Azerbajdzsáni taktusok
Tetszenek tudni, mennyi 340 ezer milliárd forint? Segítünk. Magyarország egyéves GDP-je ma 28 ezer milliárd, a nevezett összegnek kevesebb mint a tizede. A távoli, méretre, lakosságra szinte Magyarországgal azonos Azerbajdzsán 14 milliárd hordóra becsült olajtartalékai ma folyó áron annyit érnek, mint az első sorban olvasható szám. És akkor a földgázról, amelyre a Nabuccót remélték építeni alkotói (közöttük a tervből épp most kifaroló Magyarország), még nem is beszéltünk. A lényeg az, hogy minekünk, magyaroknak tíz-egynéhány éven át kell folyamatosan jövedelmet termelnünk azért, hogy „versenyben legyünk” Azerbajdzsán még kiaknázatlan kincseivel, bár az országnak óriási hátránya van velünk szemben: az egy főre eső, vásárlóerő-paritáson számolt nemzeti jövedelme alig több mint a fele a mienkének. Egyelőre. ACZÉL ENDRE írása.
Aki a hajdani cári birodalom gyöngyszemében, Bakuban jár, eláll a lélegzete. Nem attól, hogy a Kaszpi-tenger olaját idegenek hozzák felszínre (ez már a cárok idejében is így volt, de akkor még németek uralták a „pályát”), hanem attól, hogy mi minden épül az energiahordozókban gazdag, 1991 óta független Azerbajdzsán fővárosában. Arrafelé konjunktúra van, bár ennek a hozadéka nem terül olyan felületen, amilyenen kéne. A hozadék az elnöki klán zsebében landol.
Alijevék klánja
Az elnöki klán feje maga az elnök, Ilham Alijev. Kedves édesapja, akitől a tisztet megörökölte, a legboldogabb időkben az azeri KGB főnöke, majd a köztársasági pártszervezet első titkára, később Gorbacsov révén a Szovjetunió Kommunista Pártja Politikai Bizottságának, a legfőbb testületnek tagja volt, s ebben az összminőségében lett Azerbajdzsán elnöke, diktátora, mi több: igazhitű elöljárója. És aki egyszer a KGB emlőin nevelkedett, megtanulta, miképp kell kordában tartani a rakoncátlankodókat. Akik nem átallottak most, a független Azerbajdzsán első, igazi páneurópai rendezvényén, az eurovíziós dalversenynek elkeresztelt giccsparádén, illetve annak mellékén felbukkanni.
Kárhozatos módon elég sokan vannak, akiknek elegük van az Alijev család húszévi országlásából. Persze keveseket lepek meg azzal, ha megmondom, hogy az elégedetlenek nem az ország szegényeiből verbuválódnak (az átlagfizetés itt a havi húszezer forintot is alig haladja meg), hanem a képzett értelmiségből, amely, kivált ha az olajiparban vagy nyugati vállalkozásoknál dolgozik, egyfelől nem keres rosszul (a havi egy-kétezer euró sem ritka), másfelől demokráciát álmodik a hazájának. És a javak egyenlőbb elosztását, végtére is Azerbajdzsán Kuvaithoz mérhető vagyonnal rendelkezik, csak épp az életszínvonal a tizedét sem éri el az ottaninak.
Azerbajdzsánban a „rend” az, hogy az ellenzékieket (politikusokat, újságírókat, egyetemistákat, sőt bloggereket!) megfélemlítik, zsarolják, bebörtönzik, olykor végeznek is velük. 2011-ben az emberi jogi szervezetek három, politikai indíttatású gyilkosságot jegyeztek fel; nem mondhatni, hogy ennek komolyabb visszhangja lett volna, miután az ilyen ügyek arrafelé – de még Oroszországban is – mindennaposak.
Ha pedig azok, akkor a részvétlenség is mindennapos. Mi például egy ideje tudjuk, hogy az Alijev-klán milyen ügyesen tud magának népszerűséget, sőt befolyást vásárolni, miközben az őket Európába integráló szervezet, az EBESZ süketnek és vaknak tetteti magát. E sorok írójának hovatovább kényszerképzetei támadnak. Mert ha az „Ell és Niki” névre hallgató azeri duó 2011-ben Düsseldorfban meg tudta nyerni az eurovíziós dalversenyt s ezzel az idei verseny rendezési jogát Azerbajdzsánnak, akkor nyilván ugyanilyen okoknál fogva tudott bekerülni Ilham Alijev rendszere az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem állandó tagjai közé.
A lovasok országa
Minden csak szavazatokon múlott. A düsseldorfi versenyen viszonylag kevés muszlim ország indult (talán egyedül Albánia), ebben az esetben tehát nem lehet azzal érvelni, hogy a muszlimok tömbben szavaztak. Az ENSZ esetében igen – de ahhoz, hogy Azerbajdzsán az ugyancsak kandidáló Magyarországot és Szlovéniát megelőzze, nem lettek volna elegendők a muszlim szavazatok. Másokat kellett „megvenni”. Például a dél-amerikaikat. A lényeg az, hogy az Alijev-klán bedolgozta (bekorrumpálta?) magát a világ látóterébe, ami pedig a Kristálypalotát, ezt a valóban csodálatos, huszonháromezer néző befogadására alkalmas, multifunkcionális, németek alkotta építményt, a dalverseny színhelyét illeti, az tényleg alkalmas a villogásra.
Azért a rettenetes pénzért, amiért Ilhamék felépítették a Kristálypalotát és a környező infrastruktúrát (becslések szerint az összköltség nyolcszázmillió dollár volt), a kormány nem a semmit vette meg. Aki tévézik, láthatta, hogy az eurovíziós dalverseny minden egyes nemzeti fellépését egy harminc másodperces reklámszpot előzte meg ezekkel a jelszavakkal: „A nap országa!” „A víz országa!” „A lovasok országa!” „A költészet országa!” „A lángok országa!” Azerbajdzsán, amely tegnapig se képben, se hangban nem volt jelen az európai agyakban, hirtelen megjelent. Azok a tíz- esetleg százmilliók, akik nem tudták, hogy a Baku–Tbiliszi–Ceyhan- (Törökország) csővezetéken naponta egymillió hordó kőolaj érkezik hozzájuk, hogy napi szükségleteik egy részét fedezze, elhelyezhették a térképükön Azerbajdzsánt. Nem volt rossz ötlet, bár kétlem, hogy a föntebbi hívószavak tömegturizmust fognak generálni. Nincs ugyanis mire.
De ez nem is érdekes. Hiába protestáltak kisebb zenészcsoportok az első elődöntő előtt Baku belvárosában „Énekelj a demokráciáért!” feliratú trikókban, mára már elmentek a tömegek, elmentek a kamerák, ott maradt viszont a rendszer, amely, hála az olaj- és földgázkincsnek, félelem nélkül éli át a világgazdaság viharait. 2003 és 2008 között a gyarapodási üteme a duplája volt a kínainak.
Rosszban mindenkivel
Ha azeri lennék, valóban megengedném magamnak a Kristálypalotához hasonló extravaganciákat, sőt még azt is, hogy gyakorlatilag minden szomszédommal rosszban legyek. Hála a dalversenynek, a világsajtó elkezdett írni arról, hogy az örmények, az oroszbarát ősellenségek (lásd: Karabah) még egy dalolás kedvéért se hajlandók betenni a lábukat Azerbajdzsánba; hogy az oroszok rettentő módon orrolnak az ottani radarrendszerük bérleti szerződésének mindig esedékes, de meg nem valósuló meghosszabbítása miatt; hogy az ugyancsak síita iráni papi rendszer visszahívta nagykövetét Bakuból, mondván, hogy az azeriek sajnos az iráni tévénézők által is követhető, a muszlim jó erkölcsökbe ütköző „buzifesztivált” csinálnak. E dolgok közös nevezője, hogy Azerbajdzsán őrzi a róla mint Nyugat-barát, világias államról kialakult képet, és ilyen körülmények között ugyan kit érdekel, hogy hány ellenzéki újságírót lőnek le?
