„Londonban már alig van fehér ember!” – Hitek és tévhitek a Brexit országáról

2019. augusztus 25. 21:20 - szerző: Martin József

Számos megalapozott és kevésbé megalapozott vélemény terjed manapság a kétségkívül komoly politikai válsággal küszködő Egyesült Királyságról. Ezek némelyike hajmeresztő butaság, némelyike pedig jól hangzó, de kevésbé alátámasztható állítás. A brit politika, meglehet, bedől, de a társadalom nem.

Újságvásárlás közben hallom: „Londonba megy? Azt mondják, ott már alig van fehér ember!”

A pesti aszfaltról fölbukkanó legendát igyekeztem tudatosan ellenőrizni – pontosabban: cáfolni – idei londoni kiruccanásaimon. Persze semmi újat nem mondok azzal, hogy az utcakép valóban hihetetlenül tarka, szinte azt gondolhatnánk, hogy a világnak nincs is olyan nációja, amelynek polgárai ne sétálnának az Oxford Streeten, a Piccadillyn vagy a Temze partján. Az talán érthető, hogy ezen 1972-ben, amikor először jártam a brit fővárosban, valósággal elámultam, de az egykori pesti szürkeség már régen a múlté, a mai Budapest és turistavilága etnikailag igazán sokszínű. Azon tehát nem kellene annyira csodálkozni, hogy Londonban ez ugyanígy van, csak persze hatványozott mértékben. Az viszont valóban legenda, hogy „alig” látni fehér embert. A kora reggeli áruszállítók, a buszsofőrök, az irdatlan mennyiségű áruház eladói között is jócskán akad „mifajtánk” – ha ez jelent egyáltalán valamit.

Fotó: MTI/EPA/Neil Hall

Az utcakép pontosan azt tükrözi, amit Jo Swinson, a liberális demokraták fiatal elnök asszonya írt az Evening Standard hasábjain: „London liberális város, a szónak minden értelmében. A kultúrák sokaságára alapozott város, amely ezt előnyként s nem átokként fogja föl, mert a földkerekség minden részéből élnek és dolgoznak itt egymás mellett közösségek, egymás tapasztalatait gazdagítva.” Hajlok arra tehát, hogy ez az általánosítás is hibás, mint az összes többi.

Megvallom, engem a bőrszínnél sokkal jobban érdekelt, hogy a sok fiatal, akikkel például a Buckingham-palotában vagy IV. György sajátos, álindiai stílusú brightoni kastélyában, a tengerparti halsütőnél vagy egy ázsiai ételeket kínáló élelmiszerlánc kiszolgálói között találkoztunk, vajon nyári munkát vállal a szünidőben, vagy ez már „igazi” állás. Nos, az esetek igen nagy részében örömmel újságolták, hogy egyetemisták, és történésznek, közgazdásznak, marketingesnek tanulnak.

A sokszínűséghez lazán kapcsolódik, s éppenséggel nem a pesti aszfaltot mindennap koptatóktól, hanem a magyar politikai elit egyik igen neves tagjától hallottam azt, hogy az angoloknak egyáltalán nem fontos a kontinens, még mindig a világbirodalmi kapcsolatok rabjai. Ha valami Bangladesben vagy Nigériában történik, arra jobban figyelnek, mint a kontinentális – különösen közép-európai – eseményekre. A lényeget tekintve ez is inkább karikatúra, mint a tényleges helyzet komoly vonalú rajza: Európához, az unióhoz ezer szállal kötődik a szigetország, s ez olyan evidencia, amelynek bizonyításával talán nem is kell bajlódni. Sok más mellett a három éve kígyózó Brexit-vita egyik tanulsága is éppen ebbe az irányba mutat, s bár a végeredményt mások mellett én is csak találgatni tudom, olyan megoldás bizonyosan nem kap többséget, amely hosszú távon is hátat fordítana a kontinensnek. Azt pedig természetesnek, mi több, helyénvalónak gondolom, hogy a több évszázados világbirodalmi múlt jelen van a mindennapokban, a hétköznapi életben és a politikában is. Hogyan is lehetne másként, különösen a mai, globalizálódó világban? Csak a szűk látókörű, nemzetállami, netán közép-európai kereteken nem szívesen túllépő szemlélet ütközhet meg ezen.

Aztán hallani olyan – szintén politikai töltetű – kifakadásokat magasabb és alsóbb szintekről egyaránt, hogy „a” Nyugat már nem keresztény, s így persze Anglia sem az. E nagyon összetett „szemrehányás” igen alapos analízist igényelne, s még csak azt sem állítom, hogy teljesen légből kapott volna, mert Cambridge-ben például láttunk raktárrá átalakított templomot. De tapasztalások sora mutat a másik irányba: a Royal Albert Hallban az idei nagypénteken is – mint 1876 óta minden esztendőben – előadták Händelnek, a félig britté vált német zeneszerző-óriásnak a nagyszabású oratóriumát, a Messiást. Az a látvány, ahogyan a hatalmas terem nézőserege állva hallgatta végig a mű leghíresebb tételét, a Halleluját, és persze magának a zenének a megélése, éppenséggel nem azt látszott igazolni, hogy pusztulóban volna az igény az elmélyült lelki, szakrális, netán transzcendens élményvilág iránt. A Szent Pál-székesegyházból is hoztunk ilyen tapasztalást, s ugyanígy a gótika talán legrégibb londoni templomából, a világszép Southwark-katedrálisból is, ahol kilenc amerikai és egy kanadai iskola gyerekkórusainak összpróbájába csöppentünk bele. A gyereksereg énekhangja tisztán és elbűvölően szépen hangzott a háromhajós Isten háza sok évszázados falai között.

Csínján kell tehát bánni ez esetben is az általánosítással, mint ahogyan azzal is, hogy a Brexit „bedönti” a brit társadalmat. Legföljebb a politikát, de a kettő – mi ne tudnánk? – nem ugyanaz.

A brit élet színtereinek sokaságát nem érinti David Cameron volt kormányfő fatális hibája, közülük zárásul csak egyet említek. Nyolcvan éve, 1939 augusztusában a budapesti Újság című napilap azt írta, „a sok eső dacára a nyár elsősorban azért szép Londonban, mert sehol a világon nincsenek olyan gyönyörű, szabad parkok, mint itt, melyek igazi természetet varázsolnak a szürke, illetve vörös kőrengetegbe”.

S alakuljon bárhogyan is a szerencsétlen Brexit-vita, e téren nem lesz változás. Világok dőlhetnek össze, kormányok bukhatnak, de a parkok maradnak.