kerüljön, amely pedig erősen valószínűsíthető volt, hiszen a külvárosok nagy többségének baloldali önkormányzata volt. Röviden szólva: az állam számára túl fontos ügy volt a párizsi régió, hogy azt a párizsiakra és a külvárosiakra bízza.

A dolog egy idő után tarthatatlanná vált: a megoldás a második világháború után jött létre, egy hatalmas állami modernizációs program keretében. Az állam – ne feledjük, az ötvenes és a hetvenes évek között Franciaország „tervgazdaság” volt – lényegében átvette a nagy párizsi régió urbanisztikai irányítását. Ekkor jöttek létre a Párizs-környéki hatalmas lakótelepek (az ötvenes éveket követő két évtizedben a párizsi régió lakossága kétmillióval nőtt), az egész régióra kiterjedő tömegközlekedési hálózat, a Párizst körülvevő második, majd a harmadik autópálya-körgyűrű. Az önkormányzati adminisztráció is átalakult, 1968-ban megszüntették a város közvetlen környezetét jelentő Seine megyét, és három új megyét hoztak létre a helyén: Hauts-de-Seine-t, Seine-Saint-Denis-t és Val-de-Marne-t. Ennek az átrendeződésnek az oka a demográfiai kényszereken túl egyrészt a politikai osztozkodás volt: előbbi megye és Párizs megmaradt a jobboldalnak, míg utóbbi kettő a Francia Kommunista Párthoz került, amely a „vörös külvárosok” egyedüli adminisztrátora lett. Másrészt Seine megye feloszlatása még inkább szabad kezet adott az államnak az urbanizációs átalakításhoz.

A Sarkozy-féle program hasonló megfontolásokon alapult, s ez hamar beleüközött az érintett önkormányzatok (elsősorban természetesen az immár baloldali Párizs) ellenállásába, de talán nem is ez a lényeg. A koncepció polgárjogot nyert, a végrehajtása megindult, méghozzá azért, mert a régió változásai elengedhetetlenné tették a megvalósulását.

Míg a hatvanas években a régió lakosainak csaknem fele Párizsban élt, ma alig az ötödük. Párizs továbbra is a régió vitathatatlan központja természetesen, de súlya jóval kevésbé nyomasztó, mint régebben, hiszen új oktatási, tudományos, ipari központok jöttek létre. A párizsi régió nem vált persze Ruhr-vidékké vagy a holland Randstaddá, ahol egyenrangú központok élnek tulajdonképpen egy nagyvárosi térben, de például a régió lakosainak elsöprő többsége a külvárosok között utazik, Párizst magát nem is érintve.

Ebből következően alapvetően kell átalakítani a régió tömegközlekedési rendszerét, amely Párizs-központú, hiszen innen indulnak ki sugárban a legfontosabb RER-járatok (az agglomerációban működő gyorsvasút). Ezt a helyzetet fogja orvosolni az új régióbeli metróhálózat, a Grand Paris Express. E metróvonal nyolcas alakban hálózza be az egész régiót: ez 200 kilométernyi új vonalat és 72 új állomást jelent. A tervek szerint mindez teljesen átalakítja a párizsi régió képét: egy valódi nagyváros jön létre, a mostani Párizst övező települések lényegében a majdani Nagy-Párizs kerületei lesznek. A munkálatok már megkezdődtek, nagyjából 2030-ra már igencsak hasonlítani fog a párizsi medence egy hatalmas metropoliszra. A másik nagy lépés a város terjeszkedésére az autópálya-körgyűrű eltüntetése vagy legalábbis alapvető átalakítása. A mostani autópályából a város belső körútrendszerét akarják létrehozni, s ezzel megszűnik a Párizst a közvetlen külvárosától elválasztó legfőbb fizikai akadály.

„Párizs mindig Párizs lesz!” – énekelte annak idején Maurice Chevalier. Lehet, hogy így van, de alighanem az is tény: a mostani Párizs egy-két évtized múlva egyszerűen megszűnik létezni. Eltűnik a határvonal a város és a külvárosai között, nem kétmillió párizsi lesz, hanem tizenkétmillió. Párizs jobban fog emlékeztetni New Yorkra, Londonra vagy Tokióra, mint Haussmann Párizsára.