Az észak-koreai olimpiai szépségkommandó, és ami a lányok mögött van

A pjongcsangi téli olimpián megjelenő észak-koreai szurkolói csapatot, a ritmikusan mozgó és népdalokat éneklő „szépségkommandót” az egész világ megismerte a televíziós közvetítések révén. Bár mindenki tudja, hogy propagandacélokat szolgálnak, szurkolókból mégis az olimpiai játékok főszereplőivé léptek elő. Európai szemmel nagyon idegen világot jelenítenek meg, de sikerük egyik titka az, hogy a politikai különbözőségek ellenére mégsem állnak távol a koreai tradícióktól.

2018. február 22., 19:53

Szerző:

Ami a lányok szépségét illeti, a dél-koreai szappanoperák női szereplői is a hagyományos nemi szerepet képviselik, a jóképű, intelligens és határozott férfiak mellett nekik elsősorban szépnek kell lenniük. Ezek a folytatásos tévéjátékok az egész világon népszerűek. Magyar ismerőseim között is vannak, akik rendszeresen nézik őket. Sőt egy keleti nyelveket oktató tanár elmondása szerint egyesek kifejezetten a dél-koreai szappanoperák miatt vágtak bele a koreai nyelv tanulásába. A dél-koreai tévéjátékok és az általuk megjelenített populáris kultúra elemei azonban elsősorban Ázsiában népszerűek. Kissé leegyszerűsítve a dolgokat a hagyományos konfuciánus családmodellt egyesítik egy könnyed, színes, technikailag modern, felszínes közhelyekből építkező életformával. Kínában az állami televízió is sugározza őket, és a nézettségük magasabb, mint az összes többi, a tévécsatornákon bemutatott külföldi filmeké együttvéve. De Japánban és Indiában is versenytársai a helyi produkcióknak.

Észak-Koreában persze tiltott gyümölcsnek számítanak a déli szappanoperák, noha egyes beszámolók szerint a becsempészett és titokban átmásolt videokazettákon széles tömegek nézik őket. Egyes szenzációvadász nyugati újságok időnként egyenesen azt jósolják, hogy az északi rendszert a déli szappanoperák fogják megdönteni, aki ugyanis azokat nézi, azt valósággal sokkolja a két országrész közti életszínvonal-különbség. De a phenjani rendszer televíziója sem kizárólag ideológiával és propagandával eteti a közönségét, Északon is egyre több folytatásos tévéjátékot gyártanak. A The Washington Post hasábjain megjelent beszámoló szerint ezek is jellegzetes szappanoperák. A legnépszerűbb közülük egy sokemeletes lakóházban játszódik, és Szomszédaink címen fut. Társadalomkritika természetesen nincs benne, de például a többórás áramszünet okozta fennakadás már megjelenik benne.

Az észak-koreai mindennapokról alapvetően két forrásból tájékozódhatunk. Az egyik a Dél-Koreába menekült északiak által elmondott és a déli média által terjesztett történetek. Ezek egy rémes és kegyetlen poklot mutatnak be, amelyben minden nap túlélése borzalmas szenvedés. A másik forrás az Észak-Koreába legálisan eljutó nyugatiak beszámolói. Phenjan mellett működik egy amerikai magánegyetem, amelynek volt oktatói hazatérve elsősorban erről a zárt campusról számolnak be.

Fotó: MTI/AP

A CNN hírtelevíziónak viszont tudósítót is sikerült küldenie az országba. A fiatal Will Ripley legalább tízszer járt Észak-Koreában, és tudósításai az interneten is megtalálhatók. Mivel Ripley még szeretne visszatérni oda, filmjei nem kritizálják a rendszert, de hitelesnek tűnő képet adnak a főváros hétköznapi életéről. Az általa bemutatott Phenjanban szinte mindenkinek van mobiltelefonja, a városképet modern magasházak dominálják, az emberek normális ruhákban járnak az utcán, és a bevásárlóközpontok ránézésre nem különböznek a nemzetközi sztenderdtől. A fast food részlegben még a sült krumplit is olyan piros dobozkában adják, mint a világon mindenütt, de persze jogdíj és az eredeti márkanév feltüntetése nélkül. A vidéket azonban neki sem sikerült bemutatnia, de amit egy buszutazás alkalmából mégis lefilmezett a jármű ablakából, az évtizedekkel elmaradottabb a fővárosi életnél.

A nyugati és nyomában a magyar média némi leegyszerűsítéssel kommunista diktatúrának nevezi az észak-koreai rendszert. Valójában a kommunista jelző nem alkalmas a rendszer pontos leírására. A politikai vezetés a hetvenes években eltávolodott a marxizmus–leninizmus eszméitől, és fokozatosan az úgynevezett dzsucse lett a hivatalos ideológiája. A dzsucse az önerőre támaszkodást, a nemzeti utat jelenti. A mindenkitől független külpolitika, az önellátó gazdaság és az erős hadsereg jelenti a bázisát, amelyet nyilván az atomfegyverek birtoklása tenne kívülről megdönthetetlenné. A szó klasszikus értelmében azért sem nevezhető kommunistának, mert a materializmust feladva egyre határozottabb vallási jellege van, amelynek látványos jele a dinasztiaalapító, huszonnégy esztendeje halott Kim Ir Szen kultusza. Hivatalosan ma is ő az ország örökös elnöke, és a szellemét halhatatlannak nyilvánították. Sőt a hivatalos ideológia szerint a dzsucse közösségének tagjai – tehát a rendszer hívei – is egyfajta kollektív örökkévalóságba jutnak a haláluk után, azaz elnyerik a halhatatlanságot.

Kívülről nehéz megmondani, hogy az 1945 óta fennálló Kim-rendszert csak a terror tartja-e fenn, vagy van valamilyen tömegbázisa is. Annyi bizonyos, hogy a rendszer egyre határozottabban a nacionalizmusra és egyfajta vallásra épül, s az ilyesmire mindig van fogékonyság az emberek egy részében. De nem lehet lebecsülni az „ostromlott vár” pszichózisát sem. Bár a nagyvilág már alig emlékszik rá, a koreai háború egyike volt a 20. század legvéresebb konfliktusainak. Egyszerre volt a korabeli nagyhatalmak (az Egyesült Államok, illetve a Szovjetunió és Kína) erőpróbája és a koreaiak egymással vívott polgárháborúja. Mindkét felet példátlan kegyetlenség jellemezte. A déliek már a háború elején százezernyi, baloldalinak tartott embert mészároltak le, az északiak pedig nemcsak kivégezték a gyanús értelmiségiek tekintélyes részét, hanem sokat el is raboltak közülük „szakember-utánpótlás” céljával. (Ezt a sajátos gyakorlatot Phenjan azóta sem adta fel, ha igazak a hírek, még filmrendezőket is elraboltak hasonló okból.) A háború áldozatainak számát lehetetlen pontosan megbecsülni, de az északi és a déli oldalon is közel egymillió ember halt meg, akiknek nagyobb része civil volt.

A koreai háború elején a határ ugyanott húzódott a két Korea között, mint a fegyverszüneti vonal a háromesztendős öldöklés végén. Noha az Egyesült Államok nem vesztette el olyan egyértelműen ezt a háborút, mint a vietnamit, hiszen sikerült megmentenie Dél-Koreát a kommunista Északtól, győznie mégsem sikerült. Lényegében ez volt az első nagyobb fegyveres konfliktus, amelyben az addig legyőzhetetlen Egyesült Államok csak részben tudta elérni háborús céljait. Amerikai részről már akkor felmerült az atomfegyver bevetésének a gondolata, de végül mind Truman, mint Eisenhower elnök elzárkózott ettől. Hagyományos bombázókkal sorozatosan támadták az északi állásokat, de már ekkor bebizonyosodott, hogy kizárólag légi csapásokkal nem lehet megtörni az ellenséget. A szárazföldi csapatok létszámának növelése pedig az amerikai közvélemény ellenállásába ütközött. Ez a lecke Vietnamban aztán még keményebben megismétlődött.

Az északi rezsim tudatosan épít az Amerika-ellenes érzelmekre, a déliek pedig a háborús szörnyűségekre gondolva szeretnék megőrizni a békét. A téli olimpián látott látványos békülés mögött elsősorban az a felismerés áll, hogy egy újabb koreai háború ismét óriási emberáldozattal járna. Sőt most talán a rettegett nukleáris fegyvert is bevetnék. Így marad az a remény, hogy ha a szappanoperák nem is döntik meg a phenjani rezsimet, a fogyasztói igények, a piaci reformok és a modernizáció „meglágyítják” a Kim-birodalmat.