A szalonképes Sebastian Kurz – Ausztria még nem Magyarország

2019. április 22. 17:50 - szerző: Heltai András

Nem először, de mindig sajátos kísérletnek tartott kormányzati formációt láthatunk a szomszédos Ausztriában. S mint mindig, most is azt kérdezi az elemzők többsége, hogy túlélheti-e jól működő nyugati demokrácia, ha valamely megszokott középpártja a szélsőjobbal kormányoz koalícióban.

1983-ban Ausztriában történetesen a szociáldemokraták alakítottak először kormányszövetséget az Osztrák Szabadságpárttal, az FPÖ-vel. Az Osztrák Szociáldemokrata Párt, az SPÖ eredetileg, már a háború után is támogatta, hogy az „örök tegnapiaknak”, ahogyan a náciszimpatizánsokat finoman nevezték, lehessen pártjuk. Indokuk az volt, hogy így kevesebb szavazatot kap majd fő ellenfelük, a konzervatív osztrák Néppárt, az ÖVP. Az akkor megalakult Függetlenek Szövetsége 1949-ben elsőre csaknem félmillió voksával 16 mandátumot szerzett. Első elnöke Anton Reinthaller volt, aki tagja volt Arthur Seyß-Inquart nácilakáj kormányának, amely a még független Ausztriában csak két napig volt hatalmon, amíg átvitték azt az alkotmánymódosítást, amely az Anschlusshoz, vagyis a náci Németországgal való egyesítéshez vezetett. Reinthaller utóda a párt élén pedig Friedrich Peter, az SS egykori tisztje volt. A tagság összetételét elképzelhetjük. Később azonban a párt elnevezte magát Szabadságpártnak, s egyben szabadelvűnek is minősítette magát. 1979-ben még a Liberális Internacionálénak is a tagja lett.

A képviseleti arány vagy „proporz” demokrácia, amelyben a két nagy párt osztozott minden poszton a minisztériumoktól az iskolaigazgatókig, évtizedeken át sikeresnek bizonyult. Az FPÖ szavazatainak aránya ezért mindig jóval tíz százalék alatt maradt. Csak a nyolcvanas évek végén ívelt felfelé, amikor sok választó megelégelte az ÖVP és SPÖ gyakran elvtelen kompromisszumokon alapuló lagymatag együtt kormányzását. Az áttörést a politikai őstehetség, Jörg Haider hozta.

Fotó: MTI/EPA/Stephanie Lecocq

Apja lelkes náci volt, és a fiú is nosztalgiával emlegette a Harmadik Birodalmat. Adózott az SS emlékének, és korcsnak minősítette a kicsinnyé lett Ausztriát. Az akkor már liberálisok által is vezetett FPÖ új elnökeként felrázta az osztrák politikát a koalíciós tespedtségből, és megteremtette hazájában a szélsőjobb populizmust. Sikerrel, mert 1999-re pártja már csaknem 27 százalékot kapott. A néppárti Wolfgang Schüssel kancellár, a napjainkban a Fideszt vizsgáló „bölcsek” egyike e választás után nem a szocialistákkal alakított kormányt, bár meglett volna erre a lehetősége, hanem Haiderékkel.

A hírre sokezres tömegek tüntettek a bécsi utcákon, az Európai Unió akkori tagállamai a minimálisra csökkentették kapcsolataikat Ausztriával, Izrael visszahívta bécsi nagykövetét, miközben Orbán Viktor akkori magyar miniszterelnök látványosan kiállt Schüsselék mellett. Az új bécsi koalíció dacosan „nemzeti összefogást” hirdetett, s az unió lépései végül annyit értek, hogy tovább erősítették az FPÖ-t. Kilenc hónap után az unió kiküldött „három bölcsének” vizsgálata megállapította, hogy az FPÖ vezetőinek megnyilatkozásai „felidéznek szélsőjobboldali nézeteket”, és a párt ezeket nem ítélte el. Ráadásul megkísérli politikai ellenfeleit kriminalizálni. „Általánosságban” azonban a kormány fellép az európai értékek mellett. Ajánlás maradt a felügyeleti eljárás bevezetése, és az uniós „kiközösítésnek” kilenc hónap után véget vetettek. A kormányzás elkoptatta a Szabadságpártot, és a 2002-es választásokon csak tíz százalékot kapott.

Aztán hosszabb szünet után, a 2016-os államfőválasztás első fordulójában a Szabadságpárt embere nagy többséggel lett első, de a másodikban a Zöldek jelölte Alexander Van der Bellen, ha szerény többséggel is, de győzött. 2017-ben pedig tényleg elérkezett a nagy lehetőség. Az őszi választáson a Néppárt jó 31, a Szabadságpárt pedig ismét csaknem 27 százalékot kapott, míg a szocialisták náluk egy százalékkal többet. A konzervatívok azonban, akik Európa legfiatalabb külügyminiszterének vezetésével Sebastian Kurz-lista – az új Néppárt néven indultak, ismét nem a szociáldemokratákkal, hanem a Szabadságpárttal alakítottak kormányt. Az elnök az eskütételük előtt figyelmeztette az új kormány tagjait, hogy el kell ismerniük az ország uniós elkötelezettségét, nem lesz népszavazás az EU-tagságról (ezt az FPÖ szorgalmazta), és emlékeztetett arra, hogy az ország felelős a náci múltért.

Ezúttal egyetlen uniós ország sem kívánt szankciókat hozni, Bécsben viszont sokan ismét az utcára mentek. A Néppárt a tárcák felét átengedte új partnerének, köztük a kulcsfontosságú külügyit, belügyit, honvédelmit. S persze ott van szinte elválaszthatatlanul a kormányfő oldalán Heinz-Christian Strache alkancellár, az FPÖ elnöke, egyúttal a közszolgálati ügyek minisztere. Sajátos pár. Az „angyalarcú” Kurz 24 évesen volt integrációs államtitkár, 27 évesen külügyminiszter és 31 évesen lett miniszterelnök. Pár szemeszter jogot hallgatott, mielőtt kimaradt. Vonzó, udvarias ember, turistaosztályon repül az ENSZ-be. Az amerikai elnök nemrég fogadta és dicsérte, a The New York Times „Trump rokon szellemeként” mutatta be.

Kurzot bírálói populistának tekintik, és „a hallgatás kancellárjának” nevezik. Programjában ugyanis a migráció erős korlátozása, a menekültek szigorú kezelése, a szociális juttatások megkurtítása és egyebek tekintetében sok minden egybevág az FPÖ céljaival, ugyanakkor többnyire hallgat, ha partnerei felháborító dolgokat mondanak, tesznek. A kormányfő pártjából tisztes személyiségeket válogatott kormányába, míg az FPÖ egyes vezető embereiről ezt nehéz állítani. A fogtechnikusnak tanult Strache „ifjúkori útkereséssel” magyarázta, hogy – amint a sajtó fotókkal is igazolta – ismételten részt vett betiltott német és osztrák neonáci szervezetek találkozóin, fegyvergyakorlatain. Alkancellárként alpári stílusban támadja, rágalmazza politikai ellenfeleit, hazugsággal vádolja az őt bíráló újságírókat. Nemkülönben támadja az alkotmánybíróságét, a hírszerzését, a katonai vezetését. Amúgy nagy híve, népszerűsítője Orbán Viktornak. Még 2016-ban megosztotta Facebook-oldalán az Identitáriusok nevezetű, pártjához közel álló szélsőjobb mozgalom toborzóvideóját. Most ez nagyon kínos lett, mert kiderült, hogy Brenton Tarrant, ötven új-zélandi muszlim gyilkosa tavaly 1500 euró adományt küldött ennek a mozgalomnak.

Strache pártja már régen együttműködési megállapodást kötött Vlagyimir Putyin pártjával. Még így is kellemetlen volt, amikor az orosz elnök megjelent az FPÖ jelölte külügyminiszter, Karin Kneissl esküvőjén, megtáncoltatta, majd a menyasszony dirndlijében pukedlizett a magas vendég előtt. Ahogy kellemetlen Herbert Kickl belügyminiszter is, aki „védőőrizetet” javasolt „potenciálisan veszélyes” menedékkérőknek, és azok „koncentrálását” emlegette.

Egyébként az osztrák gazdaság köszöni, jól van. Elégedett Kurzcal, aki csökkenti az adókat, és rendet tart. A lakosság nagy többsége egyetért a kormánynak a migráció csökkentésére, a már bejutottak és a magyar vendégmunkások támogatásainak mérséklésére irányuló intézkedéseivel. A legutóbbi felmérés szerint az EP-választáson az ÖVP 28, az SPÖ 26, az FPÖ 23 százalékra számíthat. Kurz változatlanul szalonképes nyugati kormányfő, bár nevezik otthon „emberarcú orbánistának” is. „Hangsúlyoznám, hogy Ausztria nem Magyarország. Még – vélekedett a helyzetről a Süddeutsche Zeitung kommentátora. – De ha nem kiáltunk idejében megálljt, megtörténhet, hogy megint túl sokat tűrünk el.”