A párizsi csata – Emmanuel Macron liberális pártja beteljesítené a fordulatot, átvenné a fővárost a szocialistáktól

2019. augusztus 20. 19:17 - szerző: Balázs Gábor

A francia önkormányzati választások még igen messze vannak, hiszen csak 2020 márciusában tartják a voksolást, de a csapatok lassan harci rendbe állnak. A legélesebb küzdelem a fővárosban várható, Emmanuel Macron és pártja arra készül, hogy megszerezze a várost az azt 2001 óta irányító szocialistáktól. Anne Hidalgo, Párizs jelenlegi főpolgármestere azonban aligha számít könnyű ellenfélnek, a „párizsi csata” igencsak keménynek ígérkezik.

Általánosságban is igaz, hogy az elkövetkező önkormányzati választások igen jelentősek lesznek. Nagy a tét: folytatódik-e, illetve helyi szinten is megvalósul-e az a nagy átalakulás, amelyet Emmanuel Macron és a „macronizmus” hozott a francia politikai életbe. Ez nemcsak a Macron-párt (LREM) felemelkedésével járt együtt, hanem a jobb- és a baloldali nagy párt jelenetős gyengülésével is. Jellemző, hogy a 2014-ben – vagyis még a Macron előtti időszakban – rendezett önkormányzati választásokon hatalomra kerülő polgármesterek mögött álló pártok listája a száz legnagyobb város háromnegyedében kevesebb mint 15 százalékot kapott az európai parlamenti választásokon. Vagyis nem túl jó előjelekkel készülnek az önkormányzati választásokra.

Párizsban is hasonló a helyzet: a szocialista párt 10 százalékot kapott az EP-választásokon, miközben az LREM 34-et – a meccs azonban távolról sem lefutott. Anne Hidalgo főpolgármester a pártjánál jóval népszerűbb a fővárosban, ráadásul a héten kiválasztott ellenfele, a kormány volt szóvivője, Benjamin Griveaux egyáltalán nem tűnik legyőzhetetlennek. A jelöltet valóban kiválasztották, hiszen Griveaux riválisai előválasztást javasoltak, amelyet egyedül „a palota jelöltje” ellenzett. Ám ahogy a rossz nyelvek mondják, előválasztást tartottak, méghozzá lényegében egyetlen választóval, Macronnal. Noha Macron a politika „megújításával” lépett a színpadra pár éve, az LREM-et sokan a legkevésbé demokratikus francia pártok egyikének tartják. Vannak, akik magát a párt létezését is kétségbe vonják, hiszen lényegében egy néhány vezetőből álló testület dönt igen fontos ügyekben, és ez leginkább egy nagyvállalat HR-osztályára emlékeztet. Az egészen bizonyos, hogy belső vitákról, pártéletről, demokratikus döntésekről nemigen hallani a LREM környezetében.

Francia elnökválasztás - Macron beiktatása
Fotó: MTI/EPA/Reuters pool/Charles Platiau

Mindenesetre Macron egyik harcostársa lett a párt jelöltje Párizsban. Griveaux megosztó személyiség: magabiztossága Macronéra emlékeztet, szeret leckéket adni az ellenzéknek, szocialista múltja ellenére nem áll messze a liberális jobboldaltól.

Noha minden előrejelzés, elemzés és újságcikk a főpolgármester-jelöltekkel és az esélyekkel foglalkozik, a legérdekesebb a procedúrában az, hogy a párizsiak nem is szavaznak a főpolgármesterre. A híres 1982-es PLM- (Párizs, Lyon, Marseille) törvény egy, leginkább talán az amerikai elnökválasztáshoz hasonló rendszert vezetett be a három nagyváros esetében. A választópolgárok ugyanis kerületi listákra szavaznak, az itt győzelmet elérő lista megkapja a győztesnek járó „prémiumot” is, azaz lényegében a kerületi lakosságszám arányában járó tanácsnoki helyek kétharmadát. Ezek a kerületi tanácsnokok tagjai a párizsi önkormányzati testületnek is, az ő többségük dönt a főpolgármester személyéről. Fontos különbség az amerikai rendszerhez képest, hogy az ellenzék némi helyet azért kap az „elektorok” között is (azaz a győztes nem visz mindent), másrészt a választás kétfordulós, azaz lehetőség nyílik szövetségek megkötésére, listák összekapcsolására és így tovább. A rendszer előnye, hogy biztos többséget hoz létre az egyes kerületekben, hátránya azonban, hogy olyan személyből is főpolgármester válhat, akinek a kerületi listái nem a legtöbb szavazatot kapták – ez történt 2001-ben, amikor a szocialista Bertrand Delanoë lett Párizs vezetője. Probléma az is, hogy ha egy választópolgár elégedett ugyan a kerületi polgármester munkájával, de főpolgármesterként egy másik pártállású jelöltet szeretne támogatni, akkor arra nincs módja.

A főpolgármesteri választás tehát tulajdonképpen 17 kerületi választás – Párizsnak továbbra is húsz kerülete van ugyan, de a négy, legkevesebb lakosú belső kerületet az év elejétől adminisztratív értelemben összevonták, 2020-tól egy polgármestere és egy képviselő-testülete lesz. Sokáig szinte magától értetődő volt, hogy Párizs jobboldali. 1983 és 1995 között minden kerület a jobboldal irányítása alatt állt, miközben a szocialista Mitterrand volt az elnök, és főként a baloldal kormányzott.

A baloldal viszont lassan, lépésről lépésre meghódította a fővárost, amelyet a 18. század végétől igen határozott területi megoszlás jellemez: Nyugat-Párizs a gazdagok, a burzsoázia terepe, a keleti kerületek pedig a „népé”. Ezekből a keleti kerületekből kitörve sikerült elhódítani a jobboldaltól Párizst, és azóta is a „sokszínű baloldal” (szocialista–zöld–kommunista) révén megtartani. E koalíció fő szociológiai bázisa – a néhány kerületben még megmaradt szegényebb rétegek mellett – a sokat emlegetett bohém burzsoázia, vagyis a „bobók”. A bobók a volt ’68-asok (vagy már már persze inkább a gyerekeik), a jómódú párizsi középosztály tagjai, akik azonban kulturálisan „balosok”, zöldek, bevándorláspártiak, nem gyűlölik a magas adókat, de a tevékeny, aktív államot sem. A Párizsban is megállíthatatlan gentrifikáció eredményeképpen a keleti (és a központi) kerületek jó része már nem szegény vidék, hanem a bobók földje.

A bobók a 2017-es elnökválasztáson nagy számban szavaztak Macronra (noha a szocialista–zöld közös jelölt és a szélsőbaloldal legfontosabb bázisa is Párizs volt), de az elnök hangsúlyosan jobboldali gazdaság- és társadalompolitikája tömegével idegenítette el őket tőle és pártjától. Azonban nem a baloldalhoz tértek vissza, hanem leginkább a zöldekhez pártoltak. Honnan hát a Macron-párt mégis kiemelkedő eredménye Párizsban? Ahogy országosan is: a jobboldalról. A számok egészen elképesztő képet mutatnak, ha a mostani EP-választás eredményét összevetjük Macron 2017-es szereplésével: a burzsoá XVI. kerületben vannak olyan körzetek, ahol a párt most 30-35 százalékkal kapott több szavazatot, mint Macron 2017-ben. Ugyanakkor a X. kerületben akadnak olyan körzetek is, ahol 20-25 százalékkal kevesebbet szerzett most, mint két éve.

A zöldek étvágya az EP-választáson szerzett 17 százalék után érthetően megnőtt Párizsban is, de az aligha elképzelhető, hogy ők adják a főpolgármestert. Hidalgo egyébként is igen környezettudatos főpolgármesternek bizonyult, legendás harcokat vívott és vív az autóforgalom visszaszorításáért. Ma inkább az a valószínű, hogy legkésőbb a második fordulóban egy szocialista–zöld–kommunista-koalíció fog szembenézni az LREM és a jobboldal szövetségével. Mivel Párizsban a szélsőjobboldal gyakorlatilag nem létezik, ezért a híres-hírhedt macroni elmélet – amely a liberálisok és a populisták harcáról szól – érvényét veszíti. A baloldal pedig Párizsban megmutathatja, hogy Macront baloldalról akár le is lehet győzni.