Az elnyomók értékrendje mindenütt hasonló – Jelena Sakova:: Itt még túl sokan emlékeznek az orosz tankokra

2019. február 6. 06:05 - szerző: Barát József

Miben különbözik és miben hasonlít a magyar, a lengyel és az orosz jogvédő civilek munkája, miközben az állami nyomás mindhárom országban erősödik? Moszkvában ügynöktörvényt fogadtak el a munkájuk nehezítésére, Magyarországon előbb a külföldről támogatott szervezetek megbélyegző minősítéséről döntöttek, majd elfogadták a bevándorlást segítő szervezetekről szóló törvényt. Hogyan tudnak dolgozni a civilek az egyre nehezedő feltételek között? Ezekről a kérdésekről szólt a Magyar Helsinki Bizottság minapi munkaértekezlete. A résztvevők közül a Polgári Ellenőrzés nevű szentpétervári jogvédő szervezet elnökét, Jelena Sakovát kérdeztük.

– Ezen az estén hét bátor emberi jogi aktivista, civil vezető ült az asztalnál különböző országokból. Mindnyájan nők. Hogy van ez? A nők mifelénk manapság bátrabbak a férfiaknál?

– Szerintem a nők mindig is bátrabbak voltak. De a tréfán túl: bár nincs ilyen statisztikám, tapasztalataim szerint a jogvédők között többségben vannak a nők. Alighanem empatikusabbak, erősebb bennük a készség az együttérzésre. Amikor kínzásokról, az önkény áldozatairól van szó, mi könnyebben szánjuk el magunkat a cselekvésre. Ráadásul azok, akiket sérelem ért, talán könnyebben fordulnak felénk. Oroszországban ennek régi hagyományai vannak: a bátor férfiakat börtönbe csukják, a náluk is elszántabb nők pedig megpróbálnak harcolni értük.

– Tulajdonképpen mit csinálnak Budapesten? Külföldi ügynökök tartanak munkaértekezletet?

– Nem kétlem, hogy a hatalmasok közül sokan így látják. De mi azért találkoztunk lengyel és magyar kollégáinkkal, hogy tájékoztassuk egymást, miként gyakorolnak nyomást szervezeteinkre országaink államhatalmi intézményei. Oroszországban a civilek elnyomása korábban kezdődött, mint Magyarországon vagy Lengyelországban, így már kialakítottuk a válasz, az ellenállás bizonyos formáit, kollégáinknak talán segíthetnek a tapasztalataink.

Jelena Sakova
Fotó: Bazánth Ivola

– Attól tartanak, hogy Oroszország lehet például a magyarok jövője?

– Sajnos a térség egyes vezetői olyan utakra viszik országaikat, amelyeket Oroszország már bejárt. Olyan konzervatív politikusokról van szó, akiknek az értékvilága, még ha ezt maguknak sem vallják be, sokban hasonlít azokra az elvekre, amelyeket a korábbi szovjet elit követett. Bár a hivatalos ideológia lehet homlokegyenest más, de az elnyomók értékrendje mindenütt hasonló. Tíz éve még senki sem hitte volna, hogy lehetséges ilyen fordulat, mégis megtörtént. De azért nem hiszem, hogy a mai magyar vezetés Moszkvát csinálhatna Budapestből: itt túl sokan emlékeznek még az orosz tankokra.

– Ön a kerekasztalnál arról beszélt, hogy sokat romlottak a munkafeltételeik. Ennek legfontosabb kilométerköve az volt, hogy 2015-ben a Polgári Ellenőrzést külföldi ügynökszervezetté nyilvánították, és tevékenységüket azóta számos adminisztratív akadály nehezíti.

– Az állam a propagandagépezetének teljes fegyverzetével támadja a független civilszervezeteket, ráadásul törvénycsomagot fogadtak el a független polgári kezdeményezések visszaszorítására. Ezek közül csak az egyik az ügynöktörvény. Megtiltották az államellenes propagandát, korlátozták a gyülekezés szabadságát, a büntető törvénykönyv módosításával megkönnyítették, hogy az aktivistákat árulásért perbe lehessen fogni. Az árulás tényállása olyan kiterjesztő, hogy az ügyészség szinte bármelyik civilt megtámadhatná ezzel. Árulás például, ha bárki veszélyezteti Oroszország jó hírnevét. Ez gumiszabály, bármelyik jogvédő szervezet tetszőleges jelentésére rá lehet fogni.

– De ilyen körülmények közt mit érhetnek el azon kívül, hogy magukra vonják a hatalmasok haragját?

– A cél az elnyomó intézkedések hatására sem változott. Feladatunk az orosz állampolgárok szabadságának, személyiségi jogainak védelme. Ez nagyon nehéz, de most, az elnyomás fokozódásával, egyre nagyobb szükség van ránk.

– Magyarországon a közelmúltban jelent meg a meggyilkolt oknyomozó újságíró, Anna Politkovszkaja Orosz napló című könyve. Politkovszkaja tizenhárom éve adta életét az oroszok jogaiért, Putyin viszont változatlanul hatalmon van. Lehet, hogy az orosz polgárjogi tevékenység inkább csak a jövőért hozott morális áldozat, a példa fontos, és nem az eredmény?

– Persze hogy fontos a példa, de ne feledjük: minden egyes megmentett ember ügye olyan eredmény, amely önmagában is megéri az erőfeszítést. Ennek leghíresebb példája Alekszandr Nyikityin ügye volt. Nyikityin egy atom-tengeralattjáró kapitánya, majd nukleáris biztonsági felügyelő volt, akit árulásért fogtak perbe, mert jelentést hozott nyilvánosságra az Északi-tengeri Flotta nukleáris környezetszennyezéséről. Az orosz Legfelsőbb Bíróság Elnöksége a mi szervezetünk erőfeszítéseinek eredményeként ejtette a vádat.

– Pardavi Márta, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke az eseményen arról beszélt, hogy a feltételek romlását abszurd módon kedvező jelenségek is kísérik. A szervezet ma ismertebb, mint a múltban bármikor, és gyakran olyanoktól kap segítséget, akiktől nem is remélték. Önök is éreznek ilyesmit?

– Igen. A fokozott nyomás rá is kényszerít minket, hogy új és új tevékenységi formákkal próbálkozzunk, újabb és újabb társadalmi csoportokkal vegyül fel a kapcsolatot. Korábban például nem működtünk együtt ifjúsági csoportokkal, egyetemistákkal. Ma pedig ők is aktív részesei a jogvédő munkának. Ez nagyon fontos, mert a szovjet idők híres ellenzéki másként gondolkodói és jogvédői vagy eltávoztak közülünk, vagy már idősek.

– Hogyan teremtenek velük kapcsolatot?

– Aktívak vagyunk a közösségi hálózatokon. Van úgy is, hogy a fiatalok maguk keresnek minket. Számukra nagyon fontos, hogy válaszokat találjanak a kérdéseikre, mivel érthető módon nem elégítik ki őket a hivatalosságok nyilatkozatai.

– Nem veszélyes felvenni önökkel a kapcsolatot?

– De, az együttműködés veszélyes lehet számukra. Az államhatalom Oroszországban manapság minden független civil tevékenységet kihívásnak tekint. Nagy tüntetéshullám volt például Oroszország-szerte 2016 őszén. Csak Szentpétervárott hatszáz embert vettek őrizetbe. Ez a hatalom nem szereti, ha el akarják számoltatni. Meggyőződésem azonban, hogy saját méltóságának tudata minden ember számára fontosabb, mint hogy mindig minden kockázatot elkerüljön. A fiatalok esetében ez fokozottabban igaz, hiszen ebben az életkorban erősebb az idealizmus, mint a középkorúaknál, akiket nyomasztanak a hétköznapok gondjai.

– Ön a kerekasztal-beszélgetés során megemlítette, hogy akkor, amikor elfogadták az ügynöktörvényt, még egyes fiatalemberek részéről is sok, a szovjet időkből ismerős reflexszel találkoztak. Dühös idegengyűlölettel, azzal a meggyőződéssel, hogy a külföldiek csak az ország vesztét akarhatják.

– Ez elgondolkodtatott bennünket: hogyan lehetséges, hogy ez a tudat alján megragadt hordalék egyszerre csak felszínre került a nagy semmiből? Hiszen a rendszerváltás óta ilyesmit nem tapasztaltunk vagy legfeljebb csak nagyon öreg emberek részéről. Aztán rájöttünk, hogy a fiatalok nagy részét a nagymamák nevelték, akik még a szovjet rendszerben szocializálódtak. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján felnőtt rendszerváltó korosztály futott ugyanis a dolga után, és a nagyikra hagyta a gyerekeket, akiknek teletömték a fejét mindazzal, amit a pártpropaganda annak idején a mostani nagyszülők lelkébe rágott. Van egy réteg, amely fél a szabadságtól, mert szabadnak lenni nehezebb, mint engedelmeskedni.

– Van-e ebben valamilyen birodalmi nosztalgia?

– A nacionalizmus, a birodalmi eszme iránti odaadás mindig a gyengék menedéke volt, akik azt mondhatják: „Igaz, hogy semmi sem sikerült az életben, de egy nagy nemzet kötelékébe tartozom. Nem tudtam boldogulni, de a vezérem visszavette a Krímet.” Ez csak akkor változhat meg, amikor már mindenki az életszínvonalán érzi meg, hogy mibe kerül neki ez a rezsim, mibe kerülnek neki az elit döntései. Nálunk azt mondják: a hűtőszekrény végül legyőzi a televíziót.

– Ön szentpétervári. Arrafelé az emberek mindig is elfogadóbbak voltak, mint másutt Oroszországban, hiszen „Pityer” az ország világra nyitott ablaka volt.

– Ami nem akadályozta meg, hogy ez a város legyen a bölcsője három pusztító forradalomnak.

– Ráadásul Szentpétervár Putyin szülővárosa.

– Ezért kellőképpen szégyelljük is magukat.

– Szóval könnyebb-e önöknél jogvédőnek lenni, mint másutt Oroszországban?

– Nem. Minket éppúgy elnyomnak, mint más városok civiljeit, csak talán kicsit udvariasabban.