Az angol identitás – Szokatlan fordulatok a szokások hazájában

2019. szeptember 14. 18:45 - szerző: Hegyi Gyula

A Westminstert, azaz a brit törvényhozás épületét és intézményét szokás „a parlamentek anyjának” is nevezni. Ebben van egy kis lódítás, hiszen Izlandon és a mai Spanyolországhoz tartozó Leónban korábban hoztak létre mai értelemben vett parlamentet, mint Angliában, de a szigetország egyesülése, majd nagyhatalommá és gyarmatbirodalommá válása során a Westminster világszerte a parlamenti demokrácia jelképe lett. Részben ezért is okoz ekkora meglepetést, hogy három és fél esztendeje nem tud megküzdeni az Európai Unióból való kilépéssel, és mostanra a káosz jellemzi.

A brit parlament működését az írott házszabály mellett egyfajta szokásjog is szabályozta, amely a kormánypárt és az ellenzék kölcsönös korrektségére épült. Ez a korrektség máskor is veszélybe került már, de az egész országot megosztó hisztérikus ideológiai háborúvá torzult Brexit-kérdés végképp elmosta a szokásjogot. A politikusok megteszik azt, amit eddig egyfajta korrektségből nem tettek meg, és nem teszik meg azt, amit illene megtenniük. Így a politikai erők között is megjelenik az a gyűlölet, amely az utcán és a médiában eddig is jelen volt, de amelyet a Westminster patinás falai között mérsékelt a kölcsönös érdekbeszámítás józansága.

A brit rendszerben eddig is szokásban volt, hogy ha a kormányfő két választás közti időszakban lemond, akkor a pártja újat jelöl helyette, aki aztán parlamenti megerősítés nélkül miniszterelnök lehet. Boris Johnson kormányfővé válása így elvben megfelelt a szokásjognak. De mivel „BoJo”, ahogy a fenegyerek-politikust becézik, a kemény Brexit híve, a megegyezés nélküli kilépés ellenfelei azonnal hangsúlyozni kezdték, hogy nem a nép, hanem csak a lakosság töredéke, a konzervatív párt egyébként mára jócskán megfogyott tagsága választotta miniszterelnökké. A kormányfőnek elvben joga van felfüggeszteni a parlament ülésezését. Azonban parlamenti meghatalmazás nélkül kinevezett, újdonsült miniszterelnökként ezzel kezdeni a kormányzást, ez ellentmond a minimális korrektségnek is. A parlamenti többség, benne a mérsékelt konzervatívok csoportja ettől kezdve antidemokratikus akarnoknak látta, és három olvasatban is megszavazott egy olyan törvényt, amely köztudottan elfogadhatatlan Johnson számára. Ez arra kötelezi, hogy ha az október közepi EU-csúcson nem sikerül megegyezést elérnie az unióból való rendezett kilépésre, akkor kérje Brüsszelben a Brexit újabb három hónapra való meghosszabbítását. Ötletelés szintjén még az is felmerült, hogy ne a miniszterelnök, hanem az agilis házelnök, netán – bár ez inkább abszurd vicc – a királynő képviselje az országot a brüsszeli alkudozáson. Ez a törvény a ma legfontosabb kérdésben kiveszi a kormányzást a kormány kezéből, ami bár törvényes, de ugyancsak ellentmond a szokásjognak.

Brexit
Fotó: Neil Hall

A brit parlamentarizmus a szigorú pártfegyelemre épül, nem véletlen, hogy a frakcióvezetőket, illetve megbízottaikat „whipnek”, azaz ostornak hívják. Egyéni kiszavazások persze mindig voltak, de a Brexit alatt vált megszokottá, hogy a konzervatív képviselők jelentős része rendre leszavazta Theresa May indítványait. Maga Johnson is így tett. Kormányfőként viszont első parlamenti leszavazása után azonnal kizárt a pártjából huszonegy konzervatív képviselőt, volt minisztereket, veterán politikusokat, köztük Winston Churchill unokáját is, és megtiltotta a helyi pártszervezeteknek, hogy újrajelöljék őket. Egy párt alapszabálya ezt előírhatja, de azon sem lehet csodálkozni, ha sokan ebben is BoJo diktátori hajlamait, a brit demokrácia megcsúfolását látják. A kizártakhoz egy önkéntes lemondó csatlakozott. A kormányfő Európa-párti öccse, Jo Johnson azzal mondott le miniszteri posztjáról, hogy választania kell a családi hűség és a nemzet érdeke között. Vagyis szerinte a bátyja nem szolgálja az utóbbit. A Johnson testvérek híresek voltak az összetartásukról, Jónak sokáig a bátyja volt a példaképe. Ez a drámai szakítás minden parlamenti szavazásnál jobban mutatja, milyen mélyen és végzetesen megosztja a brit társadalmat a Brexit. A mindenkori miniszterelnöknek bármikor jogában állt a parlament feloszlatását és új választások kiírását kérni az uralkodótól. 2011-ben ezt megváltoztatták, most ehhez az összes megválasztott képviselő kétharmadának a támogatása szükséges. De a szokásjog alapján azért az lett volna a természetes, hogy az ellenzék kapva kap az alkalmon, és hozzájárul az előrehozott választásokhoz. Nem ez történt. A Munkáspárt és némi habozás után a kisebb ellenzéki pártok is úgy döntöttek, hogy egyelőre nem szavazzák meg a parlament feloszlatását. Megvárják, hogy Johnson az Európai Tanács október közepi ülésén elfogadható megállapodást érjen el az EU-ból való kilépésre, vagy újabb halasztást kérjen a Brexitre. A miniszterelnök válasza erre az volt, hogy inkább meghal az árokban, de nem hajtja végre a frissen meghozott törvényt.

Ez azonban már nem a szokásjog kérdése. Még a britnél kevésbé erős demokráciákban sem fordul elő, hogy a kormány egyszerűen megtagadja a parlamenti többség által megszavazott törvény végrehajtását. A The Guardian némi rosszmájúsággal már össze is hasonlította Johnsont azzal az I. Károly királlyal, akit a parlamenttel való összetűzése miatt fejeztetett le Oliver Cromwell. A dolgok most nyilván nem fajulnak idáig, de az biztos, hogy a brit politika nagyon veszélyes ponthoz érkezett. A józan ész azt diktálná, hogy természetesen születik valamilyen normális megoldás. De jelenleg senki sem tudja, milyen is lesz ez a megoldás.

A Brexit-vita a legnagyobb pusztítást a konzervatív pártban végezte. A párt David Cameron vezetése alatt mérsékelt jobbközép párttá vált, és Maytől sem állt távol egyfajta gondoskodó, centrista kormányzás. Családi és egyéni múltját tekintve Johnsont is inkább liberális, mintsem őskonzervatív személyiségként tartották számon. A Brexit körüli, hideg polgárháborúvá élesedett konfliktus azonban elsodorta mellőle a mérsékelteket, felsorakoztatta viszont azokat, akiket bátran nevezhetünk szélsőjobboldalinak vagy régebbi szóval reakciósnak – a halálbüntetés és az abortusztilalom híveit, az egykori birodalom iránti nosztalgia megszállottjait, a Trump-féle erőpolitika híveit. Az ő szemükben az Európai Unió a gyűlölt progresszió, a „szocialista és zöld” eltévelyedés jelképe. Ahogy az lenni szokott, saját pártjukban kezdték meg a „tisztogatást”, megfeledkezve arról, hogy legalább ötmillió konzervatív szavazó voksolt annak idején a Brexit ellen. De ha győznének a választásokon, akkor nagy eséllyel olyan fordulatot hajtanának végre a brit politikában, amelyet egy bristoli professzor ismerősöm „puha fasizmusnak”, higgadtabb elemzők markánsan jobboldalinak neveznek.

Egyelőre a nagy ellenfél, a Munkáspárt sem tudja learatni Johnson parlamenti bukásának a hasznát. Az ő szavazói közül viszont több millióan a Brexitre voksoltak, elsősorban a válságzónává vált Észak-Angliában. Az új szélsőjobboldal legerősebb bázisa mindenütt a szociális biztonságukat vesztett, ipari munkás hátterű fehérek rétege. Jeremy Corbyn munkáspárti vezető taktikázását messziről könnyű elítélni. De tudni kell, hogy neki a kormányra jutáshoz és a szélsőjobboldali fordulat megakadályozásához meg kell őriznie ezeket a hagyományos munkáspárti szavazókat.

A Brexit bizonyos értelemben nem is annyira brit-, mint inkább angolkérdés. A skótok, a walesiek és az északírek többsége maradna az EU-ban, de belső problémáik közül nem ez a legfontosabb. Az EU kérdése az angol társadalmat osztja meg végzetesen. Itt vannak a legszenvedélyesebb angol nacionalisták, akik mindent gyűlölnek, ami európai, és itt élnek azok is, akik éppen annyira érzik magukat európainak, mint angolnak. Skót identitás van, a walesi is alakul, de nincs megegyezés abban, hogy milyen legyen a Brit Birodalom és az EU utáni angol identitás.