Csernobil a mának is üzen – Az HBO-sorozat főhőse a 168 Órának nyilatkozott

2020. január 15. 17:00 - szerző: Barát József

Minden idők legmagasabb tetszési indexű tévésorozata lett az HBO óévi produkciója, a Csernobil, amely hétfőn hajnalban elnyerte a kategóriája legjobbjának adható Golden Globe-díjat is. Nyolcmillióan látták, és a maximálisan elérhető 10 pontból 9,7-et kapott a nézőktől. Ez az a ritka eset, amikor a kritikusok és a közönség véleménye egybeesik: a hivatásos ítészek írásainak 95 százaléka pozitív volt, a maradék ötöt pedig jórészt az orosz hivatalosság fanyalgása inspirálta. A sorozat műsorra tűzésének napjaiban a Wikipédián naponta félmillióan olvastak Csernobilról, nőtt az érdeklődés Fukusima és Bhopál, általában az ipari katasztrófák iránt is.

A film főhőse Valerij Legaszov akadémikus, a Kurcsatov Atomfizikai Kutatóintézet igazgatóhelyettese, aki az 1986. április 26-án történt katasztrófa következményeinek elhárításán dolgozó úgynevezett likvidátorok vezetője volt. Sok ezer ember életét mentette meg azzal, hogy ragaszkodott az atomerőmű személyzetét kiszolgáló Pripjaty település lakóinak evakuálásához. A tudós hatvan napot töltött a zónában, négyszer annyit, mint amennyit az általa is jóváhagyott biztonsági előírások szerint szabad lett volna.

Valerij Legaszov...

A filmsorozat Legaszov sorsán keresztül mutatta be a szovjet bürokrácia fojtogató légkörét, azt a hazugságmechanizmust, amellyel még az erőmű személyzete előtt is titkolták az RBKM-típusú reaktorok konstrukciós hibáit. A kármentés roppant forrásokat emésztett fel, költségeit akkori pénzben 235 milliárd dollárra becsülték. Az anyagi károknál is súlyosabb volt azonban az üzenet, amelyet a robbanás és az igazság elhallgatása hordozott. A gorbacsovi politika, az akkoriban sokat emlegetett glasznoszty és peresztrojka csődöt mondott, a Skandinávia felé tartó radioktív felhő a szovjet rendszer megreformálhatatlanságának üzenetét is magával vitte.

A katasztrófa után Legaszov akadémikus életét az atomerőművek és általában az ipari létesítmények biztonságának erősítésére tette fel. Fokozatos elszigetelődését számos szerző azzal magyarázza, hogy 1986 augusztusában, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség bécsi ülésén tartott beszámolójában sok olyan részletet tárt fel, amelyet a szovjet hivatalosság – és különösen az atomerőművek építésében érdekelt lobbi – el akart titkolni. A tudóst hamarosan kiszavazták intézetének tudományos tanácsából, és bár kétszer is felterjesztették a Szocialista Munka Hőse kitüntetésre, a kommunista párt vezetése mindkét alkalommal kihúzta a nevét a listáról. A katasztrófa második évfordulóján a Szovjet Tudományos Akadémia ülésén javasolta, hogy hozzanak létre bizottságot a kutatómunka hatékonyságának javítására. Indítványát leszavazták. Valerij Legaszov akadémikus másnap öngyilkos lett. Halála sokkhullámot váltott ki a szakmai és a politikai körökben. Hamarosan áttervezték, majd kijavították az RBKM atomreaktorokat. 1996 szeptemberében a tudósnak ítélték Oroszország legmagasabb kitüntetését, posztumusz az orosz föderáció hőse lett.

E sorok szerzője a nyolcvanas évek második felében a Magyar Rádió moszkvai tudósítója volt, akinek Legaszov akadémikus a katasztrófa utáni első sajtótájékoztatója után adott exkluzív interjút. Rövidített változata 1986. június 27-én hangzott el a 168 Óra című rádióműsorban.

– Meghaltak azok a tűzoltók, akik elsőként kezdték meg az erőmű oltását. Miért nem volt rajtuk védőruha?

– Nincs olyan ruha – ha ruhán szokás szerint öltözetet értünk –, amely biztonságot adhatott volna azoknak, akik megközelítették a robbanás színhelyét. Meg lehet védeni a portól a légutakat, bizonyos sugárzástól a bőrt is. Ám nincs a világon olyan öltözet, amely megóvna ilyen intenzív gammasugárzástól. És biztosíthatom önt: azok az emberek, akik a robbanás helyét megközelítették, egészen pontosan tudták, hová mennek és ott mi vár rájuk. De cselekedni akartak: teljesíteni akarták a hivatásukat, és a rendelkezésükre álló – az adott célra nem is teljesen alkalmas eszközökkel – lokalizálni akarták a tüzet. Mert ez volt a dolguk, erre esküdtek fel, akár az életük árán: a szolgálatra. És valóban: sikerült a még nagyobb bajt elhárítaniuk.

– Ön néhány napja tért vissza a zónából. Azt mondják, hogy ott az együttműködés egészen különleges, meglepő légköre alakult ki.

– Nekem szívügyem, hogy beszámolhassak arról a valóban meglepő változásról, amelyen az odaérkezők átmentek. Először mindenkiben a félelem dominál. Minden szokatlan: az öltözék, a munka szabályai. Néhány nap múlva viszont az emberek még akkor is vonakodva hagyják el a zónát, ha erre utasítást kapnak. Itt az emberekben az a tudat kerekedik felül, hogy amit tesznek, az nélkülözhetetlen, függetlenül attól a poszttól, amelyet betöltenek. A hasznosság tudata különleges légkört teremt. Mindenki arra törekszik, hogy a legjobb munkát végezze, olyan körülmények között, amikor ráadásul objektív okokból is hiányzik az állandó ellenőrzés. Az emberek között megindító összetartozás alakul ki, a bizalom nálunk nagyon is szokatlan légköre uralkodik. Ott mindenki elhiszi a másiknak, hogy a döntéseit meggondolta, ha valamilyen anyagot, berendezést kér – esetleg csak telefonon –, arra tényleg szükség van akkor és ott. Csernobilban senki sem kér a másiktól pecsétes papírokat, nem kellenek lépten-nyomon bizonylatok, határozatok. Ez persze nagyon megkönnyíti a munkát. Én csak attól félek, hogy ha a helyzet lassan normalizálódik, tért hódítanak majd ott is újra a zónán kívüli módszerek. Pedig az lenne a jó, ha a csernobili tapasztalatokat tudnánk kint is alkalmazni. Ennek pedig az a lényege, hogy az ember értéke és hasznossága korántsem áll egyenes arányban az általa gyártott papírokkal. A szakemberek iránti bizalmat kellene megtanulnunk.

– Milyen a szerencsétlenség hatása az atomenergetika fejlődésére? Lehet, hogy a keserű tapasztalatok segíthetnek megbízhatóbb atomreaktorok építésében, de a közvélemény alighanem a nukleáris energia ellen fordul.

– Ami történt, nagy csapás volt, de az atomenergia megítélését nemcsak nálunk, hanem az egész világon is rontotta. A reaktorokkal kapcsolatos döntésekben egy ideig alighanem az érzelmi szempontok dominálnak majd. Lesznek, akik fékezik az iparág fejlődését, valószínűleg már megkezdett építkezéseket is abbahagynak majd. Amikor viszont megkezdődik a reális mérlegelés, kiderül, hogy atomenergia nélkül még rövid időt is nehéz elképzelni. Az a paradox helyzet, hogy az atomenergia elutasítása alighanem még az atomkatasztrófa esélyeit is növelné. Látom, csodálkozik. Ha nem építenek atomerőműveket, az tovább élezheti egyes térségekben az amúgy is meglévő energiaválságot. Harc indulhat a vitatott tulajdonú energiahordozókért, pedig senki sem tudja megmondani, hogy hová vezet ez a küzdelem, amikor technikai szempontból egyre több ország rendelkezhet majd tömegpusztító fegyverekkel. Ha szűklátókörű, felelőtlen rezsimek helyi nukleáris összetűzéseket robbantanának ki, azok következményei összemérhetetlenül tragikusabbak volnának a csernobili balesetnél. Nekem egyébként is meggyőződésem, hogy ha kiszorítjuk az atomreaktorokat, és helyettük a fosszilis energiahordozókat használjuk fel, akkor annak az üvegházhatás miatt igen szomorú ökológiai következményei lesznek.

és az őt alakító színész, Jared Harris

– Egy, a napokban megjelent interjúban ön azt mondta, hogy a fizikusoknak le kell vonniuk a történtekből minden, de minden következtetést. Ez mit jelent?

– Csernobilban külön-külön is valószínűtlen események együtt még valószínűtlenebb láncolata következett be. Én arról szeretném meggyőzni tudóstársaimat, hogy bár eddig is sokat foglalkoztunk az atomerőművek biztonsági kérdéseivel, most kezdjük újra. Eddig ugyanis csak a valószínűnek tekintett eseteket vettük számba. Például hogy esetleg eltörik a hűtővíz csöve, vagy az aktív részen valamilyen ok miatt rés keletkezik, így a hőhordozók valahogyan az atomreaktoron kívülre kerülnek. A reaktorokba tehát beépítettük azokat a rendszereket, amelyek megakadályozzák, hogy ilyenkor katasztrófa történjen. Csernobilban azonban olyan események estek egybe, amelyeket külön-külön is szinte kizártnak tartottunk, így pedig bekövetkezett a világ eddigi legsúlyosabb atomerőmű-balesete. Én tehát arra hívom fel a világ fizikusait, hogy dolgozzuk ki a teendőket azokra az esetekre is, amelyekre igen csekély az esély. A második fontos tanulság: egy ilyen baleset lehetőségével annyira nem számoltunk, az atomenergetika műszaki filozófiája annyira csak arra épült, hogy a katasztrófát el kell kerülni, hogy szinte nem is foglalkoztunk azzal, mi a teendő, ha az mégis bekövetkezik. A következmények elhárításakor nagyon sok nehézségünk abból adódott, hogy egyszerűn nem voltak a bonyolult sugárzási viszonyok között használható műszereink, ráadásul a létező berendezésekből sem állt rendelkezésre megfelelő mennyiség. Nem tudtuk például nagy távolságból megbízhatóan mérni a hőmérsékletet. Ez persze nem nagy ügy, csakhogy az erős sugárzás megbízhatatlanná tette a létező műszereinket, amelyeket egészen más körülményekre terveztek. Létre kell tehát hozni ezeket a műszereket, mert a tapasztalat azt bizonyítja, hogy előbb-utóbb minden valószínűtlen esemény bekövetkezhet. Változatlanul nagyon gondosan kell dolgoznunk a megelőzésen, de ezután arra is gondolni kell, hogy mi a teendő, ha mégis baj történik.

– Ön felhívást készül intézni a világ tudósaihoz.

– Igen, van valami, amit a közeljövőben nagyon sokszor szeretnék elismételni: pont egy olyan technikai ágban történt súlyos szerencsétlenség, amelynek biztonsági körülményeivel a világon mindenütt kiváló szakemberek foglalkoztak igen alaposan, gondosan. Az atomenergetika a háború után jött létre, olyan légkörben, amikor a biztonságra nem sajnáltuk az erőt és a pénzt. Kiváló tudósok munkája nyomán, állandó tapasztalatcsere ellenére következett be a pusztító erejű robbanás. Nagyon sok modern technikai ágazat biztonságtechnikája elmaradottabb. Roppant nagy energiákat halmozott fel az emberiség például vegyi üzemekben, biológiai laboratóriumokban, ahol olyan folyamatok indulhatnak el, amelyek megfékezésére nem készültünk még fel, így jóval nagyobb kárt okozhatnak még a mostaninál is. Vízi erőművek áraszthatnak el településeket, új vírusok szabadulhatnak el laboratóriumokból. Ezeket a folyamatokat a tudósoknak – Csernobil tanulságait levonva – újból ellenőrizniük kell. Attól tartok, hogy miközben a közeljövőben mindenütt megerősítik vagy korlátozzák az atomenergetikát, a következő, esetleg még súlyosabb baj valahol másutt következhet be. Számomra tehát nem a technika egy konkrét ága tűnik veszélyesnek, hanem maga az a koncentráció, amelyben az emberiség az energiákat felhalmozta vegyi anyagokban, biológiai komponensekben. Ennek az eddiginél sokkal hatékonyabb ellenőrzésére hívom fel a világ tudósait.