Az Achille Lauro drámája – Az olaszok futni hagyták a főkolompost

2019. december 3. 20:00 - szerző: Heltai András

Negyedszázada, hogy kigyulladt, majd elsüllyedt a szomáliai partok mentén az Achille Lauro óceánjáró. Nevét akkor már évtizede, rémtörténetből ismerte a világ: 1985 októberében a hajót utasaival palesztin terroristák rabolták el. Kerekesszékében legyilkolt amerikait dobtak a tengerbe, majd a merénylet következményei példátlan konfrontációhoz vezettek az amerikai és az olasz kormány, sőt fegyveres erőik között is.

Az olasz tengerjáró akkor 680 utasával járt földközi-tengeri úton. Alexandriából Port Szaíd felé haladt, amikor Göteborgban vették először kapitányának vészjelzését: ismeretlen fegyveresek vették uralmuk alá a hajót. Másnap már ez utóbbiak, a Palesztin Felszabadítási Front emberei üzentek: az utasokat túszul ejtették. Ötven fogva tartott palesztin szabadon bocsátását követelték, azzal, hogy ha ezt nem teljesítik, sorra kivégzik a túszokat – elsőnek az amerikaiakat –, ha pedig megtámadnák őket, akkor felrobbantják a hajót ezer emberrel. A kiszabadítandók listáján egyetlen nem palesztin szerepelt: a francia börtönben ülő Odfried Hepp. A német neonáci a Front embereként a Stasihoz szegődött, és Budapestre járt találkozni az NDK állambiztonságának ügynökeivel.

Rómában és Washingtonban döbbenet. Azt sem tudták, hol van a hajó, amely az üzenet után már nem adott rádiójelet. Ronald Reagan elnök – kudarcos előzmény után – mindenképpen el akarta fogni a tetteseket: pár hónappal korábban a TWA amerikai légitársaság gépét kerítették hatalmukba palesztinok Bejrútban. A merényletnél egy amerikait megöltek, a túszok csak jó két hét után szabadultak, a tetteseknek pedig nyomuk veszett. Reagan nem akart még egy ilyen esetet. Különleges egységeket indítottak útnak a NATO szicíliai légi támaszpontjára, míg az olaszok riadóztatták a flottát és kommandói­­kat.

Időközben rábukkantak az Achille Lauróra a szír partoknál. Amerikai–olasz nyomásra azonban irányítói nem kaptak kikötési engedélyt: Washington a szabadítási akciót, jogi meggondolásokból, nemzetközi vizeken kívánta lebonyolítani. Egyébként nem tudták, hogy a Front három frakciója közül melyik állhat a merénylet mögött – feltételezték, hogy a két, Jasszer Arafat elnökkel annak béketárgyalási tervei miatt szemben állók egyike. Súlyos tévedés volt: a terroristák Arafat és társai tudtával készítették elő a merényletet, amelynek a tervezett helyszíne az izraeli Asdód kikötője, a hajó következő állomása lett volna, ahol már valamennyi utasnak a fedélzeten kellett lennie – addig a nagy többség visszamaradt a piramisokat nézni. Miután azonban a személyzet véletlenül meglátta, hogyan készíti elő fegyvereit a négy különös utas, a palesztinok pánikba estek, és elfoglalták a hajót.

Az amerikaiak elindították volna a katonai akciót, de a szociáldemokrata Bettino Craxi vezette olasz kormány tárgyalással próbálkozott. Arafat elítélte a merényletet, és a végül Port Szaídban kikötött hajóra közvetítőket küldött, akik azzal tértek vissza: mindenkit elengednek, ha a merénylők szabadon távozhatnak – azokat majd a PFSZ vonja felelősségre. Ezt Craxiék elfogadták volna, míg Amerika hallani sem akart erről. És ekkor derült csak fény a riasz­­tó tragédiára: a terroristák már az első nap fejbe lőtték Leon Klinghoffert, egy idős, agyvérzései után megbénult amerikait, majd tolószékével a tengerbe dobták. Washington ragaszkodott a tettesek kiadásához, miközben az is kiderült, hogy a terrorakció kitervelője nem más, mint Mohamed Abbász, a PFSZ egyik vezető alakja.

Hoszni Mubarak egyiptomi elnök különgépen akarta Tuniszba menekíteni a palesztinokat, de ezt az izraeli felderítés megelőzte: jelzésük alapján négy amerikai vadászgép szállt fel földközi-­tengeri repülőgéphordozóról, és a szicíliai ­NATO-­­légitámaszpontra kísérte – kényszerítette – az egyiptomi gépet. Ott lecsaptak volna rájuk, de akkor közbelépett a NATO-szövetséges. Rómát felháborította, hogy tudomásuk, egyetértésük nélkül vinnék joghatóságuk alól Amerikába a merénylőket. Bizarr helyzet alakult ki: először az amerikai kommandók vették körül az Egypt­­Air gépét, majd őket az olasz hadsereg, a flotta és a csendőrség több száz fegyverese fogta gyűrűbe. Az amerikaiak teherkocsikkal zárták el a repülőt a felszállópályától, mire az olaszok az amerikai gépek útját barikádozták el. Öt feszült óra után, ami alatt az olaszoknak tűzparancsuk volt, ha az amerikaiak megpróbálnák elfogni a palesztinokat, Reagan és Craxi végül kiegyezett: a négy terrorista olasz börtönbe kerül, míg a diplomatastátuszt élvező Abbász a gépen maradhat, holott őt szerették volna a leginkább elfogni az amerikaiak. Craxi közölte, hogy a római Ciampino reptérre viszik az egyiptomi gépet. Washington tovább gyanakodott, így a lezárt szicíliai bázisról vakmerő manőverrel szökött ki egy amerikai vadászgép, hogy kövesse az egyiptomi repülőt. Válaszként olasz harci gépek emelkedtek a levegőbe, a két ország pilótái egymást a rádión trágár módon becsmérelve közösen tették meg az utat. A Szicíliából „megszökött” amerikai T–39-es nem kapott Rómában leszállási engedélyt, de géphibára hivatkozva persze földet ért.

Jóllehet Abbász bűncselekményei bizonyítottak voltak, Craxi, aki eleve rokonszenvezett a palesztinok ügyével, nem kívánta kiadni. Nem akarta gyengíteni a térség stabilitása szempontjából fontos Mubarak elnök helyzetét, és félt, hogy Arafat, ha emberét átadják, nem lesz hajlandó kiegyezésre a közel-keleti viszályban. Így Abbász végül – nyilván Tito elnök egyetértésével – a jugoszláv légitársaság gépén repülhetett Belgrádba. Két napot időzött ott, miközben az amerikai igazságügyi minisztérium a nemzetközi jogra hivatkozva ott is kérte a körözött bűnöző kiadását – hasztlanul. Abbász végül háborítatlanul Ádenbe, majd Bagdadba utazhatott.

1986 nyarán az olasz bíróság a három terroristát tizenöttől harminc évig terjedő börtönre ítélte. Magyed al-Malki, Klinghoffer gyilkosa, a harminc évből tizenegyet leült, majd jó magaviselete alapján kétheti eltávozást kapott. Azóta nem látták. A másik két fiatal vádlott büntetését javarészt letöltötte, aztán ők is eltűntek. Abu Abbász, aki távollétében életfogytiglant kapott, ezután Tuniszból, majd Líbiából szervezett merényleteket. 1996-tól, amikor az oslói békeegyezmény neki is amnesztiát hozott, a gázai övezetben élt, a nemzeti tanács tagja lett. Utóbb Szaddám Huszein iraki diktátor mellett képviselte a palesztinok ügyét, ott fogták el 2003-ban a bevonuló amerikaiak. Két évvel később bagdadi börtönben halt meg. A Budapestet megjárt Odfried Hepp hosszú éveket ült francia, majd német fegyházban, ma szakfordítóként dolgozik hazájában.

Abu Abbász egyébként a meggyilkolt Klinghofferről annyit mondott, hogy „talán így akart szabadulni”. Faruk Kaddumi, a PFSZ külügyminisztere szerint nem ők követték el a gyilkosságot: a béna áldozatot a felesége lőtte le, hogy megkapja a biztosítási díjat. A tragédiát John Adamsnek, a kortárs zene amerikai nagyjának Peter Sellars rendezte operája örökítette meg. A művet Grammy-díjra jelölték – azután a bírálatokra, hogy a darab antiszemita – a Metropolitan és más színpadok levették műsorukról. Volt tévéfilm is a drámáról, abban az idős Burt Lancaster alakította Klinghoffert.