Átnyúló konfliktusok

A föld február 18-án mozdult meg Ukrajnában. A főváros és az ország „nyugatos” fele amiatt lázadt fel, mert az oroszbarátként elkönyvelt Janukovics elnök hirtelen kitáncolt az Európai Unióval kötendő társulási szerződésbő,l és Putyin kedvenc projektje, az „eurázsiai térség” mellett döntött. A parlament válaszként – ha nem is kifogástalan jogszerűséggel – leváltotta Janukovicsot, ami Moszkvából nézve azt a stratégiai kockázatot hordozta magában, hogy az unió – egyszersmind a NATO – felé forduló, az euroatlanti szövetségbe betársuló Ukrajna legdélebbi feléről, a Krím félszigetről leszakadhat a „korona gyöngye”: a fekete-tengeri orosz flotta hatalmas (és egyetlen) támaszpontja. Kiűzik.

Az oroszok – pontosabban a zömmel orosz ajkú Krími Autonóm Köztársaság „aktivistái” – a villám sebességével reagáltak. Csak egy nap telt el azután, hogy Kijevben Arszenyij Jacenyuk lett az új, Nyugat-barát miniszterelnök, orosz csapatok érkeztek a Krímbe, s újabb két hét elteltével a helyiek egy népszavazáson már el is döntötték, hogy kiválnak Ukrajnából, és köztársaságukat beviszik az Orosz Föderációba. 2014. március 21-én Oroszország formálisan is annektálta a félszigetet, egyszersmind likvidálta az ukrán haditengerészet ottani támaszpontját. Az ukrán csapatok kivonultak.

A második világháború óta Európában (ha Kosovo egyoldalú függetlenségi nyilatkozatától eltekintünk) most és itt történt először erőszakos (de szinte vérmentes) határmódosítás, területcsonkítás, illetve -gyarapodás. Putyint se az ENSZ, se a NATO, se Amerika, se az unió ellenlépései, szankciói nem hatották meg. Mondhatni, épp ellenkezőleg. Bosszúból – ismervén az új ukrán rendszer fizetésképtelenségét – nyomban nyolcvan százalékkal megemelte az Ukrajnának szállított orosz gáz árát, majd júniusban teljességgel leállította ukrajnai gázexportját. Akkor még nem tudta, hogy az energiafegyver kétfelé sülhet el.

Ha tudniillik előremegyünk pár hónappal időben, látjuk, hogy az ukrajnai gázválság átmeneti rendezésével párhuzamosan riasztó mértékben elkezdett süllyedni a kőolaj világpiaci ára. Év végére szabályosan megfeleződött, miáltal az orosz költségvetés és az orosz nemzeti valuta lejtmenetbe jutott, lévén a kőolaj (a földgáz mellett) Moszkva egyes számú bevételi forrása.

Gyanúm szerint a szankciókon túl – amelyek megnehezítik, olykor lehetetlenné teszik, hogy orosz bankok friss forrásokhoz jussanak a piacon – ez volt Amerika legsikeresebb büntető vállalkozása. Ha tudniillik öbölbeli barátai, Szaúd-Arábiával az élen, nem öntik megállíthatatlanul az olcsó olajat a világpiacra, hanem visszafogják a kínálatot, akkor nem megy 60 dollár köré az olajár. Akik ezt az olcsóságot kieszelték, pontosan tudták, hogy az orosz költségvetés jó esetben is csak 90 dolláros ár mellett áll meg a lábán. Ilyenformán, minden különösebb szankció nélkül, Moszkva arra kényszerült, hogy brutális megszorításokat vezessen be, egyszersmind a rubel földbe döngölése miatt 15 százalék fölé emelje az irányadó kamatlábat. Hasonlóra Oroszországban a kilencvenes évek vége óta nem volt példa. Putyin rendszere válságba jutott.

Amiben természetesen jelentős szerephez jutottak az őszi kelet-ukrajnai események, az újabb térfoglalás. Megszületett az „orosz” donyecki és luhanszki „népköztársaság”, mindkettő jelentős, határon túli katonai támogatással. Az ukrán hadsereg és a hazafias (jobboldali) milíciák nem bírtak az orosz felkelőkkel. Legföljebb azt nem tudni – e sorok írásakor még –, hogy ki és miből fogja eltartani ezeket az autonómiára vágyó területeket, mert már a Krím ellátása is súlyos gondokat okoz Oroszországnak. Kijev meg minden pénzt visszatart.

Apropó: energiafegyver. Az oroszok, minden bajuk kellős közepén, lemondtak a (Magyarországon is átfutó) Déli Áramlat gázvezeték megépítéséről, és az oda szánt hatalmas mennyiséget átirányítják Törökországba. Putyin Erdogan török miniszterelnök személyében új barátot talált, akinek gyakorlatilag odaadta az „európai gázcsapot”, és cserébe számíthat rá, hogy az unióról lassan lemondó Törökország lesz Ukrajna helyettese az ő saját „eurázsiai térségében”. Némi baj, hogy senkinek sincs ma még képe arról, mikor és kinek a pénzéből épül meg a Fekete-tenger felszíne alatt az új gázvezeték, és hogyan jut el a földgáz Görögországig. Mindenesetre Orbán két példaképe a szándék szintjén egymásra talált.

Törökország, ahol Erdogan egyre autoriterebb és egyre iszlámistább kurzust üzemeltet, nem csak e tekintetben vált főszereplővé. A világ döbbenten szemlélte, hogy a NATO második legnagyobb hadserege tétlenül nézi a török–szír határ mentén fekvő Kobane város ostromát, noha egy pillanat alatt eltaposhatta volna a kurd erődítményre támadó „Iszlám Állam” (IS) harcosait. A tétlenség oka: a szóban forgó kurdok „rossz kurdok”, azaz radikális autonómiakövetelők, amit a török állam mindennél halálosabb veszélynek tekint az ország egységére nézve. (Az iraki „jó kurdokkal” Erdogannak semmi baja.)

Egyébiránt, noha ellenségnek tekinti az IS nevű képződményt, Erdogan geopolitikai számításai nem jöttek be. Szíriában Bassár Aszad elnök semmi szín alatt nem akar vagy tud megbukni, noha a törökök már régen kimondták fölötte a halálos ítéletet. Aszad belső ellenségei egymásnak is ellenségei. Jóval délebbre, Egyiptomban az Al-Sziszi tábornok-elnök vezette ellenforradalom viszont a szó fizikai értelmében is kivégezte az Erdogan rokonszenvét élvező Moszlim Testvériség (demokratikusan megválasztott) kormányát.

Erős kontrasztja volt annak, hogy miközben az „arab tavasznak” – és ezzel az észak-afrikai iszlamista nyomulásnak – de facto vége lett, néhány száz, majd néhány ezer iszlamista fanatikusnak Irakban a züllött és gyáva hadseregtől sikerült olyan fegyverarzenálra szert tennie, amivel hatalmas területeket tudott kihasítani nem csak Irakból, Szíriából is (plusz sok-sok pénzre és olajra szerte tennie).

Az Al-Káidából kinőtt IS, amely a maga világában a gyilkoláson kívül a „vegytiszta” iszlám ortodoxiát gyakorolja (a tálibok mintájára) a közösségi portálokon reklámozott brutális nyakfelmetszéseivel vált hírhedtté, de nem csak azzal: még most is téma Amerikában és Nyugat-Európában, hogy hány – nem is szükségképpen moszlim, sokkal inkább frusztrált, a nyugati életformából kiábrándult – fiatal találja meg az utat az IS-hez. Mely még az eltávozott év végén is, köszöni, jól volt, dacára annak, hogy Obama amerikai elnök fölesküdött a megsemmisítésére. Év vége felé Irakot megint ellepték a kormányhadsereg és a kurd milíciák kiképzésére és tanácsokkal való ellátására rendelt amerikai és brit kommandósok, mivel Washingtonban, úgy fest, „nem esett le a tantusz”: a levegőből, puszta bombázással nem lehet háborút nyerni. Summa summarum: amerikaiak és britek visszamentek oda, ahonnan egyszer már ünnepélyesen kivonultak. Folytatása következik.

Tartok tőle, Afganisztán hasonló sorsra jut, annál is inkább, mert le lehet ugyan vonni a zászlót (mint a britek tették), de ettől még a tálibok gyilkoló kedve nem megy el. Nem hogy odahaza, a szomszédos Pakisztánban is öngyilkos merényletek sorozatát követték el, csak azért, hogy az erejüket mutassák. Az általuk „szült” korrupt rendszerek és a terror harapófogójából az amerikaiaknak és szövetségeseiknek hovatovább tizenöt éve nem sikerül kiszabadulniuk. A demokratikus, világias Afganisztán álma felhőkakukkvárban van. A szinte soha nem látott brutalitás (több mint száz iskolásgyerek kivégzése a pakisztáni Peshawarban) viszont a szemünk előtt.

És még mindig Közép-Kelet. Izrael kegyetlenül megbüntette a Gázát uraló Hamász (terror)szervezetet a dél-izraeli területekre kilőtt rakétákért és három tizenéves izraeli diák meggyilkolásáért. A két esemény több hónapos, tűzszünetekkel tarkított háborúba torkollott, melynek során az izraeli hadsereg – az övezet kiürítése óta először – átlépte a gázai határt, és módszeresen berobbantotta azokat az alagutakat, amelyeken át a Hamász terroristái bejuthattak volna Izraelbe. Azután célzott rakétatámadásokkal kivégzett legalább öt iszlamista katonai vezetőt.

Mindennek a jelek szerint kevés foganatja volt, mert december közepén a Hamász hatalmas díszszemlét tartott Gázában, rakétavetőkkel, tengerészkommandósokkal színezve. Egyszersmind megint fogadalmat tett, hogy rakétáival megsemmisíti Izraelt. Amire persze nem képes, de az ilyen esküdözések részei a pszichológiai hadviselésnek.

Izrael hírnevét egyébként a gázai háború nem növelte. A Hamász által „élő pajzsként” használt polgári áldozatok száma semmiképp sem volt arányban az izraeli veszteségekkel. Ennél azonban lényegesen többet nyomott a latban, hogy Amerika minden berzenkedése és figyelmeztetése dacára az izraeliek – különösen Jeruzsálem körül – folytatták az 1967-ben megszerzett arab területek zsidó lakótelepekkel való beépítését, csak azért, hogy még inkább illúzióvá váljék a régi határok helyreállítása és Jeruzsálem (keleti töredékének) palesztin fővárossá avatása. Az év végi mérleg szerint talán még soha nem volt olyan rossz az amerikai–izraeli viszony, mint most. De azért senki ne higgye, hogy Amerika „eltáncol” Izraeltől.

Az eltávozott évet – ha az Európai Unió vezetőváltásától eltekintünk – két népszavazás tette emlékezetessé Európában. Mindkettő két, erős autonómiát élvező országrész kiszakadásáról szólt. Az egyiket Skóciában, a másikat Katalóniában tartották. A skót – a brit kormány engedélyével – kötelező kimenetelű volt, a katalán – a madridi kormány tiltakozásával – csak véleménynyilvánító (és persze pozitív).

Természetesen a skóciai volt a messze izgalmasabb, és nyugtázni kell, hogy a szűk kimenetel (55–45 százalék) dacára a skótokon végül is erőt vett a józanság, mert ha nem, akkor fejest ugrottak volna a teljes bizonytalanságba (se az uniós tagság, se a valutaunió nem szavatoltatott a független Skóciának).

Azonban! Cameron miniszterelnök egy váratlan húzással „kitalálta”, hogy ha már egyszer az angolok nem szólhatnak bele a skót parlament illetékességébe tartozó ügyekbe (jogrend, oktatás, kultúra, egészségügy), akkor a londoni parlamentben ücsörgő skót (plusz walesi és észak-ír) képviselők se szólhassanak bele a kizárólag Angliát érintő törvényekbe. Ha ez megvalósulna, akkor az Egyesült Királyság csöndben, szinte láthatatlanul föderációvá válna, ahol a Westminster hat és fél száz képviselőjének kizárólag a kül-, védelmi és biztonságpolitikában, továbbá a központi költségvetésben meg az országos infrastruktúrában maradna illetékessége. Ami ugyan nem kevés, de még távolabbra viszi Londont a centralizált hatalomgyakorlástól.

2015-ben ugyan még valószínűleg semmi sem történik, de se a Skót Nemzeti Párt, se a katalánok többsége nem mondott le „örökre” a függetlenségről. Csak a pillanatot várják, hogy megint nekilendülhessenek (feltéve, hogy a spanyol alkotmányt időközben módosítják).

Végül. Barack Obama Demokrata Pártja úgy veszítette el a félidős választásokat, hogy a képviselőház után a szenátus is a republikánusok martaléka lett. Obama ahelyett, hogy könnyeket hullajtott volna, feltűnően jó képet vágott a történethez, sőt odáig ment, hogy élvezni fogja a folyamatos párbajokat a neki már csak hivatalból is keresztbe fekvő Kongresszussal. Természetesen van egy hatásos fegyver a kezében: az úgynevezett elnöki rendelet (executive order), amelynek igénybe vételével a minap másfélezer amerikai katonát lehetett Irakba küldeni. Az ellenzék legfeljebb tiltakozhatott.