A trumpizmus előfutára – Ross Perot (1930–2019) halálára

2019. július 12. 20:45 - szerző: Dobozi István

Nyolcvankilenc éves korában, 2019. július 9-én elhunyt Ross Perot, az elmúlt harminc év amerikai politikájának egyik legszínesebb és legnagyobb hatású alakja. Kétszer, 1992-ben és 1996-ban is indult az elnökségért, s bár nem sikerült feljutnia a csúcsra, meghatározó módon befolyásolta két elnök megválasztását. Őt tekinthetjük a Donald Trump nevéhez kötődő establishmentellenes, „kékgalléros” amerikai politikai populizmus szülőatyjának.

Donald Trump amerikai elnök mai törzsszavazói nagyrészt ugyanabból a leszakadó fehér társadalmi osztályból kerülnek ki, amely olyan lelkesen támogatta annak idején Perot kampányát. 1992-ben azzal vált országosan és nemzetközileg híressé, hogy Amerika két nagy pártja elleni független jelöltként a szavazatok megdöbbentően magas arányát, 19 százalékát aratta le, ehhez mérhető szereplésre Theodore Roosevelt, vagyis 1912 óta nem volt példa. Az amerikai elnökválasztásokban a független jelöltek általában a biodísz szerepét játsszák. Bár 1992-ben Perot-nak sem sikerült a megkövült bipoláris pártrendszer kereteit szétfeszítenie, mégis ő lett a demokrata Bill Clinton elnökcsinálója idősebbik George Bush ellenében, a republikánus szavazatok vaskos megosztásával.

Fotó: AP File Photo

Vereségéért Bush egyértelműen a lényegében republikánus platformon kampányoló Perot-ra hárította a felelősséget. A kiugró sikertől megtáltosodva Perot 1996-ban is bedobta magát az elnökválasztási küzdelembe. A sokak által túlzottan excentrikusnak tekintett és elemi kampányhibákat elkövető harmadik párti jelöltnek azonban csak a szavazatok nyolc százalékát sikerült megkaparintania a jó gazdasági helyzetben biztos nyerőként befutó Clinton és a második helyezett Bob Dole mögött. Ezt követően a Perot által alapított Reform Párt mindinkább a feledés, a jelentéktelenség homályába merült.

Ezzel szemben Perot populista politikai filozófiájának hatása meglepően tartós maradt, s ma még erősebb és kiterjedtebb, mint saját idejében volt. Mi volt a Perot-jelenség politikai titka?

Az, hogy legelsőként ő érzékelte a politikai rendszer föld alatti moraját, azt, hogy Amerika, anélkül hogy tudná, csendben belecsúszott a viszonylagos hanyatlás korszakába, ahol a korábban szépen virágzó középosztály zsugorodik, a fehér munkásosztály kezdi nem jól érezni magát a bőrében a romló fizetések, a jól fizető állások szűkülése és az egyre szélesebbre nyíló jövedelmi olló miatt.

Az amerikai álom foszladozott, s ekkortájt kapott lábra a mondás: „A régi álom egy ház volt, két kocsival. Az új álom egy állás.”

Perot erre a helyzetre populista elemekkel bőven tarkított, eklektikus rendszerkritikát húzott rá. „Mi itt, Amerikában 19. századi kapitalizmust csinálunk, miközben a világ már a 21. századi kapitalizmuson dolgozik.” „Maguk az emberek jók Washingtonban, de a rendszer rossz, mivel a korrupt, befolyásos érdekcsoportok javára, a közemberek rovására bundázták meg.” Perot különösen vitriolosan támadta az akkor még csak tárgyalás alatt lévő, állásgyilkosnak kikiáltott Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt, a NAFTA-t, amely szerinte a korlátok nélküli kereskedelemben érdekelt, profitéhes nagyvállalati mogulok és részvényesek javát szolgálja, miközben tovább súlyosbítja az amerikai munkások fizetési és álláshelyzetét. Akkoriban Washingtonból követtem a választási kampányt, s most is a fülembe cseng Perot csattanós, ezerszer visszajátszott politikai szlogenje: „Emberek, ha majd egy óriási szívóhangot hallotok, az nem más, mint az amerikai állások átszippantása Mexikóba.” Velejéig protekcionista volt.

Fotó: AP/Richard Drew

A Perot által érzékelt föld alatti moraj negyedszázaddal később politikai földrengésben tört ki Trump 2016-os elnökválasztási győzelmével. Meggyőződésem, hogy Trump sokak által váratlannak tartott győzelmét nem lehet megérteni Perot nélkül.

Trump tematikailag, a fő prioritásokat illetően nagyrészt Perot forgatókönyvéből játszott 2016-ban, és játszik ma is a 2020-as újrázásra készülve. Lényege a gazdasági és etnonacionalizmus, vérbő politikai populizmus, washingtoni establishmentellenesség, Amerika globális hanyatlásának visszafordítása.

Miért veszített akkor Perot, és miért diadalmaskodott most Trump? Két fő ok játszott közre. Perot óta sokat romlott a mindkettőjük politikájában központi szerepet játszó, a választásokat rendszerint eldöntő kékgalléros munkások gazdasági helyzete, akiket a nagyvárosok és az identitáspolitika felé forduló Demokrata Párt jórészt magukra hagyott. Trumpnak ezáltal viszonylag könnyebb volt ezt a politikailag elbizonytalanodott osztályt a nagyrészt Perottól örökölt vaskos demagógiával és populizmussal a Republikánus Párt és saját maga javára radikalizálni és választásra mozgósítani. Ennek az osztálynak a milliói alkotják azokat a „Trump-demokratákat”, akik a New York-i milliárdost a Fehér Házba röpítették.

Fotó: AP/Marcy Nighswander

A másik ok az, hogy Trump tanult Perot politikai hibáiból. Például Trump is kacérkodott a független jelöltséggel, gyorsan ráeszmélt azonban, hogy az borítékolható kudarcot jelent Amerika mélyen bebetonozott kétpárti rendszerében. Ezért 2012-ben inkább a Republikánus Párthoz csatlakozott, és azon belül a növekvő gazdasági elégedetlenséget meglovagolva sikeres „ellenséges kisajátítást” hajtott végre. Elnökként ma már valóságos személyi kultusz veszi körül a párton belül. Nem kis mértékben Perot populista filozófiájára hajazó trumpi vonalnak köszönhető, hogy a korábban demokratákhoz húzó munkásosztály többsége politikai otthonra lelt a Republikánus Pártban. Legalábbis átmenetileg.

Perot politikai csodabogár volt, aki a korát kicsit megelőzve lerakta a trumpizmus alapjait, s egy olyan eklektikus nézeteket és hiedelmeket tükröző konzervatív politikai mozgalmat indított útjára, amely épít az amerikai társadalomban meglévő, de jórészt kezeletlenül maradt gazdasági és politikai bajokra, a velük járó félelmekre és elégedetlenségre. Létező problémákra reagál, de vészjóslóan fölnagyítja őket, a politikai korrektséget sutba dobva megnevezi a bűnbakokat, és egyszerű megoldásokat kínál. Mindezt megspékelve egy erős, karizmatikus vezető szükségességével. A próféta távozott, de politikai műve tovább él. Vajon 2020 után is?