Csak az utópia
Március 26-i számunkban közöltük Mester Ákos Mi lesz? című írását, amely arról szólt, hogy a jelenlegi hatalommal, illetve egy esetleges Fidesz–Jobbik-összekapaszkodással szemben szükségszerűen kialakul egy „érzelmi nagykoalíció”. Az írást vitaindítónak szántuk, és azt kérdeztük a demokratikus oldal politikai elemzőitől, publicistáitól: szerintetek? Eddig Vári György, Csepeli György, Kéri László, Ceglédi Zoltán, Lakner Zoltán, Kovács Zoltán, Révész Sándor, Vásárhelyi Mária, Heller Ágnes, Koltai Tamás, Bolgár György, Szelényi Iván, Ungvári Tamás, Németh Péter, Péterfy Gergely, Kerékgyártó István, Róna Péter, Angyal Ádám, Ripp Zoltán, Paul Lendvai, Majtényi László, Pogátsa Zoltán, Mészáros Tamás és Böcskei Balázs hozzászólását közöltük.
Kálmán László
Nem fogok tudni sok újat mondani, mert a vitában már szinte minden érdemleges gondolat elhangzott. Sok mulatságos dolog is. Engem például mulattat, ha valaki a 2018-as választások esélyeit latolgatja, miközben mindnyájan tudjuk, hogy ha egyáltalán tartanak akkor választásokat, nem lesznek tisztességesek. Méghozzá nem úgy, hogy egy kicsit lejteni fog a pálya a Fidesz (Fidesz–Jobbik?) felé, hanem úgy: emberek milliói lesznek rosszul informáltak. (Hiszen fogalmuk sincs nemhogy a világban zajló dolgokról, de még Magyarországról, sőt a saját környezetükről sem.)
Ráadásul jó eséllyel az ellenzék anyagi eszközei sem lesznek elegendőek ahhoz, hogy az autoriter (mondjuk ki: ellenforradalmi) erőkkel felvegyék a harcot. Én még azt is el tudom képzelni, hogy tartanak ugyan választásokat, de már nem lesz tétjük, mert, mondjuk, a parlamenttől a maradék hatalmat is a miniszterelnökhöz vagy az elnökhöz csoportosítják át.
Ezért szerintem a 2018-as választásokon kár töprengeni.
De ez nem jelenti azt, hogy Mester Ákos „érzelmi koalícióján” nem érdemes töprengeni. Csak éppen számot kell vetni azzal, hogy gondolataink esetleg csupán a távoli jövőben valósulnak meg. Szerintem abban a faramuci helyzetben vagyunk, hogy reálisan csak utópisztikus gondolatokat érdemes mérlegelni. Érdemes utópiákat szövögetni a politikáról és érdemes utópisztikus céllal törekedni az „érzelmi koalícióra”, mert ha ennek a folyamatos szabadságcsökkenésnek egyszer vége, akkor szükség lesz arra, hogy előléphessenek azok, akik koherens, vonzó és (addigra már) reális alternatívát nyújtanak. Ez az egy dolog az, amin érdemes dolgozni.
Jó, de mik lennének egy ilyen utópia legfőbb elemei?
A magyar történelem legjobb hagyományaiból kellene meríteni a gondolatok egyik részét: a reformkor, 1848 és a dualizmus értékeiből. Petőfiéknél még (legalábbis ebből a távolságból szemlélve) jól megfért a polgári-kapitalista liberalizmus a nemzeti érzülettel, a nyomor felszámolásának és az emancipációnak a gondolatával vagy a nemzeti függetlenség vágya az Európa haladóbb részéhez való felzárkózással.
A gondolatok másik részét az elmúlt huszonöt év tanulságainak kell szolgáltatniuk. Miért tudott megerősödni a szélsőjobboldal (a Fideszt is beleértve), és hogyan tudták Orbánék végrehajtani az „alkotmányos puccsot”? Miért tudott olyan sok önkormányzat valóságos maffiaközpontként működni, és miért nem érezték a polgárok, hogy valóságos önigazgatásban vesznek részt? Mi akadályozta a vállalkozások virágzását, és miért választottak olyan sokan jogellenes megoldásokat? Ezekre a kérdésekre nagyjából jól ismertek a válaszok, és ezeknek az alapján kell az új alkotmányos berendezkedést olyan alaposan megtervezni, hogy a kellő pillanatban csak elő kelljen venni a fiókból a tervezeteket.
Végül a gondolatok harmadik részét, talán a legutópisztikusabbat, a megváltozott világ változóban levő mentalitásából kell levezetni. Tömegek kezdik úgy gondolni, a politikának nem a hatalom megszerzéséről és megtartásáról kellene szólnia, hanem a különböző érdekek egyeztetésének kollektív folyamatáról. A tőkepiac globalizálódott, és korábban elképzelhetetlen virtuális termékek kerültek forgalomba. Az információs forradalom egészen új döntési mechanizmusokat tesz lehetővé (amelyek között biztosan vannak olyanok, amelyek igazságosabbak és hatékonyabbak, mint a hagyományosak), miközben szinte lehetetlenné teszi bizonyos tevékenységek hagyományos állami kontrollját (és például megadóztatását).
A nemzet élő (vagy feléleszthető) hagyományai, a közelmúlt tanulságai és a merész újítások nélkül nem lehet olyan alternatívát kidolgozni, amely a kellő (bár mégoly távoli) időpontban valóban nagy tömegek számára lehet vonzó, és egyben az ország jövőjének, a polgárok boldogulásának szempontjából hasznos.
