Cirkálórakéták újratöltve – Trump mindent újratárgyal, Gorbacsov katasztrofális következményeket jósol

Az Egyesült Államok felmondja a közép-hatótávolságú nukleáris fegyverek (INF) felszámolásáról kötött, harminc évvel ezelőtti megállapodást – jelentette be október 20-án Donald Trump elnök. A szerződés szovjet aláírója, a most 87 éves Mihail Gorbacsov katasztrofális következményeket jósolt. Mások szerint ettől még nem omlik össze a világ.

2018. november 3., 17:01

Szerző:

A hidegháború lehetséges végét jelezte az INF-egyezmény aláírása annak idején. Elsősorban Európa lélegezhetett fel, ahol a legmagasabbra hágott a közép-hatótávolságú rakéták okozta háborús félelem. Mi is történt? Az amerikaiak észlelték, hogy a szovjetek a régiek helyett új, pontosabb és nagyobb pusztító erejű közép-hatótávolságú ballisztikus rakétákat telepítettek országuk nyugati részén. A mozgatható kilövőállású SS–20 rakéták három, egyenként 150 kilotonnás nukleáris robbanófejet is kaphattak, és ukrajnai, fehéroroszországi támaszpontjaikról percek alatt csapást mérhettek Nyugat-Európa bármely pontjára. Az akkori amerikai rakétavédelmi rendszer nem állíthatta meg ezeket. A szovjetek olyan képességet szereztek, amellyel sakkban tarthatták Nyugat-Európát, és zsarolhatták az Egyesült Államokat.

Először a nyugat-európaiak figyeltek fel a növekvő fenyegetésre. Helmut Schmidt, az NSZK szociáldemokrata kancellárja egy 1977-es beszédében figyelmeztetett. A NATO 1979-ben döntött arról, hogy válaszlépéseket tesz. Ronald Reagan első elnöksége idején fejlesztettek ki és telepítettek németországi NATO-támaszpontokra 108 Pershing-II ballisztikus rakétát, valamint olasz, holland, belga és angliai támaszpontokra 464, szintén atomrobbanófejjel felszerelhető szárazföldi indítású robotrepülőgépet, korabeli népszerű elnevezéssel cirkálórakétákat. Mindez a hidegháború akkor igen fagyos légkörében történt, amikor a szovjetek megszállták Afganisztánt, ahol az amerikaiak által támogatott iszlám gerillák harcoltak ellenük, Lengyelországban a kommunista kormány katonai puccsal nyomta el a Szolidaritás mozgalmát, s a harmadik világ számos térségében, így Közép-Amerikában és Afrikában mások útján vívtak háborúkat egymással a nagyhatalmak. Közben folyamatosan voltak kétoldalú fegyverzetcsökkentési, leszerelési tárgyalások.

Az amerikai rakétatelepítés Nyugat-Európában egyáltalában nem volt népszerű. A társadalmak kifáradtak a hidegháborúban, és féltek az atomháborútól. Bár a békemozgalmakat a Kelet pénzelte és támogatta, volt társadalmi gyökerük is. A telepítés közel hozta a kontinenshez az atomháború lehetőségét. Az európaiak nem úgy élték meg ezt, mint a biztonságukat szolgáló elrettentést, hanem úgy, hogy a szuperhatalmak kiszolgáltatottjai lettek. Tudott volt, hogy mely támaszpontokra telepítik az amerikai középhatótávolságú atomfegyvereket. Rengetegen tüntettek, blokád alá vették a bázisokat. Ha elvétve is, de voltak mozgalmak a keleti oldalon is a rakétaverseny ellen.

Az INF, azaz az 1987. december 8-án a Fehér Házban aláírt megállapodás nagy súlyt emelt le egész Európáról, miközben közelebb hozta a keleti rendszer összeomlását. A megállapodást aláíró Mihail Gorbacsov nem ezt tervezte, ő csak a fegyverkezési, katonai költségek nyomasztó kiadásait akarta csökkenteni. Az egyezményt végrehajtották, 1991-ig 2692 közép-hatótávolságú nukleáris támadóeszközt szereltek le és semmisítettek meg. Utána működött egy ellenőrzési mechanizmus is.

Azért taglaltam ilyen részletesen a negyven évvel ezelőtti történetet, mert kiviláglik belőle, milyen fordulóponthoz érkezett akkor a világ. A hidegháborúban egyszerre több helyi feszültséggóc jutott el olyan szakaszba, hogy a szuperhatalmak közötti közvetlen konfliktussá változhatott. Amíg ez a perifériákon történt, fenntartható volt a több évtizedes állapot, de amikor Európa vált színtérré, a helyzet immár elviselhetetlenné lett.

Miért kell most felmondani ezt a megállapodást? Több válasz is lehetséges. Az amerikaiak már az Obama-érában is többször figyelmeztettek, hogy az oroszok olyan mozgatható kilövőállású, korszerű rakétákat fejlesztenek, próbálnak ki, amelyek rendszerbe állítása az INF megsértését jelentené. Ez lenne a sokat emlegetett, különféle számokkal ellátott Novator rakéta. John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó októberi, moszkvai tárgyalása után azt mondta újságíróknak, hogy a veszélyt nem Amerika jelenti azzal, hogy felmondja a megállapodást, hanem az, hogy az oroszok máris birtokolnak ilyen rakétákat. Az oroszoknak is volt panaszuk. Először amiatt tiltakoztak, hogy az amerikaiak román és lengyel területen rakétavédelmi rendszert telepítenek. Azt állítják, hogy a rakétaelhárító rakéták kilövősínjeiről indíthatók robotrepülőgépek, „cirkálórakéták” is.

Mindez azonban még nem lenne elegendő az egyezmény felmondásához, ha ehhez nem társulnának más elemek is. Ilyen lehet Donald Trump sajátos személyisége. Az elnök gyűlöli az elődei által összehozott megállapodásokat, egyezményeket, ezeket kedvtelve pocskondiázza, állít róluk fantasztikus dolgokat. Eközben azt hiszi, hogy ezeknél sokkal jobbat képes kialkudni. Ez magyarázza a könnyedséget, amellyel bejelentette az egyezményből való kivonulást. Ennek a hátterében azonban más hatalmi és katonai érdekek is állnak, mindenekelőtt az a kihívás, amellyel Kína kétségessé akarja tenni az amerikaiak kelet-ázsiai pozícióit. Trump utalt is arra, hogy Kína ilyen fegyverzeteket fejleszt, miközben jól tudja, hogy Peking nem részese az 1987 decemberi megállapodásnak. Az elemzők azt feltételezik, hogy az amerikaiak szívesen telepítenének ilyen pusztító eszközöket Japán és Dél-Korea területén, valamint Guamon vagy a Fülöp-szigeteken is. A cél az, hogy elrettentse Kínát. Ehhez azonban ki kell fejleszteni a megfelelő fegyverrendszereket, és telepíteni kell azokat.

A múlt héten Moszkvában John Bolton kilencven percig tárgyalt Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, s utána ő és az orosz fél is azt akarta érzékeltetni, hogy még nem veszett el minden. Bolton emlékeztetett rá, hogy 2002-ben kiléptek a rakétavédelmi rendszereket korlátozó szovjet–amerikai megállapodásból is. Akkor is a világvégét jósolták, ami nem következett be.

Békeharc ’86

Próbálom felidézni, milyen volt a békeharc harminc éve. A riportból, amelyet az akkori pártlapba írtam, már kevés részletre emlékszem. Az biztos, hogy Hágából vitt egy aktivista kocsival a holland–amerikai légitámaszponthoz, ahová akkorra már feltehetően odavitték a robotrepülőgépeket. Egy csoport tiltakozó állandóan ott lakott a támaszpont kerítése közelében, az erdőben felvert sátorban. Velük tartottam, teáztunk, beszélgettünk. A legkülönbözőbb korú és társadalmi hátterű emberek voltak, akik időnként vállalták ezt a békeőrséget. Mondták, ők a szovjet fegyvereket sem szeretik, de azt különösen nem, hogy Hollandiát új háborúba rángassák. Reggel kimentem velük a támaszpont kapujához. Autók jöttek-mentek, a tüntetők a tábláikat emelték magasba, időnként jelszavakat kiáltottak. A szabályok által megengedett módon. Egy hatvanas éveiben járó nő, akivel a sátorban megismerkedtem, azt mondta, hogy a temető, amely mellett eljöttünk, tele van fiatal háborús halottakkal, és nem viselné el, ha mindaz újra megtörténhetne. S elkezdte aznapi akcióját, a kerítéshez bilincselte magát.