Dühös sárga mellényesek okoznak nehéz napokat Macronnak
A „sárga mellényesek” mozgalma kisebb lángon, de kitartott egy egész héten át, hogy a következő szombaton új lendülettel újrainduljon. Immár főleg, de természetesen nem kizárólag, Párizsra koncentráltan, ahol több tízezren tüntettek. Most szombatra újabb nagyszabású tüntetést hirdettek Champs-Elysées-n
Az útlezárások, blokádok és a mögötte álló mozgalom új jelenségnek számít az ebben a tekintetben igen konzervatív Franciaországban. Sem szakszervezetek, sem békés nagy demonstrációk, sem jobboldal, sem baloldal, sem megfogható szociológiai profil nincs. A sárga mellényesek mozgalma alighanem pontos lenyomata korunknak, éppen olyan konfúz és nehezen olvasható a bevett sémáinkkal, mint maga a világ, amely körbevesz bennünket.
A média elsősorban az „elfelejtett Franciaországot” véli felfedezni a mozgalomban, azaz a periféria, az elővárosok, tehát nem a külvárosok kissé reakciós, fehér népét, az úgynevezett pujadizmus, az ötvenes években rövig ideig virágzó erősen adóellenes, populista mozgalom mai örökösét, az intézményes szélsőjobboldal támogatását legalábbis elfogadó új populizmus bölcsőjét. A dezindusztrializácó, a hanyatlás nyomán a francia perifériáról lassan eltűnnek a közszolgáltatások, többek között a tömegközlekedés is, ezért létkérdés az autó és a benzinár. A magára hagyott Franciaország nagy szerepet játszik a mozgalomban. De a nagyvárosok körgyűrűin távolról sem csak őket láthatjuk. Bizony ott van az elég kézzelfogható okok miatt a hagyományos szélsőjobboldalhoz aligha kapcsolható külvárosok népe is. A mozgalom nem a „fehér alsó-középosztály” lázadása, hanem az egyre proletarizálódó, lecsúszó középosztályé, amely számára minden áremelkedés húsbavágó kérdés.
A kormány már az emelés indoklásában is „ökológiai adóról” beszélt a üzemanyag áremelése kapcsán, a tüntetések óta pedig egészen nyilvánvalóan szembe kívánják állítani egymással a „szennyezőket” és a „környezettudatosokat”. A befolyt pluszbevételek azonban a költségvetésbe áramlanak, s még a kormány is kénytelen volt elismerni, hogy „csak egy részüket” használják fel az „ökológiai átmenetben”. Még problémásabb, hogy maga a környezetvédelmi miniszter jelezte lemondásával és nyilatkozataival, hogy ez az „ökológiai átmenet” alig-alig létezik. Mindenesetre a tüntetők azt gondolják, hogy csak egy újabb adóról van szó, amely a szegényebbekkel fizetteti meg a gazdagoknak kedvező adócsökkentéseket, például a vagyonadó eltörlését.
Mindez egy szélesebb körű elégedetlenség megnyilvánulási formája is. Ahogy egy sárga mellényes mondta, „fáj nekünk az új adó, de fáj mindenütt”. Az egyik televíziós vért izzadva próbálta a tüntetővel kimondatni, hogy az adók ellen tüntet, de a demonstráló inkább azt ismételgette, hogy „on en a ras le cul”, „a tökünk tele van az egésszel”.
A mozgalom kétségkívül kevés klasszikus politikai mondandóval jelentkezik, a legfőbb jelszó a „vásárlóerő” csökkentése elleni tiltakozás. Fontos jellemzője viszont a radikális Macron-ellenesség. Az elnök a tüntetők számára a „gazdagok elnöke”, aki nem egy elég kínos kiszólást is megengedett magának, lényegében megválasztása óta folyamatosan. „Pour lui, on n’est que de la merde”, „szart se számítunk neki” – mondta egy tüntető, és alighanem sokan gondolják így.
Emmanuel Macron lassú, de megállíthatatlannak tűnő tekintélyvesztése nyilvánvaló. Nem is a tragikus népszerűségi adatokról van szó, ezek végül is mindig megfordíthatók, hanem a közhangulatról, az elnök imázsáról. „Az elnök, akinek minden sikerül” benyomást felváltotta a gazdagok elnöke imázs. A sárga mellényeseké sok tekintetben az első radikálisan Macron-ellenes tömegmozgalomnak tekinthető, amelyet a mai állás szerint a franciák 73 százaléka támogat.
A jelenségnek kevés köze van a magyar ellenzéki oldalon kialakult Macron-kultuszhoz, amelynek valószínűleg kevés konkrét ideológiai-politikai alapja van. Maga Emmanuel Macron mondta a tüntetések kapcsán, hogy „nem sikerült kibékítenie a franciákat a vezetőikkel”, márpedig őt magát éppen ez, a hagyományos politikai erők kiüresedése és a velük való népi elégedetlenség repítette a hatalomba. Mára tehát Macron maga is mintha inkább a probléma részévé vált volna, mint a megoldásé.
Nem akárki, hanem az egyik legnagyobb francia történész, Gérard Noiriel fogalmazott úgy, hogy Macron ideálja sok tekintetben „a nép nélküli demokrácia”. Az elnök igazi 19. századi liberális-konzervatív nyelvet beszél, számára a népi rétegek nem mások, mint megoldandó problémák, mozgalmaik pedig inkább társadalmi patológiás tünetek, mint a demokrácia kifejeződési formái. Macron ma már úgy tűnik fel, mint saját osztályának, a középosztály legfelsőbb rétegének szószólója és érdekeinek képviselője.
Ráadásul a fősodorhoz tartozó médiumokkal együtt, hiszen a mostani mozgalom másik közös, jellemző eleme a média elutasítása. „A kormányzók és az újságírók gúnyolódhatnak rajtunk, hogy elmaradott környezetszennyezők vagyunk, a szélsőjobb manipulál minket, populisták vagyunk, a globalizáció vesztesei, nevetséges figurák, akik semmit sem értenek a modern világból, de múlt szombat óta kevésbé vagyunk egyedül, és valamelyest jobban érezzük magunkat” – mondta egy demonstráló az egyik tévé kamerájának.
Persze az ilyen mozgalmak legtöbbször kifáradnak, vagy ha radikalizálódnak, éppen a „blokkolt” többség fordulhat ellenük. A klasszikus tiltakozási formák és nyelvezetek visszautasítása is könnyen előnyből hátránnyá válhat, nyitott lehet a mozgalom a legkülönbözőbb átalakulásokra, s a média jóindulatára sem érdemes különösebben számítania.
