Biden és az oroszok
Biden 37 éven keresztül volt az amerikai szenátus tagja, három cikluson át a külügyi bizottság demokrata párti elnökeként. A világpolitikában fölöttébb járatlan Barack Obama 2008-ban nem véletlenül őt vette maga mellé „külpolitikai alelnöknek”. Biden döntő szerepet játszott Obama összes jelentős külpolitikai lépésének előkészítésében és végrehajtásában, ezáltal osztozott a sikerekben és a fiaskókban. A legfontosabb stratégiai riválisnak tekintett Oroszországgal szembeni obamai/bideni külpolitikai vonal azonban főként kudarcokban bővelkedett.
George W. Bush republikánus elnök alatt padlót fogtak az orosz–amerikai kapcsolatok, különösen Oroszország 2008-as grúziai inváziója után. Washington akkor döbbent rá, hogy Putyin elnök nemcsak siránkozik a Szovjetunió elvesztése miatt, hanem apránként tesz is annak helyreállításáért a volt birodalom perifériáján. „Újraindítás” (reset) volt a neve az Oroszország irányában megfogalmazott új amerikai stratégiának, amelyet 2009-ben maga Biden jelentett be. Az „újraindításban” az volt az új, hogy az érdekellentétek helyett azokra a témákra helyezett nagyobb hangsúlyt (atomfegyverek csökkentése, terrorizmus, iráni atomprogram), amelyekben a két nagyhatalom érdekei találkoztak.
2010-ben sikerült ugyan tető alá hozni az új kétoldalú START egyezményt a stratégiai nukleáris fegyverek korlátozásáról, de 2014 tavaszán Moszkva annektálta a Krím félszigetet, és tevékenyen támogatni kezdte a kelet-ukrajnai szakadárokat. Később a Bidenék által regionális hatalommá és bajkeverővé lefokozott Oroszország döntő szerepet vállalt a szíriai polgárháborúban Aszad elnök oldalán, jórészt a külső szemlélő szerepére kárhoztatva Washingtont. Az amerikai kongresszusban sokan Obamát és Bident hibáztatták Ukrajnáért és Szíriáért, mondván, a „reset” túlságosan fölbátorította Putyint.
Washingtoni szemmel nézve mára még bonyolultabbá váltak az orosz–amerikai kapcsolatok. Szírián kívül az oroszok katonailag jelen vannak nemcsak Líbiában, hanem Venezuelában, Amerika „hátsó udvarában” is, ahol a Maduro-rendszer már összeomlott volna a masszív orosz pénzügyi és katonai támogatás hiányában. Washington véleménye szerint az oroszok vérdíjat fizettek a táliboknak az Afganisztánban megölt amerikai katonákért. A Potomac partján állandók a vádak az amerikai választási rendszerbe való orosz beavatkozásokkal kapcsolatban. Moszkva – Washington heves tiltakozásától kísérve – fejlett orosz légvédelmi rakétákat (S-400) bocsátott a NATO-tag Törökország rendelkezésére. És folytatni lehetne a sort. Biden elnökjelölt, akinek jó esélye van a választási győzelemre november 3-án, azt mondja: „Oroszország a nyugati demokrácia alapjait támadja, a NATO meggyöngítésére, az EU megosztására és az amerikai választási rendszer aláásására törekszik.”
Biden elsősorban Trump elnököt hibáztatja a kialakult helyzetért, Putyin iránti megalázó puhasággal és szolgalelkűséggel vádolva őt. Az orosz államfőt lelketlen diktátornak és gengszternek nevezte, rendszerét pedig „tekintélyelvű kleptokráciának” bélyegezte. Susan Rice volt nemzetbiztonsági tanácsadó – aki kulcsjátékos lehet Biden nemzetbiztonsági kabinetjében – a „Russia First” trumpi külpolitikát ostorozza.
Úgy tűnik, mintha Biden és stábja számára Trump elnök Putyinnal ápolt szívélyes viszonya elhomályosítaná az oroszellenes trumpi intézkedések hosszú sorát. A Trump-kormány alatt ugyanis valójában szintugrás következett be a Moszkva ellen számos okból – például Ukrajna vagy a választási beavatkozás miatt – foganatosított, széles körre kiterjedő amerikai szankciókban. Tavaly az Egyesült Államok felmondta a közepes és rövid hatótávolságú nukleáris eszközök felszámolásáról szóló INF-szerződést, az idén pedig kilépett a Nyitott Égbolt multilaterális szerződésből, amelyben a résztvevők engedélyezik a fegyvertelen megfigyelő gépek átrepülését.
Trump jelentősen növelte az Ukrajnának nyújtott katonai támogatást – beleértve Javelin harckocsi-elhárító eszközök szállítását is –, és minden követ megmozgatott a Moszkva számára kulcsfontosságú Északi Áramlat 2 orosz–német földgázvezeték megtorpedózásáért. Trump nyomására a NATO-társtagok három év alatt 150 milliárd dollárral növelték védelmi kiadásaikat, ami több mint kétszerese Oroszország éves védelmi költségvetésének.
Trump világpolitikáját Biden katasztrofálisnak, kaotikusnak és kiszámíthatatlannak tartja, s ígéri, ha elnökké választják, Amerika visszatér az obamai/bideni „normalitáshoz”, vagyis helyreállítják az értékalapú, demokrácia- és jogállamcentrikus irányvonalat. Biden azonban arra is figyelmeztet, hogy – a trumpi „sötétség” és „lopakodó diktatúra” után – Amerikának először a saját háza előtt kell söpörnie, otthon kell megerősítenie a demokráciát.
Biden a demokrácia világméretű megerősítését annyira fontosnak tartja, hogy már elnökségének első évében globális demokrácia-csúcstalálkozót tartana Washingtonban. Vlagyimir Putyin aligha lesz a meghívottak között, mivel Biden föltett szándéka, hogy független vizsgálatot kezdeményez „Oroszország amerikai demokrácia elleni támadásairól, s a további beavatkozásoktól való elrettentéséről”.
Biden szerint a Putyin-rendszer számára – amelyben a demokratikus forma az önkényuralmi tartalmat palástolja – a nyugati demokráciák jelentik a legnagyobb külső veszélyt. Ez az értékalapú megközelítés borítékolhatóan a két ország közötti konfliktus fokozódását eredményezné, ugyanúgy, mint az Obama/Biden-kormány első ciklusában. Hillary Clinton külügyminiszter akkori sikertelen demokráciaösztönző próbálkozásait Putyin – a grúz, az ukrán és a kirgiz „színes forradalmak” tükrében – aktív rendszerváltási kísérletnek tekintette, ami a bizalmatlanság elmélyüléséhez és a kapcsolatok hanyatlásához vezetett.
Az Ázsiában egyre erősödő kínai katonai kihívással párhuzamosan nem állna a Biden-kormány érdekében a fegyverkezési verseny felújítása Moszkvával, annak ellenére sem, hogy az utóbbi időben az oroszok több területen – hiperszonikus rakéták, tenger alatti fegyverek, kiberhadviselés – technológiai előnyre tettek szert. A két ország közötti stratégiai stabilitás fenntartása érdekében a rövidesen (2021. február 5-én) lejáró START-szerződést Bidennek is újra kell tárgyalnia Putyinnal, amihez megfelelő diplomáciai légkörre van szükség, különösen akkor, ha Biden a nukleáris fegyverkorlátozási tárgyalásokat Kínára is ki akarja terjeszteni. Erre csak együttes amerikai–orosz nyomás esetén van némi esély, mivel Peking vonakodik attól, hogy a két nukleáris szuperhatalomtól mélyen lemaradva korlátozásnak, netán csökkentésnek vesse alá az atomarzenálját.
Már csak „külpolitikus alelnöki” múltja miatt is, Biden számára Ukrajna lenne az amerikai–orosz viszony egyik központi eleme. A Krím félsziget orosz annektálására és a Donbasz-régió orosz katonai ellenőrzésére 2014-ben, az Obama/Biden-kormány idején került sor. Obama elnök Bident bízta meg az amerikai–ukrán kapcsolatok fehér házi felügyeletével, és ő személyes missziónak tekintette a narancsos forradalom utáni Ukrajna demokratikus átalakítását, a kiterjedt korrupció, az oligarchauralom felszámolását és az ország szuverenitásának támogatását. Biden eredménymérlege azonban szegényes, ráadásul Hunter nevű fia kétes ukrajnai üzleti ténykedése miatt magára vonta a családi korrupció és a nepotizmus gyanúját.
Biden és stábja hangos ukránpárti retorikája nincs összhangban a Moszkvával szembeni szűk amerikai külpolitikai mozgástérrel. Elnökként Biden mindent megtenne a Moszkvával szembeni egységes nyugati fellépés érdekében. (Ismeretes, hogy Washington – főként német és francia elhatározásra – nem vehetett részt a kelet-ukrajnai válság rendezését célzó minszki egyezményben.) Biden tudatosítaná Putyinban, hogy a NATO- és az EU-kapcsolatok javításához, a tornyosuló gazdasági szankciók fokozatos enyhítéséhez Ukrajnán keresztül vezet az út. Érdemi orosz együttműködés hiányában Biden Lengyelországban és a Baltikumban növelné az előretolt amerikai (és NATO-) csapatok létszámát, és tovább szigorítaná a szankciókat. Bidenhez közeli tanácsadók már felvetették állandó amerikai támaszpontok létesítésének gondolatát a NATO keleti szárnyán.
Biden várhatóan tovább fokozná Kijev katonai támogatását. Szakértői körökben kilátásba helyezték az ukrán légierő és haditengerészet megerősítését is. Washington fenntartaná (esetleg kibővítené) az eddig foganatosított széles körű oroszellenes szankciókat, amelyek ugyan húsba vágnak, de nem törték meg a Kremlt.
Reálisan mérlegelve nincs az a megerősített nyugati szankciórendszer, amely Moszkvát rákényszeríthetné stratégiai céljának, Ukrajna „finlandizálásának” a feladására. Moszkva számára politikailag előnyös az időnként fegyverszünettel tarkított, befagyasztott konfliktus Kelet-Ukrajnában: ez destabilizálja Ukrajnát, és lehetetlenné teszi a NATO-hoz való csatlakozását. Nem kizárt azonban, hogy Moszkva hajlandó lenne egy olyan alkura, amelynek keretében Ukrajna garantált semlegességének fejében lemondana a Donbasz ellenőrzéséről és ottani távháborújáról. Ám ebbe az alkuba a Krímet nem lehet beszorítani, a krími vonat már végleg elment – jellemző, hogy a Kelet-Ukrajnára vonatkozó minszki keretmegállapodás meg sem említi a félszigetet.
Végezetül: a bideni Washington energiabiztonsági megfontolásokból is mindent elkövetne, hogy fékezze az Európába irányuló orosz energiaexportot, ami Moszkva legfontosabb exportjövedelme és jelentős költségvetési forrása. Az EU-val karöltve az Obama/Biden-kormánynak évekkel ezelőtt sikerült megtorpedózni a Déli Áramlat orosz gázvezeték megépítését, amelyben Magyarország is érdekelt volt. Most ennél nagyobb a tét: a hatalmas Északi Áramlat 2 orosz–német földgázvezeték, amelyet Biden már alelnök korában ellenzett. Ám sem a kétpárti alapú amerikai szankciós fenyegetéstől, sem az Alekszej Navalnij megmérgezésével kapcsolatos botránytól nem várható, hogy képes legyen megakadályozni a több mint 90 százalékos készültségű vezeték befejezését – legfeljebb késleltetni tudja azt. Könnyen lehet, hogy ha elnökké választják, ez lesz Biden első veresége a nagydobra vert külpolitikai „helyreállításban”. / Dobozi István
(A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza)
