Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

A CIA hosszú keze – Profi ügynökök és ártalmatlan balekok kreálták az ügyeket

2019. december 8. 19:00 - szerző: Szalay Zsolt

Sohasem tudjuk meg a teljes igazságot; amit tudunk, azt már régen tudjuk, de nem sokat érünk vele…

Talán érdekelheti a 168 Óra olvasóit néhány adalék ahhoz a cikkhez, amely a lap 2019. november 14-i számában jelent meg. A cikk – mint az olvasók nyilván emlékeznek rá – arról szól, hogy a II. világháborút követően, 1948 és 1952 között az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) vastagon közreműködött a kelet-európai, akkor már lényegében szovjet ellenőrzés alatt álló országok úgynevezett koncepciós pereinek vádlottakkal és vádakkal való „ellátásában”. Továbbá hogy minderről manapság kerülnek elő „bizalmas akták” és „súlyos titkok”.

A cikk bevezetésében az áll, hogy „Lassan napvilágra kerülnek az előző évtizedek súlyos titkai. Több mint hetven évvel a második világháború befejezését követően lefújhatják a port a kutatók azokról a szigorúan bizalmas aktákról, amelyeket eddig hét pecséttel lezárt raktárak mélyén őriztek.” A titkosszolgálati iratok legalapvetőbb tulajdonsága viszont éppen az, hogy titkosak; hacsak nincsenek olyan beavatottak, akik kiteregetnek közülük egyet-kettőt, akkor sohasem kerülnek elő. Ahogy az 1948 és 1989 közötti előző magyarországi pártállam besúgóiról és egyéb ügynökeiről sincs hiteles és átfogó tájékoztatás.

Fotó: CIA Office Photo

A teregetésre is van persze példa. Ezt tette 1972-ben Daniel Ellsberg washingtoni nemzetbiztonsági hivatali szakértő, aki az Egyesült Államok vietnámi háborújáról szóló Pentagon-papírokat hozta nyilvánosságra. A közelmúltból a legismertebb a transznemű Bradley, később Chelsea Manning, aki Irakban dolgozó hírszerzési elemzőként 2010-ben csaknem negyedmillió diplomáciai táviratot, valamint félmillió katonai jelentést juttatott el a Wikileaksnek. Ebben a csapatban játszott Edward Snowden, a lehallgatásokért felelős Nemzeti Biztonsági Ügynökség (National Security Agency, NSA) alkalmazottja; ő több ezer titkos és bizalmas telefonlehallgatási jegyzőkönyvet adott közre.

Mindazonáltal nem a teregetés a jellemző. Azon túl, hogy az államok hatalmi szervei súlyos megtorlással fenyegetik a kiszivárogtatókat, még egy lényeges szempontot kell figyelembe venni. A titkosszolgálatokat működtető és időnként a titkosszolgálatok által megvezetett kormányzatok emberemlékezet óta azzal érvelnek, hogy a nyilvánosság nemzetbiztonsági érdekeket sért, továbbá veszélyezteti a titkos hálózatok munkatársait. Ebben éppenséggel lehet igazság is, de sokkal inkább ürügy és alibi a titkolózásra.

Ez azért is kiváltja a közvélemény haragját, mert például az Egyesült Államok elnökeinek döntéseit tartalmazó iratok előbb-utóbb az elnöki könyvtárakban landolnak, a kormányzati dokumentumok titkossága meghatározott idő – általában 25 év – után feloldható. Az amúgy bizalmatlan és gyanakvó Nagy-Britanniában a titkosítás legfeljebb 75 évig terjedhet. A nyugati demokráciák e tekintetben viszonylag liberális gyakorlata – természetesen – nem érvényes az autokrata berendezkedésű államokra, köztük is elsősorban a Szovjetunióra, illetve utódjaként az Oroszországi Föderációra, ahol még a kevésbé szenzitív dokumentumokhoz is csak legfelsőbb szintű jóindulat esetén lehet hozzáférni.

Vagyis: sohasem fogjuk megtudni pontosan, hogy a 168 Óra cikkében felsorolt események valóban úgy történtek-e, ahogy a szerző ismerteti őket, mert a titkos iratok változatlanul titkosak. Ezzel együtt azonban érdemes emlékeztetni arra, hogy bizonyos titkok – illetve a titkok szerény hányada – nem mostanában került napvilágra. Esetünkben – tehát a kelet-európai koncepciós perek hátterének feltárásában – már számos dolgozat látott napvilágot.

Számomra közülük a legfontosabbnak Stewart Steven angol újságíró Operation Splinter Factor című könyve tekinthető. Ez 1974-ben jelent meg, amit erős túlzás lennne „manapságként” értelmezni (Hodder & Stoughton kiadó, London, 250 oldal). A szerző mintegy nyolcvan – 1948 és 1972 között keletkezett – forrásmunkát tüntet föl a könyv bibliográfiai jegyzékében, köztük politikusok memoárjait (például Milovan Đilas Beszélgetések Sztálinnal című kötetét vagy Artur London – egykori csehszlovák külügyminiszter-helyettes és vádlott – L’Aveu című visszemlékezéseit) éppúgy, mint amerikai kongresszusi bizottságok meghallgatási jegyzőköveit.

Mindezek alapján Steven bizonyítottnak látja, hogy az 1947-ben alapított CIA és személy szerint az akkor az ügynökséghez hivatalosan nem tartozó Allen Dulles korábbi diplomata és katonai hírszerző (1942 és 1945 között ő volt az amerikai vezérkar alárendeltségében működő OSS svájci irodájának vezetője) találta ki a Splinter Factor (úgy forítanám: „szétszakítás”) fedőnevű akciót/operatív műveletet azzal a céllal, hogy ellenállást és lázadást szítson a Szovjetunió újonnan elfoglalt kelet-európai csatlósállamaiban. Mindezt azért, hogy leszakítsa őket a szovjet birodalomról, és úgy hozza azokat közelebb a Nyugathoz, hogy emiatt ne robbanjon ki újabb világháború.

Az akció részleteit a lap is ismerteti, ezért csak egy rövid kiegészítés: Dulles csapata – köztük profi ügynökök és ártalmatlan balekok egyaránt – olyan látszatot kreáltak, mintha a Szovjetunióban és a szövetséges kelet-európai kis államok kommunista vezetői között nyüzsögtek volna az amerikai – esetenként jugoszláv – kémek (mint például Rajk László és az általa vezetett „orgyilkos kémbanda” tagjai). Ők voltak a nem „moszkoviták”, vagyis azok, akik hazájukban, nyugati emigrációban vagy a spanyol polgárháborúban élték át az elmúlt éveket, és ők azok, akik valamiképpen emberibb, nemzetibb külsőt tudtak volna kölcsönözni a szovjet kommunizmusnak. Azért kellett őket likvidálni – így a washingtoni érvelés –, mert vezetésükkel az elnyomó rendszerek kedvezőbb színben tűnhettek volna föl, és ez nem segítette volna elő a lakosság fellázadását Moszkva uralma ellen.

Ilyenformán a Dullesék által bemártott és kompromittált vezetők lettek – sajnos sok esetben készséges – áldozatai a gyorsan bekövetkező kirakatpereknek, amelyeket Sztálin súlyos paranoiája éppúgy táplált, mint Rákosi és a többi kelet-európai pártvezér hatalomféltése. Dulles a „minél rosszabb, annál jobb” filozófiára építkezett; azt hitte, hogy a pereket követő egyre súlyosabb terror kiváltja a lázadást és a csatlós országok leszakadását a szovjet birodalomról.

Fotó: CIA Office Photo

Mint a történelemből tudjuk, ez nem következett be. Lehet, hogy a Splinter Factor mint operatív művelet sikeresnek számított, de politikai következményei – és ebben egyetérthetünk Stewart Stevennel – katasztrófálisak voltak: ahelyett hogy enyhülést hoztak volna Kelet-Európában, a még szigorúbb elnyomást eredményezték.

Más kérdés, hogy a szovjet birodalom akkori első számú vezetője nem szorult a CIA segítségére ahhoz, hogy leszámoljon valóságos és az áldozatok számából kikövetkeztethetően vélt ellenfeleivel. A harmincas évek közepén kezdődött tisztogatások a bolsevik párt legtöbb vezetőjének kivégzéséhez vezettek. 1936 nyarán Grigorij Zinovjevet és Lev Kamenyevet lövette agyon, őket 1938 márciusában Nyikolaj Buharin követte. Mindez együtt járt több ezer alacsonyabb rangú párttisztviselő és állami hivatalnok halálra, illetve kényszermunkára ítélésével. (Ekkor végeztek az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság első emberével, Kun Bélával is.) Ezt egészítette ki a Vörös Hadsereg lefejezése: Mihail Tuhacsevszkij marsall 1937 júniusi kivégzését követően az év végéig a Szovjetunió öt marsalljából hármat, a 16 hadseregparancsnokból 14-et, a 67 hadtestparancsnokból 60-at, összesen 35 ezer tisztet öletett meg az osztályharc fokozódását és az ellenség pártba történő befurakodását vizionáló generalisszimusz.

Végül még annyit, hogy erről a korszakról „Dóra” aligha jelenthetett. A fedőnév tulajdonosát, Radó Sándor térképészeti és földrajzi szakértőt – aki a harmincas évek közepétől Svájcban működött, és igen sikeres ügynöke volt a szovjet katonai hírszerzésnek, a GRU-nak (Glavnoje razvedivatyelnoje upravlenyije = Állami Felderítő Igazgatóság) – 1945-ben a KGB Kairóban elfogta, és Moszkvába hurcolta. Először parancsmegtagadás miatt halálra ítélték, de háborús érdemeire való tekintettel Sztálin ezt tízévi börtönre enyhítette. Radó Sándor csak 1955-ben szabadult és térhetett vissza Magyarországra.