Baloldali Trump – Támadások kereszttüzében a francia radikális vezető
A kormány átalakításával egy időben történő, a radikális baloldallal szembeni hatósági fellépés gyanússá teszi a dolgot, legalábbis Jean-Luc Mélenchon hívei számára. A párt hónapok óta érintett két jogi ügyben is, bár egyik sem tűnik hihetetlenül súlyosnak. Az egyik ügyben az európai parlamenti képviselők asszisztenseinek javadalmazásáról van szó, ők a gyanú szerint valójában nem az EP-ben dolgoztak, hanem a pártban. A másik történet Mélenchon 2017-es kampányköltségének túlszámlázásáról szól. Franciaországban az állam egy bizonyos eredmény elérése után és egy bizonyos összegig visszatéríti a kampányköltségeket, ezért érdeklődik a hatóság a számlák mögötti valós költségek iránt. Mindezek miatt kiszállni és házkutatást tartani reggel hétkor az egyik vezető ellenzéki politikus otthonában nem éppen rendkívüli Franciaországban, például Jean-Marie Le Pennél is történt ilyen annak idején. És természetesen a törvény előtt mindenki egyenlő, de még Mélenchon politikai ellenfelei között is volt, aki aránytalannak nevezte a fellépést.
A botrány a lehető legrosszabbkor jött Mélenchon és a párt számára, hiszen éppen felszálló ágban vannak, nem függetlenül Emmanuel Macron elnök népszerűségvesztésétől. Úgy látszik, hogy csatlakozik a párthoz a Szocialista Pártból kilépett baloldali szárny, az EP-választásokra bizonyosan. Az Engedetlen Franciaország, rövidítve FI lassan domináns szerepbe kerül a baloldalon, ahol a szélsőbaloldali pártok, ideértve a Francia Kommunista Pártot is, haldokolnak, s a Szocialista Párt is legalább tetszhalott.
Az EP-választásra mindenesetre kézzelfogható esélye van, hogy a macroni politikai víziót, miszerint a progresszívek állnak szemben a nacionalistákkal, populistákkal, egy erősödő baloldalnak lehetséges megcáfolnia. A „Macronie”, ahogy a franciák nevezik az elnököt és rendszerét, recseg-ropog jelenleg. Az elnök népszerűsége a mélyponton. Miniszterek hagyták ott a kormányt, pótlásuk hetekig húzódott, alkalmasnak tűnő jelöltek nem akartak részt venni a kormány munkájában.
Mélenchon keményen reagált minderre. A házkutatás képei és videói bejárták a médiát. Ezeken a pártvezető és más képviselők lökdösődnek, kiabálnak a rendőrökkel. Mélenchon azonnal összeesküvésről beszélt a nyilvánosság előtt. Azt mondta, hogy a hatalom, az igazságszolgáltatás és a média részvételével zajlik hadjárat személye és pártja ellen. A képeket látva nyilvánvaló, hogy a Mélenchon dühe a legkevésbé sem volt színlelt. Ez valamennyire érthető is, hiszen az otthonában kutattak, az intim szférájába hatoltak be, s nyilván senki sem szereti az ilyesmit. Az igazságtalanság érzetét nagyban növelheti, hogy Mélenchon hozzászokott ugyan a politikai támadásokhoz, személyében azonban feddhetetlen emberként állt eddig, soha, semmilyen ügyben sem merült fel személyes gazdagodásának kérdése.
Más kérdés persze az, hogy valóban az elnök környezete befolyásolta-e az igazságszolgáltatást a házkutatások vagy az időzítésük ügyében. S megint más kérdés a média frontális támadása, elsősorban azoké, amelyek bizonyos, Mélenchon magánéletét is érintő információkat szivárogtattak ki a házkutatások eredményeképpen. „Önök gyűlölnek engem, és ez kölcsönös” – mondta a napokban újságírók egy csoportjának. Esetében az ilyen megnyilatkozás nem újdonság, sőt. Még az elnökválasztási kampányban fogalmazott úgy, hogy az „állampolgári forradalomnak”, ahogy programja esetleges megvalósulását nevezte, „a központi ellensége a médiarendszer”. A Franciaországot ismerők tényszerűen alighanem nagyjából igazat is adnak Mélenchonnak. A meghatározó médiumok szemmel látható és félig-meddig ki is mondott Macron-pártisága aligha lehet kérdéses. A sajtó soha nem szerette és ma sem szereti Mélenchont, és ő kétségtelenül igyekszik is ezt viszonozni. Szemükben a radikális pártvezető a francia Chávez, vagy ahogy a Le Figaro nevezte még a kampányban megjelent vezércikkében, „Maximilien Ilitch Mélenchon”, keverve és neki adva Robespierre és Lenin kereszt-, illetve apai neveit. Ugyanez a cikk programját megvalósíthatatlan zagyvaságnak minősítette, ami szerinte persze mindegy is, mert debil szavazói amúgy sem ismerik a programját. Mélenchont abban az időben Marine Le Pen párjaként valamiféle „Európa-ellenes nacionalistának” állították be. A nacionalizmus és az EU-ellenesség vádjával nincs harmóniában, hogy Mélenchon például az asztalt verve követeli az unió szociális és fiskális harmonizációját, vagyis „több Európát” akar, éppen mint a leghangosabb europérerek. Szerinte ugyanis csak így lennének egyenlők a feltételek Franciaország és a kelet-európai országok számára, hiszen utóbbiak általa állított „versenyelőnye” nem más, mint a szociális terhek és adók, illetve a bérek alacsony szintje.
Mélenchont és pártját gyakran titulálják szélsőbaloldalinak. Hívei szerint azonban inkább tipikus francia baloldali republikánus, a francia kontúrokkal bíró szociális köztársaság híve, aki vízióját kiterjeszthetőnek tartja egész Európára. Ezzel nem kötődik a „szélsőbaloldalhoz”, s hagyományait tekintve sem „kommunista” vagy „szocialista”. Ami biztos, hogy az ő elképzelései szakítást jelentenek a fősodrot jelentő neoliberális politikával. Kétségtelen, hogy Mélenchon nem kíméli meg a környezetét Victor Hugo legrosszabb napjait idéző, himnikus republikánus szózataitól, de ettől még nem „Európa-ellenes nacionalista”, ez nyilvánvalóan rosszindulatú interpretáció.
Egyelőre nehéz megmondani, középtávon mennyire árthatott Mélenchonnak a botrány s főképp az, amit a botrány csak jelez, az egész rendszert megbélyegző vehemens háborúja a hatalom, az igazságszolgáltatás, a média ellen. Akár használhat is persze, mert különböző előjelekkel, de a franciák nem kis része nagyjából ugyanazt gondolja a rendszerről, mint Mélenchon.
Ma a média leginkább azért támadja a pártvezetőt, mert „Trump példáját követi”, azaz áldozatként állítja be magát, összeesküvés-elméleteket gyárt, szembeállítja egymással az eliteket és a népet, meggyengíti a demokrácia intézményeit, hadjáratot folytat a sajtó ellen. Ebben sok igazság van. Ez persze nem feltétlenül „trumpizmus”. Baloldali populizmus is létezik, nem is mindig sikertelen.
